Elbert János halála

2012-10-19–22:58

Elbert János halála

Bevallom, nem lepődtem meg túlságosan, amikor a Konteóblog 13. szavazóposztjának győztese (kényelmes, közel hat százalékos, vagyis 237 voks előnnyel) egy újabb hazai történet lett, megelőzve a konspirációk olyan történelmi nagyágyúját, mint a frigyláda, hogy a génmanipulációs elméletekről és a Lockerbie-merényletről ne is beszéljünk. Az Elbert János rejtélyes halála óta eltelt közel harminc év nem volt elég ahhoz, hogy a magyar érdeklődők megnyugtató választ kapjanak a miértekre. Mai posztunk sem tűzi ki maga elé megoldhatatlannak tűnő célokat, mindössze – hagyományainkhoz híven – kövér kérdőjeleket rajzolunk, s lehetséges magyarázatokat adunk, amelyekből olvasóink kedvükre szemezgethetnek, saját véleményüket kialakítandó.

Hozzászokhattatok, hogy ha egy emberi halálhoz kötődő összeesküvés-elméletet dolgozunk fel, mindig egy rövid életrajzzal kezdünk. Tesszük ezt azért, mert hiszünk abban, hogy egy-egy életpálya befejeződésének körülményeit az előzmények ismerete általában érthetőbbé teszi, még akkor is, ha egyértelmű magyarázatot nem mindig ad rá. Nincs ez másként mai főszereplőnk esetében sem.

1.) Élete

Elbert János György (második utónevét soha nem használta, ezért mi se fogjuk) 1932 tavaszán született Budapesten. Apja (Elbert Ferenc) az első zsidótörvény után kikeresztelkedett magánhivatalnok (1939-ben a református vallást választotta abban a hitben, hogy a hátrányos megkülönböztetéseket családja majd megúszhatja), édesanyja (Weisz Zelma) egy terézvárosi zsidó cipészmester négy lánya közül a legfiatalabb, aki egy bankban volt titkárnő. Weiszék a negyvenes évek elején szintén kitérnek a zsidóságból, de – Elbertékkel ellentétben – ők a katolicizmust választják. Főhősünk zsidónak születik tehát, de a hagyományos felnőtté avatási szertartást (a fiúgyermekek 13 éves korban esedékes bár-micvóját) már nem szervezik meg neki, hiszen alig hét éves, amikor megkeresztelik.

Sok tízezer budapesti zsidóhoz hasonlóan az Elbert család (a nácik befolyása alá került magyar kormány nem igazán vette figyelembe a kikeresztelkedéseket) 1944 nyarán arra kényszerül, hogy elhagyja eredeti lakását és a sárga csillaggal megjelölt, úgynevezett zsidóházakba költözzön. Elberték a Bakáts térről a Kossuth Lajos utca 15. szám alatti bérházba hurcolkodnak, ahol a háború után is megmaradnak.

A félárvává lett Jancsi (apját ’45 februárjában, az ostrom utolsó napjaiban egy becsapódó – állítólag Budáról kilőtt német – akna a szeme láttára tépi darabokra, ideiglenes sírját ő ássa meg az egyik unokatesvérével kettesben a romok között) az első békeévben kezdi a középiskolát, amit 1950-ben fejez be. Rögtön egyetemre megy: a nagyhírű ELTE Bölcsészettudományi Karán kezdi el felsőfokú tanulmányait, méghozzá a komoly perspektívával bíró, éppen ezért menőnek számító orosz-lengyel szakon. A két szláv nyelven kívül viszonylag rövid idő alatt megtanul még angolul is, németül (von Haus aus) már akkor tökéletesen beszélt. Fakultációként, illetve magánszorgalomból felveszi a svédet és a japánt; úgy tanul nyelveket, ahogyan más szotyolázik: minden látható erőfeszítés nélkül, szinte kedvtelésből. Oktatói noszogatásra természetesen az oroszra fekszik rá igazán, de olyannyira, hogy (már végzősként) kikérik tolmácsolni az egyre gyarapodó orosz szovjet állami küldöttségek mellé. Egy évet még Leningrádban is tanul, ahová köztársasági ösztöndíjjal, szovjet meghívásra utazik.

Az egyetem után két évig a DIVSZ (Demokratikus Ifjúsági Világszövetség) Külkapcsolati Osztályán dolgozik, először fordító- és levelezőként, később tolmácsként, majd szervezési csoportvezetőként. Itt alkalma nyílik kiváló kapcsolatokat kiépíteni a Béketábor valamennyi országából származó fiatal elvtársakkal, akiket (jó komancs szokás szerint) általában hazájuk gumitalpú szervezetei delegáltak.

Demokratikus Ifjúsági Világszövetség: a nemzeti kommunista ifjúsági szervezetek internacionalista gyűjtőmozgalma (egyfajta Komintern, csak ifjoncoknak), amit a Varsói Szerződés államaiban úgy átitatott és behálózott a hazai és a szovjet titkosszolgálat, hogy – legalábbis egyes rosszmájú elemzők szerint – az ötvenes évektől kezdve gyakorlatilag a KGB egyik kiegészítő főcsoportfőnökségeként működött. A DIVSZ jelenleg is létezik, s talán sokaknak újdonság, hogy központja a mai napig Budapesten van, magyar tagja a Baloldali Front, a boldogult emlékezetű KISZ utódszervezete.

Elbert János ’56-os szerepléséről a mai napig keveset tudni, s az a kevés is meglehetősen ellentmondásos: egyesek a Budapestre november negyedikén bevonuló szovjet csapatok egyik magyar kísérőjeként vélték felismerni, mások szerint ő volt az akkori szovjet nagykövet, bizonyos Jurij Andropov (későbbi KGB-vezető, még későbbi szovjet pártfőtitkár) tolmácsa a Nagy Imréékkel folytatott, már november elsején megkezdett tárgyalások során.

Nem tudjuk tehát pontosan, mit tett (vagy mit nem tett) azokban a napokban, mindenesetre egy dolog tény: az 1956-ban megalapított világirodalmi folyóirat, a Nagyvilág rögtön lecsap rá és az alig 25 éves Elbert János az egyik szerkesztője lesz a kétségkívül színvonalas kiadványnak. Számos műfordítás fűződik a nevéhez; oroszból, angolból és lengyelből ültet át magyarra novellákat, regényeket, verseket és színdarabokat, szemlézi a külföldi irodalmi publikációkat, s gyakran kéri ki tanácsait a hivatalos kultúrpolitika (többek között a szocialista kultúrpápa, Aczél György titkársága) is.

Elég sokszor utazik külföldre irodalmi delegáció tagjaként (főként Varsóba, Moszkvába, Leningrádba és Kelet-Berlinbe – érdekes módon Nyugatra nem nagyon ment akkor sem, amikor tehette volna), de továbbra is vállal állami és pártszervektől érkező tolmácsolási megbízásokat. Andropov például (aki – mint említettük – 15 éven át volt a KGB teljhatalmú főnöke) minden budapesti látogatásakor őt kéri, s ha magasrangú magyar állambiztonsági küldöttség utazott Moszkvába, ritkán repültek Elbert nélkül, akit erre az időszakra „állami és pártérdekre” való hivatkozással kértek ki az ELTÉ-ről, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról (mindkét helyen évekig tanított, a Tudományegyetemen tanszékvezető-helyettességig vitte). Vannak, akik arra is emlékeznek, hogy lengyel-magyar, sőt, orosz-lengyel tárgyalásokon is tolmácsolt; ez utóbbi felállás (magyar anyanyelvű személyről lévén szó) több, mint szokatlan, hogy ne mondjuk: meghökkentő.

