Mi mindannyian egyéniségek, akarom mondani régi motorosok vagyunk a szakmában, ezért magabiztosan jelenthetjük ki, hogy híres emberek erőszakos halála szinte automatikusan vonzza a konteókat.

Természetesen nem vagyunk ostobák: nem akarjuk azt állítani, hogy egy mezei, futottak még kategóriájú ENSZ-vezető renoméja alkalmas lehet arra, hogy akár csak megközelítse – teszem azt – egy valóságshow szereplőjének vagy egy korrupt közszolgának a hírnevét, de a világszervezet (időrendben második) főtitkárának közel ötven évvel ezelőtti halála szerintünk megér egy posztot.

Mielőtt a mindenkit sokkal jobban érdeklő utolsó felvonásról beszélnénk, röviden azért foglaljuk össze, hogy ki is volt és honnan jött ez a svéd diplomata.

1.) Élete

Dag Hammarskjöld 1905-ben született a dél-svédországi Jönköpingben. Családja történelmi távlatokban is mérhető módon szolgálta a svéd koronát; a Hammarskjöldök állítólag háromszáz évre visszamenőleg köztisztviselők voltak, akik a királyi udvar közvetlen környezetében tették a dolgukat. Jogász-akadémikus édesapja (Hjalmar) 15 éven át volt parlamenti képviselő, többszörös miniszter, valamint (1914-től) három éven át V. Gusztáv monarchiájának miniszterelnöke.

A közgazdászi és jogászi végzettség megszerzése után (egyáltalán nem meglepő módon) hősünk is állami szolgálatba lép: alig 25 évesen a munkanélküliség visszaszorítására létrehozott kormánybizottság titkára lesz, majd (egy rövid pénzügyminisztériumi kitérő után) a Svéd Nemzeti Banknál folytatja, ahol 1941-től hat évig az elnöki pozíciót tölti be. Mivel érdeklődésének fókuszába egyre jobban a nemzetközi ügyek kerülnek (ennek lehetséges okára később majd visszatérünk), 1947-től a külügyben dolgozik; többek között az amerikai Marshall-terv által Európának biztosítandó támogatással kapcsolatos nemzetközi tárgyalássorozat aktív résztvevője, illetve Svédország állandó ENSZ-képviselője.

Amikor 1952-ben a norvég Trygve Halvdan Lie lemond az ENSZ-főtitkári posztjáról, a Biztonsági Tanács őt jelöli utódként. Jó fél éves átmeneti időszak után a következő év tavaszán elsöprő többséggel meg is szavazzák a világszervezet első emberének, majd négy év múlva újraválasztják.

Ha költői fordulattal szeretnénk élni, nyugodt szívvel írhatnánk, hogy főtitkári periódusa a bipoláris világ és a jelentősebb lokális konfliktusok kivirágzásának kora volt. Nem kell biztonságpolitikai szakértőnek lennünk ahhoz, hogy csuklóból felsoroljunk pár olyan eseményt, amelyek garantálták, hogy az ENSZ akkori főtitkárának vérnyomása rendszeresen túllépje a kardiológusok által egészségesnek tartott mértéket: az ’53-as keletnémetországi munkásmegmozdulások, McCarthy ámokfutásának második felvonása az USA-ban, a koreai háború vége, a Varsói Szerződés megalapítása, az ’56-os lengyel események, a mi ötvenhatunk, a Szuezi válság, Castro forradalma, a kongói válság…

Szóval senki nem vitathatja, hogy Dag Hjalmar Agne Carlnak (hogy legalább egyszer írjuk le az összes keresztnevét…) bőven kijutott a jóból, ráadásul olyan lelkiismeretességgel, energiával és empátiával vetette bele magát a teendőkbe, amire csak a roppant emelkedett munka- és más morállal rendelkező skandinávok képesek. És mivel a földlakók jelentős hányadát már ötven évvel ezelőtt is kimondhatatlanul idegesítette, ha fanatikusan sokat dolgozó, energiát nem kímélő és fáradtságot nem ismerő embertársuk akar nekik munkavégzésből példát mutatni, Hammarskjöld – barátokon kívül – számos (és meglehetősen befolyásos) ellendrukkerre is szert tett.

