Nem hiszem, hogy mai főszereplőnk különösebb bemutatásra szorulna. Michael Jackson neve, hangja, színpadi produkciói, klipjei és közéleti tevékenysége, továbbá a személyét övező, szaftosabbnál szaftosabb botrányok és a mindkét véglethez tartozó indulatok garantálják ismertségét még napjainkban, nyolc évvel a halála után is. Jacko élete is bővelkedett konteókban, de az igazi összeesküvés-elméletesdi akkor kezdődött, amikor 2009. június 25-én délután a Los Angeles-i Ronald Reagan Medical Center szóvivője bejelentette: „a pop királya” elhunyt.
Noha a bevezetőben elzárkóztam a bemutatásától, a Konteóblogot más bolygókról olvasók számára röviden azért összefoglalom, hogy honnan indult és hová érkezett ez a legény.
Ahogyan azt hűséges olvasóink már észrevehették, a népszerű előadóművészek halálát még olyankor is erőteljes konteóhullámok övezik, amikor az exitus viszonylag természetes (vagy legalábbis ennek látszó) körülmények közepette következik be. Senki ne lepődjön meg tehát azon, hogy ha egy 22 éves zenész olyan körülmények között válik meg a földi léttől, amiket (amint azt látni fogjuk) minimum szokatlannak tudunk csak nevezni, az összeesküvés-elméletek úgy elkezdenek burjánzani, mint egy menekülthullám esetén.
Előre szólok: mai posztunk TÉNYLEG tartalmaz olyan részleteket, amelyek VALÓBAN alkalmasak a köznyugalom és az egyéni lelki béke megzavarására, ezért gyengébb gyomrú kollégák és azok, akik leginkább Oravecz Nóra-idézeteket, vörös rózsákat vagy tündéri kiscicás képeket szoktak megosztani, most inkább fejezzék be az olvasást. Szoptatós anyák is nézzenek átmenetileg valami nyugalmasabb elfoglaltság után. Komolyan beszélek.
Azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy a swing (mint zenei stílus, nem mint szervezett és társas körülmények közötti spontán és ideiglenes partnercsere) nem kifejezetten napjaink jellemzője, sőt. Ha egy átlagos, mondjuk 30-32 éves konteóblog-olvasót veszünk, akkor neki talán a nagyszülei táncoltak kultúrotthonok, szakszervezeti kezelésben levő művelődési házak vagy főiskolák, egyetemek hétvégi rendezvényein olyan (szigorúan élő!) zenére, ahol a zenekar ehhez az irányzathoz tartozó számokat nyomatott. Ettől függetlenül Glenn Miller neve talán a fiatalabb korosztályoknak is mond valamit. Vagy ha eddig nem mondott, majd ezentúl fog.
Kedves olvasótábor, a nyuszival, a sonkás keménytojásokkal és az ünnepre oly jellemző kötelező alkoholfogyasztással folytatott egyenlőtlen küzdelem végéhez érve fogadjátok szeretettel a huszadik század derekának egyik legnagyobb zenészkonteóját.
Ezeken az oldalakon többször céloztam már arra, hogy a zene (mint művészeti ág) különösebben nem áll közel hozzám (bocsánat, bocsánat, bocsánat!), ezért csak óvatosan szoktam az ezt művelőkkel kapcsolatos, konteón kívüli kinyilatkozásokat tenni. Azt viszont, hogy Bob Marley neve kitörölhetetlen a huszadik század második felének zenetörténeti lapjairól, készséggel elfogadom. Azt hiszem, harmincnégy év elég hosszú idő ahhoz, hogy bárkinek a munkásságáról eldönthető legyen, elég maradandó-e ahhoz, hogy megérdemelje a halhatatlanság címkéjét, márpedig a világ mindmáig legismertebb reggae-zenésze joggal viseli ezt a jelzőt.
Abszolút érthető módon a rajongók tíz- és tízmilliói leginkább Marley zenével összefüggő tevékenységét szokták emlegetni, a tájékozottabbak biztosan hallottak a rasztafarianizmus (a raszta vallás) elfogadtatásában és terjesztésében játszott szerepéről is, de azt, hogy Bob halála körül elég sok kérdőjel felmerül, talán nem mindenki tudja. Mai posztunk ezt a homályt hivatott oszlatni egy kicsit.
Mai főszereplőnk jó húsz éve koncertezett utoljára, hajdani tinédzserkorú rajongói már meglett családapák és -anyák, de Kurt Cobaint és a nevével szétválaszthatatlanul összefort Nirvana együttest a mai napig az alternatív rock egyik alapkövének és legnagyobb sztárjának tartják. A bloggazda bevallottan és felvállaltan botfülű, tehát távol áll tőle bármiféle zene- vagy ízléskritika megfogalmazása, azt viszont még ő is látja, hogy a Seattle-i srácot munkássága, majd az 1994-es halála a megkonteózandó (van ilyen szó?) személyiségek soraiba emeli. Lássuk akkor a Cobain-konteókat.
