Az emberiség történelmének valamennyi politikai vezetője (a kőkorszaki szakiktól a sumérokon és a honfoglaló őseinken keresztül az összes, jól ismert huszadik századi tömeggyilkosig) arról ábrándozott, hogy egyszer csak olyan tökéletes katonák (esetleg civil bérgyilkosok) fognak a rendelkezésére állni, akik nem kérdeznek, nem ugatnak vissza, nincs ügyvédjük, nem tagjai a szakszervezetnek és csak a parancsokat teljesítik.

Mielőtt még Jean-Claude van Damme-ra gondolva elkuncognátok magatokat, felhívom a figyelmet, hogy a projekt nem Roland Emmerich agyában fogant meg először.

Idei első posztunk a kábítószerrel és hipnózissal programozott katonák és titkos ügynökök világába kalauzol minden visszatérő (és újdonatúj) olvasót.

A nagyszerű huszadik század bővelkedett olyan (többé-kevésbé közhasznú) gyilkosságokban, amelyek elkövetője vagy ismeretlen maradt, vagy olyan átlátszó módon verték rá a balhét, hogy még egy átlagos magyar bíróság is hezitálna, ha az illető bűnösségéről kellene döntenie. Csodálatos példaképünk és legnagyobb szövetségesünk, az Amerikai Egyesült Államok (és hősies hadserege) nem véletlenül kerül mindig szóba olyankor, amikor tisztázatlan és kétes körülmények között halálozik el az ember faj egy-egy kiemelkedő képviselője.

A titkosítási határidők lejártának, valamint pár tökös amerikai kongresszusi képviselő kitartó nyomozásának köszönhetően a világ érdeklődő 0,0002 tízezreléke már évek óta tisztában van azzal, hogy a második világháború óta az USA fegyveres és titkosszolgálati szervezetei a fejükön átbucskázva is megpróbáltak haladást elérni a kutatások/fejlesztések azon területén, amit mindközönségesen (és nagyon tudománytalanul) gondolatellenőrzésnek nevezünk.

A Chatter (Csevegő) projekt az amerikai haditengerészet kezdeményezésére indult 1947-ben, mert a US Navy illetékeseinek a fülébe jutott, hogy szovjet szövetségeseik egészen szép eredményeket értek el olyan vegyi anyagok felhasználásával, amelyek lenyelését követően az ember ellenállhatatlan kényszert érzett minden kérdésre az igazat válaszolni – márpedig ennél veszélyesebb fegyvert azóta se dolgozott ki senki.

A CIA sem akart lemaradni az izgalmasnak ígérkező témáról: 1949-ben elindítja a Bluebird (Kékmadár)) műveletet, ami később az Artichoke-ba (Articsóka) lényegül át, s amelynek a különleges, mindenféle kotyvalékkal és pszichológiai ráhatással megerősített kihallgatási módszerek tanulmányozása volt a fő célja. Az öltönyös fiúk nagyon komoly napi- és szakértői díjakat fizettek egy John Mulholland nevű „mágusnak” (itt jobbra; olyan lehetett, mint napjaink Uri Gellere, csak sokkal komolyabban vették), aki 1953-tól kezdve kidolgozta azt a programot, amit később „A mandzsúriai jelölt” kódnéven illettek még Langleyben is. A lényege az volt, hogy egy totális agymosáson átesett, tisztára sikált memóriájú, emlékek nélküli embert fel lehet tölteni olyan új (de számára réginek, tehát eredetinek ható) emlékekkel, amelyek következtében ez az illető valóban úgy machinálható, mint egy programozott robot.

Az Articsókából a hatvanas évek elejére MK-Ultra lesz (legalábbis fedőnév szintjén), de a lényeg nem változik: amerikai katonák (és civilek) százai kapnak beleegyezésük nélkül olyan vegyi anyagokat (az LSD az enyhébbek közé tartozott), amelyek hatására nemcsak anyagcseréjük változik meg, hanem agyi folyamataik is. Hogy átérezzük az MK-Ultra jelentőségét: 1955 és 1969 között évente a CIA költségvetésének közel nyolc százalékát erre a projektre áldozták, ami – ugyancsak évente – több százmillió (akkori!) dollárt jelentett.

