Az elmúlt hetek sok mindentől voltak hangosak idehaza, de egy konteós számára a számos szaftos botrány közül is kiemelkedik a Ghaith Pharaon nevével fémjelzett cirkusz. Nem vagyok illetékes eldönteni, hogy a budai Cinege utcában valóban az FBI által 25 éve körözött szaúdi milliárdos vett-e házat vagy csak valamelyik névrokona (ha jól értem, a poszt írásakor éppen ezen folyik az épületes vita), inkább arról a bankról írok egy kicsit, amely úgy húsz éven keresztül folytatta szinte háborítatlanul a szinte teljes bétékát kimerítő üzelmeit, s amelynek az eredeti Pharaon kolléga a részvényese, illetve (bizonyos mértékig) az egyik irányítója is volt.

A BCCI (Bank of Credit and Commerce International, azaz Nemzetközi Kereskedelmi és Hitelbank) nem véletlenül szerepel minden, politikai és pénzügyi konteókkal foglalkozó gyűjteményes kiadványban: története olyan fordulatos, olyan kanyarokkal van teli, hogy az embernek az az érzése, hogy egy B-kategóriás thrillert olvas, melynek szerzője kicsit túltolta a tudatmódosító szereket. Minden apró rezdüléséről nem fogok itt beszámolni, a net tele van azokkal a sztorikkal, amelyek a fennállása 19 éve alatt körüllengték.

Nem vagyunk mi se posztmodern regény, se művészfilm, úgyhogy kezdjük az elején.

1.) A kezdetek

A BCCI-t 1972 novemberében alapítja meg egy jól menő pakisztáni bankár, bizonyos Aga Hasszán Abedi (itt jobbra), aki ezt megelőzően tényleg többször bizonyította, hogy pénzügyi szolgáltatások fejlesztésére és üzemeltetésére született. Mivel abban az évben a frissen megválasztott pakisztáni elnök (Zulfikar Ali Bhutto) elkezdi az államosítási folyamatot, Hasszán barátunk nem odahaza, hanem Luxembourgban jegyezteti be az új bankot, melynek első irodáját sem Karacsiban, hanem a világ pénzügyi fővárosában, Londonban nyitják meg. A 6 millió dolláros kezdőtőke 75%-át az Egyesült Arab Emírségek feje, Zajed al-Nahíjan emír (itt balra), a fennmaradó 25%-át pedig a Bank of America adja. Az ötletgazda a BCCI-t eleve a „harmadik világ bankjának” szánta, vagyis kifejezetten a szegény (ahogy akkoriban mifelénk mondták: a fejlődő) államok és nemzetek pénzügyi megsegítését tűzte ki célul, főként olyan régiókban, amelyek kívül estek a fontosabb nyugati befektetők érdeklődési körén. Már az első években szédületes növekedést produkált, magánszámlákat vezetett, céges vagyonokat kezelt, befektetési tanácsokat adott, s mindezt úgy, hogy deklaráltan „iszlám bank”-nak indult.

Biztosan sokan tudjátok, de talán nem árt rögzíteni: az iszlám bankok főként abban különböznek a nem-iszlám bankoktól, hogy nem szednek és nem fizetnek kamatot. Mivel a Korán csak a kamatot tiltja, a nyereséget nem, az iszlám bankok sokkal kooperatívabbak az ügyfelekkel, együtt vállalkoznak velük, s az üzletek hasznát (esetleg veszteségét) osztják meg velük a kamatok helyett.

A BCCI első nagy befektetői között az Egyesült Arab Emírségek, Szaúd-Arábia és Pakisztán leggazdagabb családjai voltak, a petrodollárok milliárdjai érkeztek a számlákra. Egy évvel az alapítás után már húsz fiókja volt öt országban, három év elteltével ezek a számok megduplázódtak, öt év múlva pedig a BCCI már Amerika kapuin kopogtatott.