1974-ben kinevezik az értelmiségiek elfekvőjeként elhíresült, valójában egy múzeum, egy fékezett habzású lájtos cenzori hivatal és egy ideológiai továbbképző kereszteződéseként működő Színházi Intézet igazgatójává, de ezzel párhuzamosan továbbra is tanít (sok egyéb mellett drámatörténetet, orosz és lengyel irodalmat, Shakespeare-t, műelemzést), előadásokat tart, s egyre gyakoribb vendége a rádió és a televízió kulturális műsorainak. Éli a budapesti entellektüel életét, közel a pártállami tűzhöz (de nem gusztustalanul közel), olvasgatja kedvenc könyveit, (mű)fordít, nyarait rendszeresen a Balaton-felvidéken, egy – Köveskál melletti – bérelt parasztházban tölti feleségével és cseperedő fiával. Egyszóval semmi különös, ami előrevetítené a közelgő tragédiát.

2.) A család

Nem szoktunk külön foglalkozni a célszemély családjával, de ebben az esetben kivételt teszünk – meglátjátok majd, hogy nem véletlenül.

Elbert János kétszer nősült. Először 1958-ban (más források szerint egy évvel később), de a kezdeti fellángolás mindkét részről hamar kihunyt, s alig két évnyi házasság után már a bontóperre is sor kerül; a nő nevére már senki sem emlékszik. A második feleség féligmeddig a szakmából jött: a későbbi dr. Elbert Jánosné a Magyar Nemzet főszerkesztői titkárnőjének a gyermeke volt s s, s egy elbűvölő, csodaszép lányként emlékeznek rá sokan. Józsa (más források szerint Clauzer) Zsuzsanna (a barátoknak simán csak Suzy) a megismerkedésüket követő harmadik napon elérte (más források szerint másfél óra is elég volt neki hozzá), hogy a nála tizenegy évvel idősebb, eléggé visszahúzódó Elbert megkérje a kezét. 1964-et írunk (vagy egy évvel korábban történt?), s Jánossal madarat lehet fogatni.

Bő másfél év múlva, 1966-ban megszületik ifj. Elbert János, azaz (családi becenevén) Jánoska. A szülés, majd az azt követő időszak nem tesz jót az addig karcsú és jókedélyű Suzynak: a felszedett kilókat nemhogy leadni nem tudja, de havonta hozzájukpakol még továbbiakat. Nemcsak önmagát hanyagolja el, hanem főiskolai tanulmányait is feladja a bölcsészeten, kerüli a baráti társaságot, melynek sokáig egyik központja és rugója volt. A gyereket persze imádja, de már semmi sem olyan, mint azelőtt. A nyolcvanas évek legelején végül dramaturgnak felveszik a Thália Színházba (figyelemmel a Színművészetin is eltöltött pár félévére, ahol a saját férje tanította), de ez leginkább az Elbert János előtti tiszteletadás volt, nem saját érdem.

Mindezt Elbert is megérzi. Soha nem volt egy szoknyabolond, most sem válik azzá, a megoldást inkább a munkában keresi. Egyre több tolmácsolást és fordítást vállal be (Bulgakovtól Albee-ig), egyre több társadalmi szervezetben vállal aktív szerepet (a Magyar-Szovjet Baráti Társaság elnökségi tagja, a lengyel kultúra önkéntes magyarországi nagykövete, az orosztanárok hazai egyesületének elnöke, az orosz nyelv- és irodalomtanárok nemzetközi szervezetének alelnöke, hogy csak a jelentősebbeket említsük). Minden meghívást elfogad, érkezzen az nyugdíjas bányászoktól, úttörőörstől, szövőnők szakszervezeti klubjától vagy a Magyar Televízió Kulturális Főszerkesztőségétől. Részt vesz és szót kap könyvbemutatókon, szoborleleplezéseken, festménykiállításokon, színházi premiereken. És közben erősen elhanyagolja a tudományos munkát; egy kisdoktorit összehoz ugyan, de az egyetemi adjunktusoktól megkövetelt kandidátusi disszertáció egyre csak várat magára.

És ez így folytatódik, egészen addig a rejtélyes márciusi napig…

3.) A halálesetek

A múltkori beharangozóból mindenki tudhatja, hogy miért fogalmazok többesszámban. Vegyük akkor sorra az Elbert család tagjainak halálát.

3.1.) Elbert János halála

A történtek viszonylag jól dokumentáltak, noha a különféle beszámolókban apróbb (zömében lényegtelen részleteket érintő) eltérések felfedezhetők. Itt és most a legvalószínűbbnek tűnő forgatókönyvet tényszerűen vázolom fel, a lehetséges miértekre majd a konteóknál térek ki.

1983. március kilencedike, egy borús szerdai nap. Elbert nyolckor kezd a munkát a Krisztina körúti Színházi Intézet igazgatói irodájában, mint mindig, most is adminisztrációval: beérkezett dokumentumok kiszignálása, hivatalos levelek aláírása, meghívók átnézése (ezekből naponta tucatnyi is ott lapult a beérkező postában), vagyis semmi különös. Fél tízre már bejelentkezett nála egy osztályvezető a kulturális tárcától, vélelmezhetően a közelgő Magyar Költészet Napjához kapcsolódó tennivalókról akartak vele egyeztetni.

Fél tízkor megcsörren a telefon (nem a közvetlen, hanem a titkárságon csengő), a titkárnő (egy rutinos, jó ötvenes elvtársnő, akit Elbert úgy örökölt az elődjétől, Bizó Gyulától) bekapcsolja a hívót. Később erről csak annyit mond: egy, számára teljességgel ismeretlen férfihang volt, s az igazgató urat kérte. Majd pontosít: az ismeretlen telefonáló az igazgató elvtárssal akart beszélni.

Elbert becsukja az általában nyitva tartott irodaajtót, körülbelül fél percig beszél a hívóval, majd távozik. Még annyit odavet, hogy „nemsokára jövök!”. Az a tény, hogy nem visz magával semmit (még az aktatáskáját és az asztalon kinyitva heverő, tőle szinte elválaszthatatlan noteszét sem) arra engedi következtetni a titkárnőt, hogy valóban csak percekre ugrott ki valahová.

Akkor látta utoljára.

Mint említettem volt, a történtek rekonstruálása egészen jól ment a rendőrségnek, mert szinte minden, ezt követő másodperccel el tudnak számolni. Ezek szerint a Krisztina körúton Elbert taxit fog, s egyenesen a Rádió pénztárához siet, ahol felvesz egy éppen esedékes, 1050 forintos honoráriumot (nem volt az rossz pénz akkoriban, körülbelül egyhavi átlagbér negyedéről beszélünk). Innen (ugyancsak taxival) a Déli pályaudvarra hajtat, ahol még éppen elérte a tizenegykor induló siófoki személyt. A végállomásig megváltotta a menettérti jegyét (közalkalmazotti igazolványát becsülettel felmutatja a kasszánál, ezért ugyanis 50%-os kedvezmény jár), majd felül a vonatra.