Hivatalosan azzal indokolták az elképesztő összegeket, hogy ki kell szűrniük azokat az amerikai hadifoglyokat, akik hónapokat, esetleg éveket töltöttek kínai vagy koreai hadifogságban, s akik olyan agymosáson mentek keresztül kommunista vallatóik részéről, hogy az USA-ba történt visszatérésüket követően bármikor „aktivizálhatóak” és akár gyilkosságok, akár öngyilkos merényletek elkövetői is lehetnek, amelyek célpontjai az USA politikai és katonai vezetői.

Persze a háttérben azért arra is odafigyeltek, hogy ne csak az ellenséges kémek agymosását tudják feltérképezni és kimutatni, hanem – ha a Haza érdekei úgy kívánják – a sajátjaik memóriáját is ki lehessen tisztítani és újratölteni; gondoljátok csak el, milyen kényelmes dolog biztonságban tudni a roppant titkos terveidet, hiszen az esetleg lebukott embereid még kínzások hatására sem fogják elmondani a nagy okosságokat – ha egyszer ezeket kitörölték az agyukból és helyettük mondjuk a Micimackó szövege, a pulykakakas-here pörkölt receptje vagy a Jelenések Könyve van rögzítve azokon a tekervényeken.
Az MK-Ultra évei alatt a szűk keresztmetszetet mindig is az alanyok jelentették. Mégiscsak az ötvenes-hatvanas években, az Egyesült Államokban voltak, ahol (egyesek legnagyobb sajnálkozására) nem lehetett kimenni a rabszolgapiacra és készpénzért bevásárolni egészséges férfiakat és nőket, akikből aztán laboratóriumi kísérleti állatokat csinálnak. A CIA első körben saját embereihez nyúlt, akiket prémiumokkal, előléptetésekkel és más előnyökkel próbált meg rábírni, hogy vegyenek részt holmi „ártatlan, de a Haza üdve szempontjából nagyon fontos, kommunistaellenes” kísérletekben. McCarthy szenátor meg a kezeit dörzsölte elégedettségében…

Miután a nagyon hülye/karrierista/félős [nem kívánt jelző törlendő] CIA-alkalmazottak elfogytak, a Cég – mint már annyiszor – a hadsereghez fordult, ahonnan (teljesen azóta sem tisztázódott ellentételezések és viszontszívességek fejében) több száz katonát kaptak, akik nagyon fegyelmezetten alávetették magukat a főként dr. Sidney Gottlieb (itt balra) által irányított biokémiai kísérleteknek (Gottlieb doktor egy bronxi vegyész volt, aki tíz évig irányította az MK-Ultra kémiai kísérleteit, s jelleméről csak annyit, hogy az őt jól ismerők szerint ő szolgáltatta a modellt a Stanley Kubrick-féle őrült tudós, dr. Strangelove megformálásához).

Amikor már katonából sem volt elég, a CIA fedőintézmények alkalmazásáról döntött.

Fedőintézményeknek nevezzük azokat a vállalkozásokat, cégeket, amelyek mögött egy-egy rendvédelmi vagy titkosszolgálati szervezet van, s amelyek fő célját nem a hivatalos tevékenységi körben leírtak jelentik, hanem az őt létrehozó szervezet feladatai. Nos, a CIA létrehozott egy pár bordélyházat és callgirl-hálózatot, mint fedőintézményt, ahonnan zsarolás útján toborozta az MK-Ultrához az új alanyokat.

„Részt veszel egy ártatlan és hazafias  orvosi kísérletben, vagy ezeket a fotókat és/vagy hangfelvételeket elküldjük a feleségednek / egyházadnak / iskoládnak / főnöködnek?”

Kevesen voltak, akik erre az alternatívára a második opciót választották.

Gottlieb munkásságát leginkább akkor tudjuk elképzelni, ha mondjuk  Hieronymus Bosch képi fantáziáját keresztezzük Idi Amin tábornok gyöngédségével. Távolról sem legdurvább kísérletei során az alanyokat hipnotizálták, majd LSD-t (esetleg ketamint, pszilocibint, heroint, szkopolamint és/vagy meszkalint, a szerencsésebbeknek alkoholt és füvet) adtak, ezt követően elektrosokkok, jeges víz, alvásmegvonás, esetleg kisebb-nagyobb sugárdózisok, netán szélsőségesen alacsony vagy magas légnyomás következett, majd a legpechesebbek egy kis lobotómiát is kénytelenek voltak elszenvedni.