2.) A hősi idők

1975-ben a Kajmán-szigeteken is bejegyezteti magát, majd 1977-ben a BCCI megnyitja első New York-i irodáját, s keményen kezd: két éven belül négy helyi bankot vásárol meg (mint utólag kiderült, nem kifejezetten legális körülmények közepette), ily módon nyolc amerikai államra kiterjesztve hatókörét. Nem akarok belemenni részletekbe, de a terjeszkedés hihetetlenül agresszív: 1979-ben megjelenik Afrikában, s 1980-ban Hongkong közvetlen szomszédságában, a népi Kínához tartozó Sencseni Különleges Gazdasági Övezetben is megnyitja első bankfiókját. Így a Kínai Népköztársaság lett a 45. ország, ahová betették a lábukat, s a sencseni a 150. fiók. Az alapítás tizenötödik évfordulóján (matekból gyengéknek: 1987-ben) a BCCI az Antarktiszon kívül mindegyik földrészen jelen volt: 73 országban több, mint 400 fiókkal rendelkezett, 35 ezer alkalmazottja volt, s eszközállománya meghaladta a 25 milliárd dollárt. Ezzel a teljesítménnyel az akkori világ hetedik legnagyobb magánbankja volt.

3.) Az első problémák

Valljuk be, a nyugat-európai és amerikai bűnüldözőknek, valamint titkosszolgálatoknak a BCCI a kezdetektől egy kicsit gyanús volt. Ne, ne fogjuk ezt most holmi sunnyogó rasszizmusra vagy lopakódó iszlamofóbiára, egyszerűen arról volt szó, hogy már az alapításnál is elég kétes arcok sürgölődtek a virtuális bölcső körül. Hogy csak egy példát mondjak, ott volt egy Kamal Adham nevű úriember (itt balra), aki üzletemberként szerénykedett ugyan, de a beavatottak tudták, hogy főállásban a szaúdi hírszerzés főigazgatója, hogy a pakisztáni titkosszolgálat középkádereiről, vagy a meglehetősen tisztázatlan körülmények közepette multimilliárdossá váló, ugyancsak pakisztáni Gokal családról ne is beszéljünk.

De ne legyünk egyoldalúak: számos forrás arról számol be, hogy a Bank of America leple alatt (emlékszünk ugye? 25%-os rész a kezdő tőkéből!) a CIA is jelen volt az 1972-es alapításnál, s gondoskodott arról, hogy egyes kulcspozíciókba a saját emberei kerüljenek. Ennek később még jelentősége lesz.

Szóval az első igazi problémák a nyolcvanas évek elején merültek fel, amikor az amerikai kábítószer-ellenes ügynökség (a DEA) informátorai és a kolumbiai drogkartellekbe beépült fedett nyomozói sorra hozzák a híreket, melyek szerint a kokainbárók új módszert találtak a kábszerkereskedelemből származó elképesztő összegek tisztára mosására: egy, akkor még ismeretlen nemzetközi bankhálózat fiókjain és leányvállalatain keresztül összevissza utalgatják a lóvét, két-három, esetenként négy kontinenst és tíz-tizenöt országot is bevonva a buliba, majd a folyamat végén a kezdeti összeg 40-50 százalékát teljesen legalizálva visszakapják.

Igen, jól láttad, ekkora összegeknél a mosási költség elérheti a nyitóösszeg felét. A pénz olyan, mint a gyapjúpulóver 60 fokon: a mosásban nem csak kitisztul, de össze is megy.      

A DEA után a talán még nála is keményebb amerikai adóhivatal (az IRS) is elkezd vizsgálódni. Al Capone óta tudjuk, hogy a szervezett bűnözésben való részvétel, a gyilkosságok, a védelmi pénzek szedése az egy dolog, ezeket még meg lehet úszni, de az adók be nem fizetése tényleg megbocsáthatatlan bűn; akire az adónyomozók komolyan kivetik a hálójukat, az tényleg jobban teszi, ha elkezd kotorászni a bríftasniban és felveszi az utolsó kenetet. Ha az államkincstárból hiányzó lóvéról van szó, az IRS nem ismer se istent, se embert, se tabucéget: rászállnak az ügyre és viszonylag gyorsan kiderül, hogy a titokzatos nemzetközi bank, amelyhez maga Pablo Escobar is fordult, ha egy kis gondja támadt bevételei legalizálásával, az nem más, mint a BCCI.