A szerelvény már elindult, amikor a kalauz tájékoztatja az utasokat, hogy a Lepsénynél folyó pályakarbantartási munkálatok miatt a vonatról majd át kell szállni autóbuszokra, amelyek továbbviszik majd az embereket. Elbert rákérdez, hogy akkor hányra érkeznek Siófokra? A válasz hallatán (hát úgy egy óra körül, de lehet, hogy negyed kettő is lesz belőle) összevonja szemöldökét, majd Lepsénybe (más források szerint már Székesfehérvárra) érve leszáll a vonatról és a várakozó autóbuszok helyett taxiba vágva magát ezzel folytatja útját. A taxissal (aki a tévéből felismeri utasát) még beszélget is, melynek során például azt mondja, hogy Siófokon, a móló melletti Bányász üdülőben munkatársakkal van előre megbeszélt találkozója pontban egykor. Ezt a későbbi rendőrségi vizsgálat eredményei cáfolták: semmiféle lefixált találkozó nem volt napirenden, erről legalábbis sem egyetlen színházi intézetes munkatárs, sem a környék színházainak egyetlen dolgozója sem tudott. Ennek ellenére Elbert az út alatt legalább négyszer nézi meg az óráját.

A taxis később azt mondta jegyzőkönyvbe, hogy utasánál egy csomagot (mégpedig egy papírba tekert dossziészerűséget) látott, amit egyetlen percig sem tett le, végig a kezében tartotta. Hogy ezt a paksamétát hol és mikor vette magához, nem világos; a titkárnője szinte teljes bizonyossággal állította, hogy főnöke az irodából üres kézzel távozott.

A taxi 12 óra 50 perckor teszi ki a móló elejénél. Innen csak egy nagyon rövid séta a Bányász üdülő, amely azon siófoki létesítmények közé tartozik, amelyek egész évben nyitva vannak. Elbert belép, üdvözli a recepciónál tartózkodó fiatalasszonyt (a taxishoz hasonlóan ő is felismeri a tévéből), és kér egy „gyors és forró” kávét. Mivel az üdülő presszógépe éppen el van romolva, a recepciós sajnálkozva közli, hogy nem tud eleget tenni a rendelésnek, ezért a pár tíz méterre levő Napsugár (más források szerint Napfény) üdülőbe irányítja. János sajnálkozását fejezi ki, majd az órájára néz: 12 óra 55 perc. Elbúcsúzik a portástól, kilép a Bányász ajtaján, s elindul a mólón kifelé.

Innen kezdve élve már senki sem látta, de az időpontot jegyezzük meg: 1983. március kilencedike, szerda, déli 12 óra 55 perc.

Másnap, csütörtökön, március tizedikén reggel fél tíz óra körül egy kutyát sétáltató helybélinek feltűnik, hogy a móló melletti sekély (60-70 centis) vízben, a parti kövektől két-három méterre lebeg valami. Közelebb megy, s egy – arccal lefelé forduló – emberi testet fedez fel, körülötte pár százforintos bankjegy úszkál a víz színén. Azonnal berohan az első nyitva tartó presszóba, ahonnan felhívja a rendőrséget.

A helyi zsaruk körülbelül 10-kor kiszállnak, s a szakmai protokoll szerint elkezdődik a helyszínelés. Az ilyen eseteket (amikor első blikkre nem világos, hogy mi is volt a halál oka: baleset, öngyilkosság vagy netán emberölés) a szaknyelv „rendkívüli halál”-nak nevezi, és a vonatkozó szabályzat szerint az eljárási cselekményeket (halottszemle, nyomkutatás és -rögzítés, hatósági boncolás, stb.) úgy kell végrehajtani, hogy a későbbiekben (ha szükséges) az adatok és nyomok egy esetleges büntetőeljárásban bizonyítékként felhasználhatóak legyenek. Ennek megfelelően történik minden – legalábbis a hivatalos tájékoztatás szerint. Mivel az iratait megtalálják a zakója zsebében, a holttest azonosítása nem jelent problémát. A siófoki kapitányság jelenti a megyének az eseményt, a megye az ORFK-nak, az ORFK a BM-nek; az információ nagyon gyorsan (úgy is mondhatnánk: meglepően gyorsan) végigfut a rendszeren, mert 10.30-kor (az előzőekben említett szolgálati úton visszafelé) már az az utasítás jön, hogy Elbert halálát kiemeltként kell kezelni. Erre ráerősít a pontban délben meghozott döntés: az ügyet elveszik a helyiektől és az ORFK folytatja a vizsgálatot.

Nem akarok túl sokat időzni a hivatalos megállapításoknál, ezért ezekből csak a legfontosabb tényszerű részleteket elevenítjük fel:

– Elbert János karórájának üvege ütés következtében betört (vélelmezhetően egy sziklának ütődött), a mutatók egy óra öt percet mutatnak. Ebből (illetve a később kihallgatott taxis és az üdülői recepciós által elmondottakból, továbbá a boncolást végző szakember megállapításaiból) a szemle következtetése az, hogy a halál a feltalálást megelőző napon 13.05-kor következett be. Vagyis mindössze tíz perccel azután, hogy János elhagyta a Bányász üdülőt.

– a halál oka fulladás;

– az áldozat tüdejében vizet találtak, vagyis élve került a körülbelül a combközepéig érő vízbe;

– a testen (a szikláktól származó zúzódásokon kívül) más külsérelmi nyomot nem találtak;

– a rendőrorvosi végkövetkeztetés csak az idegenkezűséget zárja ki, az öngyilkosság és a baleset lehetősége között nem foglal végleges állást, de az utóbbit valószínűsíti;

– az áldozat zakójának zsebében találják meg a szemüvegét, sértetlen állapotban;

– a baleset lehetséges okai közül a pár nappal később készült rendőri összefoglaló jelentés az áldozat – valóban létező – arcidegzsábáját emeli ki. A hivatalos forgatókönyv szerint miközben a mólón sétálgatott, Elbert Jánosra hirtelen rátört a mindent beborító fájdalom. Hogy ezt enyhítse, lement a mólóról, hogy hideg vízzel mossa meg az arcát. Levette a szemüvegét, zsebrevágta, majd lehajolt a vízhez. Ebben a pillanatban megcsúszik és beleesik a Balatonba. Közben eszméletét veszti (a fején több apró hámsérülés is látható, amelyek származhatnak a kövektől), s így fullad meg.

A rendőri vizsgálat az örök cherchez la femme lehetőségnek is utánajárt, de nem találtak szeretőt. Ezzel a megállapítással vitatkozik egy Miklós György nevű történész, a kalocsai főiskola tanára (aki amúgy a kommunista állambiztonsági szolgálat kutatója). Az ő információi szerint Elbertnek igenis volt egy nőismerőse, aki Siófokon élt, s akinek nőnapi ajándékot vitt azon a napon. Ez a nő (akit végül nem sikerült azonosítani) állítólag azt is végignézte, amint Elbert a vízbe esik és megfullad. Ha ez igaz, akkor joggal tevődik fel a kérdés: miért nem értesítette a hatóságokat?