Hogyan is szól az USA himnusza? The land of the free and the home of the brave! A szabadok földje, a bátrak otthona. Hát igen, az.

Voltak, akiket napokra süketkamrába zárt (tudjátok, egy olyan kis szoba, ahová semmi, de tényleg SEMMI külső inger nem jut be: sem hang, sem fény, sem illat, sem íz, semmi).

Ne lepődjünk meg hát azon, hogy több alany elhunyt, jó páran öngyilkosok lettek (például egy Frank Olson nevű orvostársa is (itt balra); habár lehet, hogy őt pont meggyilkolták), sokan megtébolyodtak – Gottlieb pedig élte világát és rendszeresen felmarkolta a CIA-pénzeket.

Nemcsak ezek a gonosz gumitalpú titokzatos szolgák voltak ám ilyen elvetelmültek; a US Army vegyvédelmi csapatainak főnöke, William Creasy vezérőrnagy (itt jobbra lent)  1961-ben nyugodt lelkiismerettel jelentette ki egy szakmai konferencián,hogy ami őt illeti, veleszületett embersége, valamint vallásos neveltetése tiltakozna az atomfegyver bevetése ellen, s helyette tisztelettel azt ajánlaná a vietnámiak ellen harcolóknak, hogy mérgezzék meg az indokínai folyókat és a települések ivóvíz-hálózatát sok-sok kábítószerrel.

Noha bizonyíték nincs rá, konteósok állítják, hogy Robert Kennedy és John Lennon meggyilkolásában is egykori ultrások vettek részt, és nem rajtuk múlt, hogy a Fidel Castrónak szánt mérgezett szivarok és egyéb nyalánkságok végül nem érkeztek célba. Gottlieb még Patrice Lumumbának is összeállított egy mérgezett fogkrémes tubust, amit aztán a biztosabb eredményt hozó kivégzőosztaggal helyettesítettek.

Kísérleteztek a gondolatolvasással, a távbefolyásolással, a teleportációval és a telepátiával is, de amikor 1973 januárjában a CIA illetékesei nagytakarítást rendelnek el az MK-Ultra irattárában, a dossziék 95 százalékát (körülbelül 300 ezer oldalnyi aktát) megsemmisítik – legalábbis az erről szóló jegyzőkönyveket mutatták be annak a kongresszusi vizsgálóbizottságnak (a Church-, majd a Rockefeller-bizottságnak), amely 1975-ben elkezdett szaglászni a CIA szemétdombja körül. Gerald Ford 1976-ban elnöki rendeletben tiltotta meg valamennyi amerikai állami szervnek a „gondolat-ellenőrzéssel” összefüggő minden további kutatást.

A hazafiasabb amerikai konteósok természetesen nem tudták elfogadni, hogy honfitársaik maguktól képesek lennének olyan és akkora disznóságokra, mint amilyenek és amekkorák az MK-Ultra művelet során bebizonyosodtak. Csakis külső szereplő, vagyis külföldi lehetett a háttérben, minimum felbújtóként – mondták, és máris rámutattak Josef Mengele doktorra, a nácik fehérköpenyes tömeggyilkosára, akit – szól a teória – a második világháború után, a Paperclip (Iratkapocs) fedőnevű nácikimenekítési művelet során hoztak az USA-ba. Mengele azzal a feltétellel kapott menedéket az USA-ban, hogy minden addigi kísérlete dokumentációját átadja a CIA-nek (azaz akkor még az OSS-nek), és a továbbiakban is feltétel nélkül együttműködik az amerikai hatóságokkal. Máskülönben választhat, hogy kinek adják ki: a szovjeteknek, a lengyeleknek vagy a zsidóknak.

Ezen barátságos szavak után Mengele állítólag nem is kért gondolkodási időt, amit valahogy meg is tudok érteni.

Mengele aztán egészen 1978 nyaráig élt az Államokban (közelebbről a Montauk-szigeten), s amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egyfelől mindent átadott, amit tudott, másfelől pedig a gyógyíthatatlan betegsége is kiderült, akkor gyorsan elvitték Paraguayba, ahol pár hónapra rá meg is halt.

A témába vágó összeesküvéselméletek másik kedvelt hívószava tehát a Montauk-sziget, illetve a Montauk-fiúk. Lássuk, mi is ez.