Mivel az Abedi-féle pénzintézet működése már az amerikai nemzetbiztonságot is veszélyeztetni látszott, ringbe száll az FBI is (nem mindenki tudja, de a Szövetségi Nyomozó Iroda nem csak kiemelt bűncselekmények felderítését végzi, hanem a belföldi kémelhárítás és mindenféle nemzetbiztonsági kihívás vizsgálata is az illetékességi körébe tartozik). A Hoover-fiúk felgyűrik az ingük ujját, ők is nekilátnak a feldolgozásnak, s az eredmények nem maradnak el. Mondjuk ők is csak néztek (pedig egy veterán FBI-ügynököt nem olyan könnyű meglepni), amikor kiderítették, hogy a BCCI egyik leányvállalata, a brókerkedéssel foglalkozó CapCom (Capital Commodity) washingtoni irodáiban egymás mellett ülnek a CIA és a szaúdi hírszerzés ügynökei és együtt tervezgetik a fényes jövőt. Lépni ez ellen nem nagyon tudtak, mert minden le volt hivatalosan papírozva („hivatalos együttműködési megállapodás a két titkosszolgálat között a szervezett bűnözés elleni globális fellépés terén”), de a meglepetés az meglepetés maradt.

4.) A szenátusi vizsgálat     

A BCCI-üggyel az amerikai Szenátus egyik albizottsága is kénytelen volt foglalkozni, melyet nem kisebb arc vezetett, mint John Kerry Massachusetts-i szenátor (a poszt írásának idején ő az USA külügyminisztere). Az albizottság által elrendelt, több éven át tartó vizsgálódás (amit a híres New York-i szövetségi ügyész, Robert Morgenthau vezetett) elég durva következtetéseket vont le mindabból, amit megtudtak. Hogy csak az egyik, igazán kemény információt említsem az 1992-es zárójelentésből: a CIA egykori vezetői közül Richard Helms és William Casey egyaránt nyakig benne voltak abban, hogy a BCCI ügyeskedéseit és mocskos üzleteit eltitkolják az elnök(ök), illetve az amerikai adófizetők elől. Kerry szenátor egy percig sem hagyott kétséget afelől, hogy a két hírszerzési főgóré (akik az Irán-kontra botrányban is jelentős szerepet vállaltak) a CIA piszkos ügyeit (és pénzeit) próbálták elsikálni azzal, hogy nem léptek idejében a BCCI-vel szemben.

5.) Futottak még

A BCCI nem csak a Medellín-kartell és Escobar milliárdjait mosta tisztára. Állandó kuncsaftjai között olyan fazonok szerepeltek, akik egyetlen jogállamban sem kerülhetnének fel az „Akikre büszkék vagyunk” tablóra: Manuel Noriega (panamai diktátor), Szaddám Huszein (igen, az a Szaddám Huszein), Abu Nidál (a Fatah és a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezetek irányítója), Sarkis Soganalian (a hidegháború legnagyobb fegyverkereskedője, amúgy iraki állampolgárságú örmény) és a libériai Samuel Kanyon Doe (aki talán a világtörténelem első olyan főtörzsőrmestere volt, aki sikeres katonai puccsal vette át a hatalmat egy egész ország fölött). És arról se feledkezzünk meg, hogy 1986-1987 között ugyancsak a BCCI állandó ügyfele volt a Harken Energy Corporation nevű texasi olajvállalat, melynek igazgatói tanácsában akkoriban egy George W. Bush nevű negyvenéves üzletember is üldögélt, zsebében egy félmilliós részvénypakettel és zsíros tanácsadói szerződéssel. Igen, az a George W. Bush.