Hogy a kutató honnan szedi az információit, az számomra nem világos, az viszont tény, hogy ő (mármint a történész) 1979 és 1989 között dokumentáltan a III/III „önkéntes és hazafias alapon” beszervezett ügynöke volt, először „Fehér Pál”, majd „Víg Pál” fedőnéven, s ifjúságvédelmi, majd belső ellenzéki vonalon dolgozott a kádárista titkosszolgálatnak, tehát a témával kapcsolatos hitelessége (előttem legalábbis) egy kicsit kétséges. De persze senkit nem akarok befolyásolni.

A rendkívüli halálesettel kapcsolatos rendőri intézkedésekről folyamatosan tájékoztatni kellett nemcsak a BM-et, hanem a kulturális tárcát és az igazságügyet is. Önmagában ez nem lett volna meglepő (mégiscsak egy fontos elvtársról volt szó), az viszont igen, hogy maga az országos rendőrfőkapitány, a miniszterhelyettesi sarzsival is rendelkező Ladvánszky Károly altábornagy többször leutazik a siófoki helyszínre, majd személyesen is találkozik a család tagjaival. Ne feledjük: a hivatalos vélemény szerint egy triviális baleset történt, nem sorozatgyilkosság…

A korabeli (természetesen pártvezérelt) média több alkalommal is megemlékezik a szerencsétlen baleset áldozatává vált Elbert Jánosról…

Mielőtt továbbmennénk, még megemlítjük Ungvári Tamás (Elbert unokatestvére; ő azonosította a holttestet Siófokon) megfigyelését. Szerinte a halottszemlén készült fotókon (amiket megnézhetett) tisztán látszik az áldozat – naptárfunkcióval is rendelkező – Poljot típusú karórája, amely tényleg egy óra öt perckor állt meg, de a naptárablakban tizedike látszik, s nem kilencedike. Ungvári interpretációjában ez azt jelenti, hogy János talán nem szerdán délben halt meg (mint ahogyan ez a hivatalos iratokban szerepel), hanem csütörtökön hajnalban. S ha ez így volt, akkor jogos a kérdés: hol volt és mit csinált Elbert 12 órán keresztül, azaz szerda déltől csütörtök hajnalig? És egy igazságügyi boncolás nem tudja megállapítani, hogy egy holttest 9 vagy 21 órán keresztül van a vízben?

Ungvári felvetésére a rendőrség (nem kicsit zavaros) megoldása a következő volt: Elbert biztosan egy igazi szórakozott professzor volt, ezért amikor az órája (kilenc nappal korábban) február 28-án éjfélkor február 29-re ugrott (az ilyen órák fel vannak készítve a szökőévekre is, ezért ha éppen nincs ilyen, február 28-án manuálisan kell előretekerni a naptárat március elsejére), ő ezt nem vette figyelembe, vagyis ezért az óra egy nappal későbbi dátumot mutatott, mint a valódi időpont.

Hogy ezen logika alapján az órának kilencedike helyett nem tizedikét, hanem nyolcadikát kellett volna mutatnia, az nem zavarta a jardot.

3.2.) Ifj. Elbert János halála

Az apja halálakor 17 éves Jánoska nem volt egy kiegyensúlyozott gyerek. Az otthoni feszültségek, anyja régóta tartó magábafordulása csak súlyosította az állapotát, s apja halálakor még egy (kicsit gyerekes, de annál nagyobb riadalmat kiváltó) öngyilkossági kísérletet is elkövet: egy ócska nyakkendővel próbálja úgymond felkötni magát a padlásszobában. Miután a rémült család körülveszi és elkezdik babusgatni, Jánoska (17 évének minden határozottságával és lendületével) kijelenti: igenis ki fogja deríteni, kik voltak apja gyilkosai! Ezt követően azonban gyorsan rendbejön, egy hét után már ismét iskolába jár, s áprilisban már örömmel újságolja anyjának, hogy beleszeretett az egyik osztálytársnőjébe, akivel nagyszerűen megértik egymást.

Ehhez képest egy májuseleji éjszakán eltűnik a lakásból, s három nap (más források szerint három hét) elteltével holtan húzzák ki a Dunából, valahol Tököl magasságában. A pesti folklór már másnap tudni véli, hogy a kezei hátul össze voltak drótozva, hogy lövésnyomok voltak rajta, hogy kivágták a nyelvét, de mindezen borzalmakat a hivatalos papírok nem erősítik meg. Egy nagykamasznak (apja halálát követő sikertelen kísérlete után) másodszor összejön az öngyilkosság, passz, lehet oszolni, nincs itt semmiféle látnivaló.

A konteósok azért már akkor sem pihentek: tudni vélték, hogy március kilencedikén délután Suzy Jánoskát küldte be apja munkahelyére azzal a feladattal, hogy hozza haza (az akkor még csak eltűntnek gondolt) Elbert irodában hagyott holmiját. Az aktatáska mellett felejtett notesz azonban (így az elmélet) tartalmazta annak a személynek a nevét, aki telefonon lecsalta az apát Siófokra, s Jánoska ennek alapján kezdett el nyomozni. Jutott is valami eredményre, ezért kellett meghalnia: egy rejtélyes üzenet őt is arra késztette, hogy éjnek idején távozzon otthonról – egyenesen a halálba. A történet első részét (a beküldésest) a család is megerősítette, a másodikat (a nyomozós-elcsalóst) természetesen senki.

A rendőrség állítja, hogy közvetlenül apja halála után Jánoska megpróbálta meggyőzni az anyját, hogy legyenek együtt öngyilkosok. Erről a momentumról a család nem tud (vagy nem akar tudni).

3.3.) Elbert Jánosné halála

Férje és fia két hónapon belül bekövetkezett halála (emberileg abszolút érthető módon) idegileg teljesen padlóra küldte Suzyt. Addigi depressziója tovább mélyült, s inni is elkezdett. Az otthon elfogyasztott pohár borokat a konyak váltotta fel, majd jött a kocsmákban egymás után lehajtott felesek korszaka. Hazaköltözött az anyjához, aki világosan látta a problémát. Mozgósította a szocialista összeköttetések teljes rendszerét, így Suzy augusztusban befeküdt a Sportkórház pszichoterápiás osztályára, ahol nem kisebb szakember, mint dr. Buda Béla (itt balra) kezeli.

Pár hét intenzív kezelést követően a neves pszichiáter megnyugtatja a családot: a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben van, Suzy állapota szépen javul, az öngyilkosság valószínűsége rohamosan csökken. Október elejére már ismét olyan stádiumban van, hogy hazaköltözhet a Kossuth Lajos utcai lakásba. Novemberben új állást is szerez: a Thália gerinces vezetői ugyanis nem újították meg a dramaturgi szerződését (ugye minek, Elbert János már úgyis halott, nem kell nyalni neki), viszont az Országos Széchenyi Könyvtár felajánlott neki egy könyvtárosi beosztást, amit örömmel el is fogad.