2.) Halála

1961 szeptemberének közepén az amúgy is hiperaktív főtitkár személyesen utazik a polgárháborús Kongóba azzal a szándékkal, hogy (befolyását és tekintélyét is latba vetve) közvetítsen a szembenálló felek között; nem titkolt célja egy tartós tűzszünet nyélbeütése volt a katangai lázadók (a belgák által támogatott Csombe), a Leopoldville-i miniszterelnök (Cyrille Adoula), a szakadár dél-kasai tartomány vezetője (Albert Kalonji), valamint Mobutu tábornok között. A közvetítés mellett szemügyre akarta venni az általa odavezényelt ENSZ-békefenntartókat is, akikről azt a jelentést kapta, hogy már nyílt összecsapásokban is részt vettek, mert Csombe katonái megtámadták őket.

Szeptember 17-ről 18-ra virradólag a főtitkárt és kíséretét szállító Douglas DC-6 típusú négymotoros gép (mondanom sem kell: mindmáig tisztázatlan okok miatt) lezuhan a ma már Zambiához tartozó (akkor még rhodéziai) Ndola város mellett. A fedélzeten utazó 16 személy közül a becsapódást csak egy amerikai katona (Harold Julian törzsőrmester) éli túl, ám 23-án ő is belehal sérüléseibe.

3.) A vizsgálatok

Polgárháború ide, zűrzavaros helyzet oda, mivel mégiscsak egy ENSZ-főtitkár halálát okozta, a rendkívüli esemény miatt több vizsgálóbizottság is munkához lát: a hivatalból megindított rhodéziai eljárás mellett (amelyet az arrafelé akkor még nyeregben lévő britek koordináltak) a világszervezet is összeállít egy öttagú munkacsoportot, amelyet egy nepáli diplomata és emberjogi aktivista, bizonyos Rishikesh Shaha vezet (itt jobbra). Nem akarok senkit fárasztani a hónapokig tartó nyomozás aprólékos ismertetésével, inkább szemelgetek az érdekesebb megállapításaik közül:

– a rhodéziai források szerint a főtitkár (ugyancsak svéd nemzetiségű) testőrei közül kettőnek golyónyomokat találtak a testén. Az ENSZ (roppant óvatosan) később úgy nyilatkozott, hogy golyónyomok voltak ugyan, de elméletileg nem zárható ki, hogy a lövedékeket nem lőtték ki, hanem a gép lezuhanását követő tűzben a testőrök önvédelmi fegyvereiben található töltények felrobbantak, s a sérülések ily módon keletkeztek… Kreatív magyarázat, ugye?

– a szerencsétlenségtől nem messze található egyik légiirányítási központból jelentették, hogy hajnali egy órakor az égen egy olyasféle, fénycsíkot követő villanást láttak, amely leginkább egy földről indított, és a levegőben felrobbant rakéta pályájára emlékeztetett. A végső (írásos) megállapítás azonban leszögezte: ez a fénycsík a gép vélelmezett lezuhanását követően villant át az afrikai égen, s mint ilyen, irreleváns…

– mielőtt sebesüléseibe belehalt volna, Julian törzsőrmestert meghallgatták a helyiek. Az amerikai katona elmondta, hogy több robbanás hangját vélte felismerni a még a levegőben tartózkodó gépen. Később ezeket a rhodéziai tisztviselőket az ENSZ-esek kihallgatták, s megállapították, hogy (az akkor már halott) katona által elmondottakból nem derült ki világosan, hogy pontosan mit is akart mondani, miképpen az sem, hogy az ominózus robbanások valóban a levegőben következtek-e be, avagy a már lezuhant (és égő) repülőgép roncsai között kapott lángra az üzemanyag…

– az egyik rhodéziai bizottság túlbuzgó helyszínelője azt is rögzítette, hogy Hammarskjöld tarkóján (más források szerint a halántékán) golyó ütötte lyukat találtak. Érdekes módon ez az apróság a későbbi jegyzőkönyvekben már sima koponyaalapi törésként szerepel.
– a helyszínre az elsők között érkezett Bjørn Egge norvég alezredes (itt felül, már nyugállományú tábornokként), aki akkoriban az ENSZ kötelékében szolgált „kommunikációs tisztként” (ami tudjuk, hogy nagyjából mit jelent). Nos, Egge ales váltig állította, hogy a halott főtitkár testét egyrészt legalább negyven méterre találta a roncstól (önmagában ez ugye még nem jelent semmit), de ami ennél érdekesebb: Hammarskjöld mindkét markában letépett növénycsomót talált, s nadrágja térdein, valamint inge könyökrészén is fűnyomok voltak – mintha túlélte volna a zuhanást és megpróbált volna elkúszni a roncsok mellől. Ez homlokegyenest ellenkezik a hivatalos verzióval, mely szerint a főtitkár a becsapódáskor azonnal szörnyethalt.