A Kerry-Morgenthau páros által folytatott vizsgálat megállapította továbbá, hogy a kábítószer-kereskedelemből, illegális fegyver- és robbantószer-ügyletekből, terrorizmusból, nemzetközi csalásokból, tőzsdei bűncselekményekből, emberkereskedelemből, prostitúcióból és más hasonló forrásokból származó pénzek háborítatlanul áramolhattak végig a BCCI rendszerén, nem utolsósorban azért, mert a bank előre gondoskodott olyan „támogatókról” (ők finoman lobbistáknak hívták ezeket), akik probléma esetén odafigyeltek arra, hogy egyrészt előre figyelmeztessék a pénzintézet illetékeseit, másrészt pedig igyekeztek ott akadályozni a felderítést és a nyomozásokat, ahol csak lehet. Ismét csak példálózó jelleggel álljon itt néhány ilyen segítő neve, akik szerintem nem aprópénzért adták el a becsületüket: Clark Clifford (elnöki főtanácsadó, védelmi miniszter), Stuart Symington (szenátor), Michael Barnes (képviselő), John Culver (szenátor), de Jimmy Carterről (igen, arról a Jimmy Carterről), Jacqueline Kennedy Onassisról vagy Jesse Jackson polgárjogi harcosról (és baptista prédikátorról) se feledkezzünk ám meg, akik – teljes szakmai tekintélyük minden erejével – a nyolcvanas évek második felében szintén tolták egy picinykét a BCCI szekerét. Volt köztük demokrata és republikánus is, az iszlám bank nem volt válogatós. Az, hogy Henry Kissinger üzleti tanácsadói cége, a Kissinger Associates állandó konzulensként szerepelt a BCCI fizetési listáján, már csak hab a tortán.

Ha már híres/hírhedt embereket emlegettünk: a BCCI egyik amerikai igazgatója az a James Reynolds Bath volt, aki egyrészt a már említett George W. Bush országos cimborájaként futott be egészen szép karriert, másrészt pedig ő volt az, aki élénk üzleti kapcsolatokat ápolt a bin Láden családdal (igen, azzal a bin Láden családdal), s ő volt az, aki 1977-ben Szálem bin Láden (Oszáma egyik unokatesója) megbízásából megvette a szaúdinak a Houston Gulf Airportot.

6.) A fedett nyomozók

1985-ben az amerikai vámhivatal, a US Customs is beszáll a keringőbe. A testvérügynökségnek tekinthető adóhivatallal, a már említett IRS-szel közösen indítanak egy olyan fedett műveletet, amit azóta is tanítanak a szakosodott tanfolyamokon (állítólag). Két, speciálisan felkészített ügynököt, Kathy Ertzet és Robert Mazurt (fedőnevükön: Kathleen Ericksont és Robert Musellát) beépítenek a BCCI-hez, mint pénzmosással (is) foglalkozó üzletembereket. A másfél évig tartó titkos nyomozás során a két fedett nyomozó olyan információk birtokába kerül, amelyek feldolgozása, értékelése és elemzése éveket vett igénybe. A művelet végén a befektetett energia, pénz és idő busásan megtérült: Bob és Kathy információi alapján mintegy száz drogdílert és pénzmosót tartóztattak le, 100 millió dollár készpénzt (!) és másfél tonna kokaint foglaltak le, az utólag kiszabott pénzbüntetések összértéke meghaladta az 500 millió dollárt. Ja: és rengeteg, a BCCI-re terhelő adatot sikerült beszerezni, amit később a bankkal szembeni felszámolási eljárás, valamint a vezetői ellen indított büntetőeljárások során ugyancsak gyümölcsöztettek.

Erről a beépülési ügyről szól a „The Infiltrator” című idei mozifilm, a két fedett nyomozói szerepben Diane Krugerrel és Walter White-tal Bryan Cranstonnal. Még nem sikerült megnéznem, de látatlanban is ajánlom.

7.) A vég

Minden szuper bulinak vége szakad egyszer, még akkor is, ha a benne résztvevőknek esetleg az lenne az érzésük, hogy örökké fog tartani (ezt általános igazságként mondom, nem feltétlenül csak a BCCI-ügyre!). 1990-ben a hurok elkezdett szorulni az iszlám bank nyaka körül, egyre több megerősített infó keletkezett a pénzmosási és a terrorizmust finanszírozó tevékenységükről. Amikor aztán 1991-ben a Bank of England és a Federal Reserve összefogott az Abedi-féle pénzmosoda ellen, mindenki tudta, hogy nekik harangoztak (már ha egy iszlám alapítású bankra lehet ilyet mondani). Minden jel arra utal, hogy a CIA is kábé ekkor vette le a kezét róluk, hiszen már nem kellett a BCCI-n keresztül utalgatni a pénzt az afganisztáni szovjetellenes mudzsahedeknek, ahogyan azt tíz éven át tették.