A Konteóblog életét idestova öt éve irányító kőkemény szabályok közül kiemelkedik az, amelyik kimondja, hogy vendégposzt közlésére márpedig nincs lehetőség. Számos oka van annak, hogy annó ez ilyen ellentmondást nem tűrő módon került bele az alapító okiratba, de ezeket most nem részletezném. A tegnapi napon azonban kaptam egy anyagot FilcTroll kollégától (az egyik legrégebbi olvasómtól és kommentelőtől), aminek azon melegében nekiláttam és rögtön éreztem, hogy ha valamikor, akkor most kell kiegészíteni az ominózus Konteós Alaptörvényt.
A gondolatot tett követte, az új szöveg (amire ezentúl belterjesen csak úgy hivatkozunk, hogy Az Első Kiegészítés) a következő: vendégposzt közlésére naptári évente maximum egyszer, különös méltánylást érdemlő esetekben kerülhet sor [magyarán: ha tiborunak nagyon tetszik], s csak olyan témák vonatkozásában, amelyek minőségi kidolgozása a bloggazdától nem várható.
Ennyit a normatív alapok elméleti rendezésről. Következzék tehát FilcTroll barátunk posztja, A Nagy Könnyűzenei Sátánista Konteó!
Gondolom, sokan egyetértően bólogatnak, ha azt mondom, hogy az elmúlt hétvége konteó-együtthatója bőven meghaladta az egészségügyi határértéket. Az IMF vezérigazgatójának általunk is megemlített (állítólagos) pikáns afférja a szállodai takarítónővel azonban nem homályosította el a magyar összeesküvéselméletesek ítélőképességét, akik most szombaton egy életre megtanulták, hogy a magyarellenes világösszeesküvés nem fejeződött be Trianonnal vagy az ’56-os forradalom pácban hagyásával.
Lassan már 35 éve annak, hogy 1977. augusztus 16-án a Tennessee állambeli Memphisben található birtokán holtan lelnek Elvis Aaron Presley-re, minden idők egyik legsikeresebb, legismertebb és legbúgóhangúbb előadóművészére. A rock’n’roll királya (avagy – a Zámbó Jimmy-rajongókon kívüli keveseknek – simán: A Király) 42 évesen igazolt át a Nagy Égi Impresszárióhoz. Életéhez és halálához (már ha elfogadjuk, hogy valóban elhunyt) számos találgatás fűződik. Ezek közül szemelgetünk ma egy kicsit.
Ha jól számolom, kereken három hónapja nem foglalkoztunk tisztázatlan hátterű halállal, márpedig az ilyen esetek a valódi konteósok számára olyanok, mint csipetnyi, házilag őrölt fűszerpaprika a lilahagymás, kacsazsíros házikenyéren.
Mai posztunk egy (vagy két?) generáció bálványáról, egészen pontosan a haláláról és az ehhez kapcsolódó elméletekről szól. Tegyetek fel egy The Doors lemezt, dőljetek hátra, gyújtsatok rá egy, izé, egy nikotinmentes gyógycigire, és élvezzétek a kilátást.
Az elmúlt közel ötven évben a Beatles minden felsőfokú jelzőt megkapott, amit rockzenekar csak megkaphat. Ízléstől függetlenül jóformán mindenki kénytelen elismerni, hogy a négy liverpooli srác ott van azok között, akik egy intergalaktikus panoptikumban a huszadik század földi zenéjét lesznek hivatottak jelképezni.
A Beatles tagjai közül John Lennonnal, illetve halálával már foglalkoztunk ezeken az oldalakon; itt az idő, hogy a kánikulára fittyet hányva górcső alá vegyük azt az elméletet és bizonyítékait, amelyek Paulra (és egyesek által valószínűsített) korai halálára vonatkoznak.
Amikor 1980. december nyolcadikán, hétfő este tizenegy óra körül a New York City-béli Dakota-ház előtt egy Mark David Chapman nevű, 25 éves, zavart agyú fiatalember egymás után ötször meghúzza 38-as kaliberű revolvere elsütőbillentyűjét és ezzel kioltja a Beatles egyik alapítójának életét, senkiben nem merülnek fel kérdőjelek; mindenki elfogadja, hogy egy őrült, magányos rajongó lőtte agyon minden idők egyik legismertebb zenészét. Ha azonban egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk az ügy hátterét, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!