És akkor vizsgáljuk meg, milyen összeesküvéselméletek születtek a haláleset nyomán. Szerintem senki nem fog meglepődni azon, hogy milyen sokaknak állt érdekében a svéd politikus eltávolítása.

4.1.) A szovjetek

Egyes feltételezések szerint Hammarskjöldöt a második világháború vége felé szervezte be a szovjet hírszerzés. Az Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB) stratégiai elemzőinek már 1943-ban feltűnt a Svéd Nemzeti Bank feltörekvő és fiatal vezetője, aki soha nem csinált titkot abból, hogy a szociáldemokratákkal szimpatizál, noha nyílt pártpolitikai szerepet sem akkoriban, sem később nem vállalt. A szovjetek meglovagolták náciellenes nézeteit és elhitették vele, hogy a semleges Svédország elemi érdeke a Moszkvával kialakítandó szoros gazdasági és politikai kapcsolatrendszer. Hammarskjöld elkövette a hibát, hogy aláírta az együttműködési megállapodást, amit a későbbiekben (vélelmezhetően) többször is felhasználtak a megzsarolására, ha rakoncátlankodni akart.

Amikor 1953 elején elkezdődött az ENSZ-főtitkári választási procedúra, a szovjetek egymás után négy szóbajöhető jelöltet is megvétóztak, s március végére elérték, hogy titkos favoritjuk, a svéd diplomata neve felkerüljön a tuti befutó listára. A Biztonsági Tanács többi tagjának legnagyobb meglepetésére pont nála elégelték meg az oroszok az ellenkezést és rábólintottak, hiszen abban reménykedtek, hogy onnantól kezdve a világszervezet mindenben úgy fog táncolni, ahogyan Hruscsovék fütyülnek.

Ez egy ideig úgy is volt; a szovjetek még az újrázását is támogatták, amikor 1957-ben egyhangúan másodszor is megválasztják. Hogy mit kaptak konkrétan cserébe, talán csak a Lubjanka archívumaiból lehetne összeszedni, de a történészeken kívül ma már ki a fenét érdekel..? A lényeg, hogy 1960-ig nem volt különösebb problémájuk vele, de aztán jött az a fránya kongói válság, amikor is Hammarskjöld megmakacsolja magát és Moszkva tanácsai (és elvárásai) ellenére egyrészt ENSZ-csapatokat irányít a térségbe, másrészt pedig még Nyikita Szergejevics sem tudja meggyőzni arról, hogy Lumumba elvtárs jó elvtárs…

Az oroszok annyira berágnak rá, hogy nemcsak őt, hanem magát az ENSZ-főtitkári pozíciót is le akarják söpörni a színről: az egyszemélyi vezetés helyett egy ENSZ-trojkát javasolnak, vagyis egy kollektív elnökséget, amelybe a nyugatiak, a szocialista tábor, valamint a „fejlődő világ” egyaránt delegálnának egy-egy főt. Lévén, hogy akkoriban ez utóbbi kategória nagyrészt a komancsokkal szimpatizáló, harmadik világbeli kétes társaságokat jelentett, reménykedhettek abban, hogy az általuk preferált trióból ketten mindig egyirányba szavaznának a Moszkva számára kínosnak minősülő helyzetekben…

Nos, amint azt tudjuk, ez Hruscsovéknak nem jött össze, s minden dühüket a velük egyre nyilvánvalóbban szembeforduló Hammarskjöldre irányították, akinek gépét (mintegy pedagógiai célzattal) szemrebbenés nélkül lelőtték a rhodéziai égről azon a bizonyos szeptemberi éjszakán… És biztos, ami biztos: a földön egy szovjet Szpecnaz-különítmény várta és fésülte át a roncsokat, mert – ahogy az ősrégi orosz közmondás is tartja – egy kényes munka csak akkor van igazán elvégezve, ha már mindenkit tarkónlőttél.