A montauk egy indián törzs volt, akik a 19. század közepéig a mostani New York állam Suffolk megyéjében éltek, a long islandi szigeten. A közvélekedés szerint a második világháború után az amerikaiak erre a szigetre telepítették át a teljes náci tudományos értelmiség színe-javát (már akire nem a ruszkik tették rá a kezüket). A hetvenes években ugyancsak ide húzódtak vissza a CIA tudományos-műszaki igazgatóságának azon munkatársai, akik továbbra is az olyan elvontabb, misztikusabb és ezoterikusabb területekkel akartak foglalkozni, mint például a parajelenségek. Innen nem messze zuhant le a TWA 800-as járata (amiről szintén be fogunk számolni egyszer), s errefelé vélték felbukkanni látni jó pár percre 1983-ban a Philadelphia-kísérlet hajóját, az Eldridge rombolót.

A Montauk-fiúk pedig nem mások, mint a náci fajelmélet bázisán, genetikai alapossággal „kitenyésztett” katonák, akik csak abban különböznek a hétköznapi embertől, hogy agyuk – egy winchesterhez hasonlóan – tetszés szerinti gyakorisággal törölhető és újraírható. A fiúk (akikből évente átlagosan 50-100 darabot hoznak létre 1976-1977 óta) különféle kínos és kényes állami megrendelésekhez kellenek, de az USA kölcsön is szokott adni párat a legközelebbi szövetségeseinek – hiszen a feltöltött programtól függően ezek a srácok bármilyen nyelvet, kultúrát, ismeretanyagot és hátteret el tudnak sajátítani napok alatt. Sokan közülük hétköznapi emberekként (mérnökök, orvosok, újságírók, rendőrök, katonák, bloggerek) élnek, mindaddig, amíg az alvó programjuk szerint nem lesz rájuk szükség valahol, valamikor.

Egy lelkes Montauk-hívő a hetvenes években még azt is elterjesztette, hogy nem nácik, hanem egyenesen földönkívüliek bázisa van a sziget északi csücskében; ezeket maga az USA kormánya telepítette volna oda, hogy szem előtt legyenek és a technológiájukért cserébe ideiglenes menedéket kaptak (az anyabolygójukról pont egy atomkatasztrófa miatt kellett elvándorolniuk).

A konteósok tényként kezelik, hogy az „Unabomber” néven hírhedtté vált Theodore Kaczynski az MK-Ultra kísérletsorozat alanya volt, akárcsak Ken Kesey író (Száll a kakukk fészkére), Allen Ginsberg költő vagy Timothy Leary pszichológus, művész és az LSD pápája, sokak kedvence.

Ennek az összeesküvéselméletnek vannak nagyon-nagyon szórakoztató vetületei is. A hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájában átlagosan kéthetente bukkant fel egy-egy szőke, kékszemű, nagymellű leányzó, aki szent esküvéssel állította, hogy ő a CIA különlegesen titkos programja alanyaként éveken keresztül szexrabszolgaként szolgált, de csak azért, mert különféle vegyszerek adagolásával megfosztották szabad akaratától és minden reggel újraírták az agyát.

Igen, az agyát. Feltételezem, hogy a Ctrl-Alt-Del után 30 másodperc elég volt.

Szóval ezek a leánykák kivétel nélkül társultak egy-egy újságíróval, akivel közösen (khm) írtak egy-egy 600-800 oldalas könyvet arról, hogy melyik politikus, magas beosztású katona vagy más közéleti szereplőnek dobták oda őket időről időre a CIA-s fiúklányok.

Azoknak, akik vevők az ilyesmire, ajánlom Cathy O’Brien oldalát. Cathy (aki sajnos már jócskán túl van első virágzásán) többek között Ronald Reagan, az öreg Bush, valamint Hillary Clinton (igen bizony; NEM Bill, hanem Hillary!) szexuális kényszerjátszótársa is volt – ő legalábbis erre emlékszik…

Ápdét: úgy tűnik, a CIA-nél is vége a felelőtlen játszadozás időszakának.

És ha úgy érzed, a te fejedbe is ültettek valamit, esetleg te tetted ezt felebarátoddal, de már megbántad: kukkants be ide, könnyebbülj meg, majd oszd meg velünk is élményeidet!