Szűk egy évvel férje, tíz hónappal fia halála után Suzy élettársi kapcsolatot létesít egy István nevű férfival, akit az egyik környékbeli kocsmában ismert meg, s aki a Vasedény egyik belvárosi boltjában dolgozik eladóként. Három hónap „együttjárás” után István beköltözik az Elbert-lakásba, majd pár napra rá, ’84 egyik őszi hajnalán (más források szerint ’85 januárjában) Suzy áthajol a ház második emeleti körfolyosójának korlátján és leveti magát a magasból. A lebetonozott belső udvarra zuhan, a halál azonnal beáll. A vérbefagyott testet csak reggel fél hétkor veszi észre a házmester, aki felismeri az áldozatot és értesíti a mentőket. Ők ébresztik fel Istvánt, aki az egész éjszakát átaludta és nem vette észre, amint élettársa kilopózik a lakásból.

Állítólag búcsúlevelet is hagyott, ennek tartalma azonban nem került nyilvánosságra.

Eddig tartott az előzmények és a tényanyag ismertetése. Biztosan nektek is lennének kérdéseitek mondjuk a rendőrséghez, esetleg a még élő családtagokhoz, a történészhez vagy a titkárnőhöz, esetleg a siófoki recepcióshoz. Nem tudom, közülük kik olvassák a Konteóblogot, de veszítenivalótok nincs, úgyhogy mindenkit bátorítok: kérdezzetek!

4.) A konteók

És akkor lássuk az összeesküvés-elméleteket, elvégre ezért vagyunk itt.

A konteók már órákkal Elbert János halála után szárnyrakaptak a pesti flaszteron; az itt és most felsorolásra kerülő verzió javarésze közel harminc éves, csak persze itt-ott még finomított rajtuk az elmúlt három évtized. Talán a megszokottnál több lesz bennük a kérdőjel, de bízom abban, hogy ezek egy részét közösen fel tudjuk oldani a kommentek között.

4.1.) Az öngyilkosság

A látszólagos sikerek ellenére 1983 tavaszára Elbert Jánosnak kezdett elege lenni az életből. Többféle verzió is van, hogy miért dobta el magától az egészet. Mivel már így is úgy néz ki, hogy mai posztunk rekordhosszúságú lesz, az alverziókat (mármint az öngyilkosságot alátámasztó lehetőségeket) csak röviden sorolom fel, bővíteni ti tudjátok őket, a kommentek között.

4.1.1.) A titokzatos nőismerős tényleg létezett, aki szeretőjét azért hívta le Siófokra, hogy személyesen jelentse be a szakítást. Elbert (aki nem erre számított) elvesztette az fejét, s hirtelen felindulásában a víznek ment.

4.1.2.) Évtizedek óta szerepelt a háromperakárhány (vagy a Moszad, esetleg a KGB, netalántán mindhárom) ügynökeinek listáján, de megbízói eddig semmi olyat nem kértek tőle, ami ellen különösebben berzenkednie kellett volna: hangulatjelentések, külföldi kapcsolatairól részletes beszámolók, színházi emberek különféle megnyilatkozásai, stb. Most azonban egy olyan feladatot kapott, amivel erkölcsi érzéke nem tudott egyetérteni. Hogy ez a feladat ténylegesen miben állt, senki sem tudhatja (vagy aki tudja, azt köti a szakmai titoktartási esküje), de mindenféle hírek szárnyra kaptak: hogy kiváló lengyel kapcsolatait kihasználva be kellett volna férkőznie a Szolidaritás legbelső köreibe és onnan kellett volna híreket hoznia. Hogy kifejezetten egy Lech Wałęsa elleni szovjet merényletben szántak neki kulcsszerepet, amit ő visszautasított. Hogy az izraeli titkosszolgálat kért tőle olyasmit, aminek Magyarország a komoly kárát látta volna, s Elbertben (eredeti származás ide vagy oda) felébredt a magyar hazafi és megtagadta a parancsot, s miután a családjával megzsarolták, inkább a halált választotta. Akárcsak később a fia és a felesége is, akik ugyancsak önkezükkel vetettek véget életüknek. Az pedig, hogy mit tudtak János titkosszolgálati kapcsolatairól, valószínűleg soha nem derül ki.

Apropó: vajon kikérte már valaki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából a teljes Elbert-dossziét? Hát a teljes rendőri vizsgálati anyagot a halálesetről? És vajon sért-e jelenlegi titkosszolgálati érdeket ezek esetleges nyilvánosságra hozatala? Élnek-e még olyanok, akiknek bármiféle közük volt Elbert Jánoshoz, mint ügynökhöz?

Megannyi kínzó kérdés. Harminc éve történt a haláleset, egy akkoriban huszonéves gumitalpú mára már nyugdíjas lehet, de még távolról sem olyan idős, hogy esetleg ne tudna visszaemlékezni bizonyos dolgokra. Már ha nagyon akar…

4.2.) A baleset

A rendőrségi verzió ezúttal tökéletesen fedi a valóságot: arcidegzsába, őrjítő fájdalom (aki átélte, az tudja, hogy ilyenkor tényleg minden egyes idegpályádon az észveszejtő fájdalom uralkodik, semmi másra nem tudsz koncetrálni, csak arra, hogy minél rövidebb idő alatt s bármi áron enyhítsd azt), lebotorkálás a moszatos, síkos, éles köveken az enyhet adó hideg vízhez, megcsúszás, fejbeverés, eszméletvesztés, fulladás. Hogy ki telefonált az irodába, meg hogy miért kellett Siófokra utaznia, kivel találkozott vagy nem találkozott – ilyen szempontból teljességgel irreleváns részletek. Miután a baleset ténye nyilvánvalóvá vált, a rendőrség (tegyük hozzá: joggal) nem forszírozta ezeket a momentumokat, elvégre az ügy szempontjából nincs jelentőségük, állampénzen magánéleti dolgokban turkálni pedig nem a bűnügyi szolgálat feladata.

4.3.) A gyilkosság

Nem kell különösen járatosnak lenni sem a kriminalisztikában, sem a pszichológiában ahhoz, hogy az ember világosan lássa: Elbert János halála mögött vegytiszta emberölés húzódik. Mert miért is lett volna öngyilkos (ráadásul ilyen módon) az az ember, akinek életpályáját egyrészt szakmai elismerések, másrészt magánéleti sikerek szegélyezik? Hogy a feleségével voltak apróbb gondok? Hogy nem tudott (nem akart) letenni egy nagydoktorit az asztalra? Ne vicceljünk: az ország lakosságának 99,9 %-a bármikor szívesen lecserélte volna a saját problémáit az övéivel. A halála hetében négy színház is műsoron tartott olyan darabokat, amelyeket ő fordított, rendszeres heti vendége volt a tévének és rádiónak, irodalmi díjakat és elismeréseket kapott, két egyetemen is állandó óraadó volt, kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolatokkal.

A baleset meg talán még nevetségesebb magyarázat, a rendőrséget pedig innen is csókoltatjuk, ha akár egy pillanatig is elhitték a saját ostoba, kincstári verziójukat. Nem egészen száz méterre több (folyóvizes, összkomfortos, telefonos, személyzetes) üdülőtől lebotorkál a móló csúszós kövein, hogy a Balaton vizében mosson arcot?! És megszédül, majd belefullad a hatvan centis vízbe? És mit szóltok a százforintosokhoz, amelyek 21 órás ázás után sem itatódtak át annyira vízzel, hogy lesüllyedjenek? A szökőéves magyarázatot (amit a karórája naptárához fűztek a zsaruk) pedig hagyjuk, ha legalább a látszatát meg akarjuk őrizni a komolyságunknak.