4.2.) A belgák

Kongó leánykori neve ugye Belga Kongó volt, s nagyjából nyolcvan évig annak az országnak volt a gyarmata, amely most büszkén viseli az Európai Unió központja címet. Nem akarunk itt belgaellenes húrokat pengetni (van nekik enélkül is elég bajuk), de kuriózumként azért megemlítjük, hogy a kábé egyharmad Magyarország nagyságú Belgium körülbelül 50-70 ezer polgára élt folyamatosan az anyaországnál fix 75-ször nagyobb Kongóban és sajtolt ki belőle mindent, ami emberi ésszel elképzelhető (és technológiával megvalósítható).

Szóval Belgium az utolsó percig (a huszadik század hatvanas éveinek elejéig) reménykedett abban, hogy a szinte kimeríthetetlennek tűnő kongói nyersgumi-, réz-, gyapot- és kávéforrások (hogy a többi altalajkincsről, például a gyémántról ne is beszéljünk) továbbra is Brüsszel rendelkezésére fognak állni. Nem véletlenül álltak a belgák (katonai és információs jelenléttel is) a katangai és a dél-kasai szakadárok mögött, szembefordulva a többé-kevésbé legitim kinshasai kormánnyal, főként a már említett Patrice Lumumbával, aki egyre jobban kacsintgatott Moszkva felé.

Lumumbát (nem mellesleg) egy belga katonai kivégzőosztag lövi agyon 1961. január 17-én, majd pár nappal később két nagyon lelkes, ugyancsak belga köztisztviselő (Gerard Soete rendőrfelügyelő és fivére) darabolja fel a kiásott holttestet egy láncfűrésszel és oldja fel kétszáz liternyi 95 százalékos kénsavban.

A művelet olyan sikeres, hogy az egykori miniszterelnökből csak két fém fogtömés, pár lövedék és egy féltenyérnyi koponyacsont marad hátra.

Na és a moszkvai Népek Barátsága Egyetem (ahol a KGB előszeretettel folytatott személyi tippkutatást a külföldről érkezett hallgatók körében), amely harminc éven keresztül az afrikai politikus nevét viselte, s amelyet a nyugati hírszerzők és újságírók egyszerűen csak terrorakadémiaként emlegettek – ők tudják, miért…

Szóval a belgák eléggé be lehettek rágva Hammarskjöldre, aki nemcsak hogy kéksisakosokat vezényelt Kongóba, de mindenféle (a brüsszeli ipari-katonai lobbi által meglehetősen álszentnek minősített) dumával ott tett keresztbe az egykori gyarmattartóknak, ahol tudott. Na és a kongóiak által kilátásba helyezett (főként a réz- és gyémántbányákat érintő) államosítás sem melengette a belgák szívét. Amikor pedig azt látták, hogy Dag barátunk egy év leforgása alatt negyedszer (!) utazik személyesen a függetlenségét frissiben kikiáltott afrikai országba, betelt a pohár: a máskülönben igen jó hírű zsoldosaik közreműködésével a DC-6-os teljes utazóközönségét átsegítik a másvilágra.

4.3.) A britek

A Szuezi válság alatt és után a svéd diplomata többször is kifejezte rosszallását a zsidó állammal (valamint az Egyesült Királysággal és Franciaországgal) szemben, egyértelműen agressziónak minősítve a történteket. Hammarskjöld egészen odáig elment, hogy még az USA-t is felhergelte: van, aki szerint az ő ötlete volt (mint egykori pénzügyesé és banki szakemberé), hogy Amerika a második világháború vége óta birtokában lévő brit kincstárjegyek, hadikötvények és állami részvények tömeges eladásával zsarolja meg Londont, ha a hármas (izraeli-brit-francia) szövetség azonnal nem szünteti be a harci cselekményeket Egyiptom ellen. Harold Macmillan, aki akkoriban brit pénzügyminiszter volt (és itt balra látható), figyelmeztette Eden miniszterelnököt arra, hogy ha az USA beváltja fenyegetését, a font egy hónap alatt több, mint 50%-ot fog veszíteni vásárlóértékéből, és kérdésessé  (ha nem lehetetlenné) válhat a szigetország téli energiaszükségletének kielégítése.