Nem hagyjuk említés nélkül azt a hibát sem, amit a BCCI a nyolcvanas évek végén elkövetett, s amivel végleg magára haragította a nyugati titkosszolgálatokat: elkezdte segíteni a pakisztáni atomprogramot, s nem csak pénzzel, hanem az általa hamis végfelhasználói bizonyítványok segítségével Nyugaton megvásárolt tiltott technológiát is Karacsi rendelkezésére bocsájtotta. Vannak, akik szerint ha ezt nem lépik meg, az amerikaiak nem törték volna ki a nyakukat.

Egy összehangolt nemzetközi akciósorozat keretein belül 1991 július ötödike és nyolcadika között mind a 73 országban bezáratják a BCCI fiókjait, zárolják a teljes eszközállományát, s négy hónap múlva vád alá helyezik a teljes vezérkart, a bevezetőben említett Ghaith Pharaon professzorral (?) együtt. Ez utóbbi kiegészítő bűne az volt, hogy csalással és megtévesztéssel, valamint az amerikai pénzügyi és tőzsdei szabályok kijátszásával megvásárolta a Los Angeles-i Independence Bankot, a washingtoni First American Bankshares bankot, illetve a georgiai National Bankot a BCCI számára. Mivel Pharaon rafkós pali (és eleget fizetett az informátorainak, akik idejében figyelmeztették), lelépett az amerikai igazságszolgáltatás elől és azóta is köszöni szépen, jól elvan, hol itt, hol ott.

Az FBI körözése azért nem akadályozta meg abban, hogy 2007-ben és 2008-ban megnyerjen egy-egy, a US Army által kiírt közbeszerzési pályázatot, amit az afganisztáni amerikai katonai bázisok üzemanyagellátására hirdettek meg. Pharaon egyik cége, a pakisztáni Attock 120 millió dollárt kaszált a két bulin. Ügyes. Ja, azt nem is mondtam, hogy az Attock kőolajfinomító vezérigazgatója évekig, az 1999-ben bekövetkezett haláláig az a Kamal Adham volt, akiről már volt szó (a szaúdi titkosszolgálat egykori vezetője).  

A BCCI tevékenységét sokan minden idők egyik legnagyobb felderített pénzügyi bűncselekményének tartják. Egymillió egyéni károsult, több száz cég és több tucat cégcsoport szívta meg, hogy bedőlt Abedinek és társainak. 25 évvel az összeomlás után a veszteségek mintegy 75-80%-át sikerült pótolni. A fennmaradó 20-25% pedig úgy tűnik, tanulópénz jogcímen leírandó. A felszámolást végző Deloitte könyvvizsgáló cég (az ebben közreműködő két ügyvédi irodával közösen) a folyamat legvégén egy milliárd dollárban állapította meg az általa végzett munka ellenértékét. Figyelemmel arra, hogy a végső összefoglaló jelentés, amit a Deloitte letett az asztalra, állítólag mindösszesen 78 oldalas volt, szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a dolgozat (a maga oldalakénti 13 millió dolláros árával) volt a világtörténelem legjobban megfizetett dokumentuma.

Azt hiszem, a fentiek elolvasása után nem kell a klasszikus többverziós módszerhez folyamodnom annak eldöntésére, hogy mi is volt ez a BCCI valójában, és azt sem kell különösebben megmagyarázni, hogy hogyan folytathatta tevékenységét közel húsz éven keresztül. Nem tudom, mi a helyzet valójában Ghaith Pharaonnal, nem is rá akartam kihegyezni a posztot, de mivel az az érzésem, hogy a téma az elkövetkezendő időszakban még elég sokszor elő fog jönni, úgy gondoltam, hogy nem árt, ha egy kicsit részletesebben ismeritek a BCCI sztoriját. És ehhez még csak egy szavazógép sem kell. Ettől függetlenül várom a véleményeket, ötleteket, tippeket és természetesen a bennfentes információkat Pharaonról és az egész bagázsról.

És készülődjetek, mert egy-két héten belül játéksorozat kezdődik itt, illetve a Konteóblog Facebook-oldalán. Többet most nem árulok el, de azoknak, akik még nem szerezték be a K1-et és a K2-t, csak annyit mondok: kelleni fog hozzá 🙂