Elbert Jánost bizonyos meggyilkolták, gyermekét és feleségét pedig valószínűleg ugyancsak. Volt egy információ, aminek Elbert a birtokában volt, ami még a nyolcvanas években is olyan értékes volt, hogy legalább egy (de az is lehet, hogy három) emberéletet is megért valakiknek.

4.3.1.) A KGB

1983 tavaszát írjuk. A Kreml 1. számú irodájából immáron ötödik hónapja az a Jurij Andropov irányítja a bolygó legnagyobb államát, aki 1956-ban a budapesti szovjet nagykövet volt, s akinek Elbert János több alkalommal is a tolmácsa volt, s aki később (már a KGB teljhatalmú vezetőjeként) többször kérte, hogy ugyancsak ő fordítsa mondandóját, amikor a magyar elvtársakkal folytatott megbeszélést.

Gondolkozzunk együtt egy kicsit: mi lehetett olyan horderejű információ, ami miatt a szovjetek eltették Jánost láb alól? Vajon egy közel 27 éves információ most vált vitálissá? ’56-ban Elbert megtudott valamit, aminek valódi jelentőségéről csak ’83-ban győződött meg? Vagy most akarta megzsarolni Andropovot valamivel, ami csak mostanra, a hajdani nagykövet főtitkárrá válásakor ért volna be?

Esetleg a szovjetek rájöttek volna, hogy János a CIA-nek dolgozik?

A naptárat nézegetve feltűnik, hogy egy nappal Elbert halála előtt a szovjet-amerikai hidegháborús feszültség olyan magasságokba (vagy mélységekbe?) ér, amihez csak a húsz évvel korábbi kubai rakétaválság hasonlítható. Ronald Reagan elnök ugyanis a nemzetközi nőnapra időzíti híres beszédét, amelyben a Szovjetuniót a „Gonosz Birodalmának” titulálja, majd két héttel később bejelenti az amerikai űrfegyverkezési program elindítását.

Vagy azoknak van igazuk (például Odze György újságírónak és a már említett Miklós György történésznek), akik szerint Elbert szoros kapcsolatot épített ki ellenzéki orosz értelmiségiekkel, s az általuk jegyzett szamizdat-kiadványok Nyugatra csempészésében vállalt jelentős szerepet? Esetleg nem csak földalatti orosz irodalmat és publicisztikát, hanem szovjet államtitkokat is kijuttatott Leningrádból és Moszkvából? Egy együttműködési megállapodás aláírásának megtagadása azért ’83-ban már a szovjeteknél se járt automatikusan kivégzéssel, pláne, ha egy kipróbált magyar elvtársról van szó, nem pedig egy megátalkodott disszidensről.

Legalábbis nem az adott ország titkosszolgálatának beleegyezése nélkül.

4.3.2.) A magyar állambiztonság

Említettük már azokat az eseti megbízásokat, amikkel Elbert tolmács-szakértelmét olykor a magyar hivatalos szervek is igénybe vették bizonyos kényes (orosz és lengyel nyelvű) tárgyalások során. Vajon a Jaruzelski-féle szükségállapot 1981 decemberi bevezetésével kapcsolatos információk váltak nagyon forróvá ’83 márciusára? Esetleg a tervezett lengyelországi szovjet katonai beavatkozásnak, az ezzel kapcsolatos (titkos) magyar állásfoglalásnak voltak olyan részletei, amelyekkel Elbert tisztában volt, s mostanra érett meg benne az elhatározás, hogy ezeket külföldön nyilvánosságra hozza?

1983 januárjában a Varsói Szerződés tagállamai Prágában csúcstalálkozót tartottak, s a magyar delegáció tolmács-csapatának állítólag Elbert János is tagja volt. Az ilyenkor hagyományos kétoldalú megbeszélések közül nekünk most a Kádár-Jaruzelski, illetve a Kádár-Andropov találkozók érdemelnek figyelmet, amelyeken (ha tényleg ott volt), Elbert egészen biztosan részt vett. Vajon tudomására jutott-e az egyiken vagy a másikon olyan információ, amivel nem tudott megbékélni? És hazaérkezését követően vajon beszámolt-e ezekről a feleségének, vagy másnak?

Azt már bizonyossággal (?) lehet tudni, hogy János szerepel a magyar ügynöklistán, csak a részletek körül van még óriási homály.

4.3.3.) A Moszad

Azt már a poszt legelején megemlítettük, hogy a zsidó Elbert család 1939-ben keresztelkedik ki. Erre ennél az alkonteónál még akkor is emlékeztetnünk kell az olvasókat, ha egyesek emiatt ismét a Konteóblogra sütik az antiszemita jelzőt.

Szóval a Moszad. Hát igen, az izraeli titkosszolgálat szajjánjairól (vagyis azokról az önkéntes, zsidó származású segítőkről, akik a világ számos országában készen állnak arra, hogy – az őshaza kérésére – segítsenek az izraeli érdekek érvényesítésében), szóval a szajjánokról már részletesen beszéltünk, amikor Fenyő János halálát vettük górcső alá. Nos, Elbert János lehet, hogy hétéves korában megkeresztelkedik ugyan, de amikor (valószínűsíthetően a DIVSZ-es időszakában) a fiatal zsidó állam képviselői megkeresik, nem utasítja el őket. Elvégre egy szajjántól soha nem azt kérik, hogy állampolgársága szerinti hazáját elárulja, és soha nem kényszerítik arra, hogy válasszon Izrael és aktuális országa között. Elbert is úgy vélte (számos mózeshitű honfitársunkhoz hasonlóan), hogy kettős identitása nem akadályozza semmiben: tud ő becsületes magyar ember, ugyanakkor Izraellel szimpatizáló zsidó is lenni.

Hogy ebbe a (legalább harminc éve fennálló és különösebb gond nélkül működő) kapcsolatba milyen prücök csúszott 1983 kora tavaszán, nem tudhatjuk. Talán rájöttek, hogy Elbert máshová is aláírt? Vagy olyan bűnt követett el, amit a moszadosok nem tudtak lenyelni? Ha igen, mi lehetett ez a bűn? Visszautasított volna egy olyan felkérést, amit nem tudott összeegyeztetni a lelkiismeretével? Megzsarolták volna, amire úgy reagált, hogy „akkor én most bemegyek a magyar elhárításhoz és mindent elmondok nekik!”?

Gyorsan tisztázzunk valamit: a Moszad (és általában a titkosszolgálatok) ügynökei csak a B- és C-kategóriás filmekben nyúlnak hatra-vakra fegyverhez, tőrhöz és/vagy ciánkapszulához. A valóságban ahhoz, hogy valaki kiérdemelje a halálos ítéletet, bizony kurvanagy és nagyon-nagyon rossz fát kell tennie arra a bizonyos tűzre.

Egy olyan komplex szervezet, mint egy gumitalpú cég sohasem cselekszik hirtelen felindulásból, érzelmek által vezérelve, s a jelentős döntéseik mindig (na jó: általában) testületiek; egy halálos ítélet pedig a nyolcvanas években még egy Szovjetunió típusú diktatúrában is több tábornoki ellenjegyzést kívánt, hát még Izraelben, ahol (s ezt még a zsidó állam ellenségei is elismerik) azért polgári demokrácia van, azokkal az ominózus fékekkel és ellensúlyokkal, amikről a jenkik olyan szívesen beszélnek, az alkotmányukra hivatkozva.

Persze elszabadult hajóágyúk mindig is voltak (lásd még Jerzy Popiełuszko atya gyilkosainak esetét Lengyelországban 1984 októberében), de ez a ritkább.

No, mindezzel csak azt akartam körülírni, hogy Elbertnek tényleg valami nagyon nagyot kellett alakítania, valami extrém módon (és közvetlenül) kellett veszélyeztetnie az izraeli/zsidó érdekeket ahhoz, hogy „kiérdemelje” egy moszados kidon (kivégzőosztag) közvetlen beavatkozását.

4.3.4.) Szerelemféltés

Triviális verzió, de ne hagyjuk ki a számításokból: tételezzük fel, hogy tényleg létezett az a bizonyos szerető, akiről a 4.1.1. pontban írtunk. Nos, mi van, ha miután a csaj közölte szakítási szándékát, veszekedni kezdtek? És ha a nő (elővigyázatosságból) esetleg hozott magával valakit, aki – a konfliktus súlyosodását látva – simán belefojtotta Jánost a Balatonba? Vagy mi van, ha Elbert maga akart szakítani a csajjal, nem pedig az vele? Hősünk nem volt egy kifejezetten sportos alkat, az indulat, a szakítás miatt érzett düh pedig megduplázhatta a nő testi erejét…

Nagyjából ezek a fő konteók, amelyek tetszés szerint tovább is bonthatók, illetve bővíthetők a hozzászólásokban. A poszt valóban nagyon hosszú lett (ha jól számolom, az eredeti Seuso-konteó után a második a terjedelmi rangsorban), de remélem, hogy jól szórakoztatok. És persze abban is bízom, hogy a szavazás után (amelynél három verzióra voksolhattok, ha mondjuk szerintetek mindhárom titkosszolgálat piszkos mancsa benne van János halálában) a kommentek között a szokásos színvonalú vitát és kombinációs készséget fogjátok produkálni.

Ja: nem szoktam, de most kivételt teszek és két könyvet, valamint egy filmet is ajánlok azok figyelmébe, akik a témát valamivel jobban meg szeretnék ismerni.

1.) Ungvári Tamás: A védelem tanúja (Dovin Művészeti Kft., Budapest, 1990., ISBN 963 7895 06 X, pp 282). (Ön)életrajzi elemekkel bőven megtűzdelt memoár, sok filozofálgatással, egy kis irodalom- és politikatörténettel és úgy húsz-huszonöt oldalnyi izgalmas, intellektuális oknyomozással. Elég sokat merítettem belőle, hiszen mégiscsak családtag írta, de nem volt egyszerű rálelni az engem érdeklő részek kronológiájára, ami szemmel láthatóan nem a tanár úr erőssége.

2.) Odze György: A halál oka: politikai gyilkosság (M-Érték Kiadó Kft., Budapest, 2006., ISBN 963 9693 14 6, pp 232). A szerző dokumentumregényként aposztrofálja, szerintem egy közepes kémtörténet, ami az egyik Elbert-konteót fejti ki nagyon alaposan. Bevallom, én két óra alatt átfutottam és olyan sokat nem profitáltam belőle.

3.) Kabay Barna (filmrendező), Gyöngyössy Imre (forgatókönyvíró): Halál sekély vízben (egy 1994-ben forgatott, másfél órás politikai krimi, amely az Elbert-ügy alapján készült). Egyszer meg lehet nézni; hogy őszinte legyek, engem nem nyűgözött le.

Ápdét: Az Elbert-poszt kibővített verziója is elolvasható (29 másik konteó mellett) a Konteó 1 című könyvben, amelyet 20%-os engedménnyel ide kattintva rendelhetsz meg, vagy 2013. november elsejétől megvásárolhatsz az Alexandra és a Libri nagyobb boltjaiban.

Utóirat: Ez a 11 oldalas poszt a Századvég elhíresült tarifáján számítva több, mint 5 millió forintba kóstálna (projektmenedzsmenti és tanácsadási munkával együtt), úgy tessék olvasni!

Kategória: EgyébCímkék: halal, magyar, szovjet, titkosszolgalat, zsido —

...Tovább

Cím	Dátum
Vitaposzt: háború Ukrajnában	2022-02-27
Vendégposzt: Tanja Gräff ügye	2022-02-02
Felejtős a Facebook, itt az új csoportunk!	2021-02-27
Rendőri brutalitás elleni megmozdulások	2020-06-18
Koronavírus megbeszélőposzt	2020-03-17
Vendégposzt: az NSU-komplexum, avagy a dönergyilkosság-rejtély	2019-07-28
Vitaposzt: választás-konteók	2018-04-11
Vendégposzt – A kassai bombázás	2017-06-26
Michael Jackson-konteók	2017-05-20
Szolgálati közlemény: Aranykönyv-szavazás, döntő!!!	2017-05-11
Kínos Clinton-konteók (részletek)	2017-03-31
Lindbergh-konteók	2017-02-26
Toxoplazmózis-konteók	2017-01-25
Vendégposzt – Horthy István halála	2017-01-06
A BCCI-sztori	2016-11-04
Villámkonteó: a 200 ezer SIM-kártya esete	2016-10-07
Villámkonteó: robbantás a Nagykörúton!	2016-09-25
Wałęsa-konteók	2016-08-21
Posztajánló: Porton Down	2016-08-15
Reagan és a gellert kapott golyó	2016-06-17
Eyjafjallajökull-konteó	2016-05-17
Kommentposzt: Kiss László	2016-04-08
Lionel Crabb rejtélyes esete	2016-03-21
Hindenburg-konteók	2016-02-26
Bruce Lee halála	2016-02-14
Opus Dei	2016-01-23
Alapítvány-konteók	2015-12-19
Megjelent az e-Konteó2!	2015-12-06
Furcsa történetek 2.0	2015-11-29
Shakespeare-konteók	2015-11-12
Frigyláda-konteók	2015-10-22
Per „Dead” Ohlin halála – 18+!!!	2015-09-10
Gary Webb, a CIA és a crack-konteó	2015-08-23
Menekült-konteók	2015-07-14
Ajánló – sorozatok és filmek	2015-07-07
Miss Liberty-konteók	2015-06-22
Na-seby (Villámkonteó)	2015-04-14
Glenn Miller eltűnése	2015-04-08
Kommentposzt: Germanwings-konteók	2015-03-30
Furcsa történetek 1.0	2015-03-23
Bob Marley halála	2015-03-14
New Coke – konteók	2015-03-02
Sid Hurwich időgépe	2015-02-22
Alan Turing	2015-02-10
Kommentposzt: rejtélyes betörések	2015-01-31
Halál Chappaquiddickben	2015-01-26
Kommentposzt: Charlie Hebdo	2015-01-08
A Dreyfus-Zola konteók	2015-01-05
Megjelent az e-Konteó1!	2014-12-05
Konteókönyv-felmérés	2014-12-01
Vendégposzt: az ufó-emberrablások	2014-11-28
John Titor története	2014-11-19
Ajánló – A Kennedy-gyilkosság elhallgatott története	2014-10-29
Fort Knox	2014-10-23
Estonia-konteók	2014-09-29
Rudolf Hess története	2014-09-22
Kurt Cobain halála	2014-09-09
Eilean Mór rejtélye	2014-08-18
Balla Irma halála (részletek)	2014-07-27
Gyíkember-konteók	2014-06-12
A Kovács Béla – ügy	2014-05-23
Kitalált középkor (rövidposzt)	2014-05-12
Georgia Guidestones	2014-05-03
Elisa Lam halála	2014-04-15
Kommentposzt: Welsz Tamás halála	2014-03-20
Kommentposzt: az MH370-es járat	2014-03-15
Magic Johnson – konteó	2014-03-12
Challenger-konteók	2014-02-13
Ophélie Bretnacher halála	2014-01-20
Cicada 3301	2014-01-06
Cajamarquillai üregek	2013-11-27
A körmendi gyerekgyilkosság (részletek)	2013-11-21
Vendégposzt: A Nagy Könnyűzenei Sátánista Konteó	2013-11-14
Google-konteók	2013-11-03
A Konteókönyv rendelhető!	2013-10-23
Katrina-konteók	2013-10-11
A denveri repülőtér	2013-09-27
Haszbara-konteók	2013-08-25
Génmódosítás-konteók	2013-07-08
Oopart, avagy tárgyak rosszkor, rossz helyen?	2013-06-14
Konteónak indult…	2013-06-09
Az X bolygó	2013-04-27
Ókori dodekaéderek (rövidposzt)	2013-04-03
Náci repülő csészealjak	2013-03-22
D. B. Cooper története	2013-02-19
Egy pápa lemondása	2013-02-11
A Sunstein-Vermeule – algoritmus	2013-01-23
Eltűntek	2013-01-18
Könyvajánló – Szoftverfrissítés 1.0	2012-12-13
Anjikuni-rejtély	2012-12-11
Szent Malakiás próféciái	2012-12-03
Jövőbelátás-konteók	2012-11-21
Chomsky-tízparancsolat	2012-11-06
Mátrix-konteók	2012-10-28
Elbert János halála	2012-10-19
Bohemian Grove	2012-09-26
Robert Maxwell élete és halála	2012-08-28
A Zelnik-ügy – reloaded!	2012-08-05
Kazbegi dinók (rövidposzt)	2012-07-20
A Zsanett-ügy (18+)	2012-07-10
Alternatív Bermuda-háromszögek	2012-07-06
Olof Palme halála	2012-05-16
A torontói jegyzőkönyvek	2012-04-21
Phobosz-összeesküvés (rövidposzt)	2012-03-22
Jörg Haider halála	2012-03-14
Az eltűnt zászlóalj	2012-03-09
A Mary Celeste – rejtély	2012-03-01
Szcientológia-konteók	2012-02-07
Mikrohullám-konteó (rövidposzt)	2011-11-12
Népszámlálás-konteók	2011-11-12
EU-konspiráció	2011-11-12
A Djatlov-incidens	2011-11-12
Fluorid-összeesküvés	2011-08-19
Breivik-merénylet	2011-07-25
A Mikroelektronikai Vállalat – konteó	2011-05-26
Patton tábornok halála	2011-05-12
Skull & Bones	2011-04-19
Réztekercs-konspiráció	2011-04-12
AIDS-konspiráció	2011-04-11
Ajánló – kódfejtők előnyben!	2011-04-09
Moszkva és a csecsenek	2011-04-08
Gandzsa-összeesküvés	2011-04-07
A KAL-007-es járat lelövése	2011-04-06
Globális felmelegedés	2011-04-05
A móri nyolcas gyilkosság	2011-04-04
Kilenc/tizenegy	2011-03-30
A közösségi oldalak – összeesküvés	2011-03-29
Kelly doktor halála	2011-03-28
Roberto Calvi, Isten bankára	2011-03-25
Az arab világ forradalmai	2011-03-23
Martin Luther King halála	2011-03-22
Hajsza az örökmozgó és egy másféle energia után	2011-03-21
Castro és a CIA (átirányítás)	2011-03-18
A USS Liberty megtámadása	2011-03-17
Jézus-összeesküvés	2011-03-16
Ajánló – linkek	2011-03-15
HAARP-összeesküvés	2011-03-14
Chico halála	2011-03-11
JFK – 2.0	2011-03-10
JFK – 1.0	2011-03-10
Nőellenes világösszeesküvés	2011-03-08
Atomkonspiráció (átirányítás)	2011-03-07
Hasfelmetsző Jack – dosszié	2011-03-07
Gagarin-konteók	2011-03-04
Cigánygyilkosságok	2011-03-04
Robert F. Kennedy meggyilkolása	2011-03-03
Vérvád-konspiráció	2011-03-03
A Council on Foreign Relations	2011-03-02
A szmolenszki katasztrófa	2011-03-02
Atlantisz-konteók	2011-03-01
Nagy német adókonteó	2011-02-28
Illuminátusok	2011-02-28
Ajánló – filmek	2011-02-26
Az Elvis-legenda	2011-02-25
Tunguzka-rejtély	2011-02-24
Nikola Tesla 2.0	2011-02-23
Nikola Tesla 1.0	2011-02-23
Robbanás Port Chicagóban	2011-02-22
A Fenyő-gyilkosság	2011-02-22
Rákgyógyszer-konteók	2011-02-21
A főtitkár halála	2011-02-21
Nácik aranya	2011-02-19
ODESSA	2011-02-18
A romániai „forradalom”	2011-02-18
Templomosok	2011-02-17
A TWA-800 járat lezuhanása	2011-02-16
WikiLeaks-konteók	2011-02-15
A Voynich-kézirat	2011-02-15
Mormon-összeesküvés – újratöltve!	2011-02-14
Mormon-összeesküvés	2011-02-14
Szabadkőművesek 2.0	2011-02-13
Szabadkőművesek 1.0	2011-02-13
Bilderberg-konteók	2011-02-13
Men in Black	2011-02-12
UFO-konspiráció	2011-02-11
Jim Morrison halála	2011-02-11
Rejtélyes helyek, titkos bázisok	2011-02-10
Roswell és az M-12	2011-02-09
Bermuda-háromszög	2011-02-09
Antarktisz-összeesküvés	2011-02-09
Pearl Harbor – dosszié	2011-02-08
Népek Temploma	2011-02-08
Egy pápa halála	2011-02-08
A MA-240-es járat tragédiája	2011-02-07
A „tökéletes katona”-projekt	2011-02-07
A Kurszk elsüllyedése	2011-02-06
A Litvinyenko-gyilkosság	2011-02-06
Beatles-konteók	2011-02-05
John Lennon halála	2011-02-05
Philadelphia-kísérlet	2011-02-04
Diana hercegnő halála 2.0	2011-02-03
Diana hercegnő halála 1.0	2011-02-03
A Seuso, a Habsburgok és egy lord – kiegészítő konteó	2011-02-02
A Seuso-ügy	2011-02-02
Titanic-sztori	2011-02-01
Holdraszállás-konteók	2011-01-31
Marilyn Monroe halála	2011-01-30

onteóblog