Szóval a hármak 1956 őszét követően nem fogadták a szívükbe az ENSZ-főtitkárt, de egy évre rá még beleegyeztek az újraválasztásába, hiszen a jenkik felhergelésében játszott szerepe csak 1961 tavaszán szivárgott ki, amikor a friss Kennedy-adminisztráció valamelyik ifjú titánja nem bírt magával és a britek egyik beépített embere előtt eljárt a szája. London összevonta szemöldökét, és (vagy egyedül, vagy a franciákkal és/vagy az izraeliekkel karöltve) gondoskodott arról, hogy az egykori ötletgazda késve bár, de megkapja azt, ami jár neki.

És arról se feledkezzünk meg ám, hogy a Kongó-vidéki tortából hosszú évtizedeken keresztül a britek is elég szépen kanyarítottak maguknak jó pár szeletet: a belga gyarmattal szomszédos Észak-Rhodézia (ma nagyjából Zambia) ugyanolyan kedves volt a szívüknek, mint Brüsszelnek Belga Kongó, és ugyanolyan (titkolt, de valós) keserűséggel figyelték, amint a kongói példa nyomán a zambiaiak is csendesen elfordulnak a Nyugattól, és egyfajta ködös, afrikai szocializmusnak becézett rendszer kiépítésébe kezdenek – amit Hammarskjöld egyáltalán nem nézett rossz szemmel.

4.4.) A fajvédő fehérek

A rhodéziai és dél-afrikai faji elkülönítés zászlóvívői (Ian Smith, Hendrik Verwoerd és a többiek) elég morcosan lesték, hogy közvetlen szomszédságukban a feketék egyre hangosabbak és erőszakosabbak. Ezért a növekvő (nem csak verbális) agresszióért nem kis mértékben az ENSZ-t és annak meglehetősen balos-szabadelvű főtitkárát tették felelőssé (na meg az oroszokat, de lássuk be: Nyikita Hruscsovot vagy Alekszander Selepint azért elég macerás lett volna eltenni láb alól).

Az események után közel negyven évvel a Nobel-békedíjas dél-afrikai püspök, Desmond Tutu (itt balra) kijelentette, hogy olyan hivatalos dokumentumok birtokában van, amelyek azt bizonyítják, hogy Hammarskjöld halálát a brit és a dél-afrikai titkosszolgálatok emberei okozták, egy kis CIA-háttértámogatással. A püspök szerint a merényletet (amelynek állítólag a Celeste fedőnevet adták) a pretoriai katonai hírszerzés egyik fedővállalkozása, a South African Institute for Maritime Research (Dél-Afrikai Tengerkutatási Intézet) számlájára lehet írni.

Az iratokat 1998-ban hivatalosan is átadták az illetékes dél-afrikai igazságügyi hatóságoknak, de (nem túl meglepő módon) semmiféle érdemi reakciót nem váltottak ki. Legalábbis a felszínen nem… A brit külügy azonnal sietett kijelenteni, hogy a dokumentumok a KGB Első Főigazgatóságának keze nyomát viselik, oszt’ ennyiben maradtak.

4.5.) A kongói szakadárok

Csombénak (itt jobbra) és cimboráinak már nagyon szúrta a szemét ez az izgága svéd, aki (befolyásával többszörösen visszaélve) nem átallt személyesen is beavatkozni abba, amit ők következetesen katangai szabadságharcnak neveztek. Noha biztonsági megfontolásokból a főtitkár gépe nem adott le repülési tervet, a szakadároknak ez nem okozott különösebb problémát: az egyik beépített emberük segítségével pokolgépet csempésztek a fedélzetre (tán a futómű mellé), majd a DC-6-os lezuhanását követően ők voltak az elsők, akik megjelentek a helyszínen és pár jól irányzott lövéssel végleg pontot tettek az ügy végére.

Akárhogyan is volt, akárki állt is az események árnyékában, az ENSZ második főtitkárának erőszakos halála megmaradt a huszadik század egyik legmocskosabb és leghomályosabb politikai esetének. Nem kisebb arc, mint az USA korábbi, 33. elnöke, maga Harry Truman nyilatkozta a haláleset után, hogy meggyőződése: a főtitkárt meggyilkolták. Arról viszont ő sem akart beszélni, hogy ki és miért tette…

Szokásunkhoz híven várjuk véleményed; oszd meg velünk érveidet és relevánsnak vélt információidat itt, a kommentek között.De még azelőtt szavazz!

És itt a szavazás eredményét látod: