A hatvanas évek Amerikájának légköre, a híres embereket (főleg csúcspolitikusokat) sújtó, akkoriban bekövetkezett erőszakos halálsorozat a legigényesebb ízlésű konteóhívők elvárásait is maradéktalanul kielégíti. Az összeesküvéselméletek kialakulásához és burjánzásához nehezen lehet kedvezőbb terepet találni az említett területnél és időszaknál.

A fenti állítás egyik bizonyítéka (a JFK-t és az RFK-t érintő, általunk is megtárgyalt események mellett) egy fekete bőrű, 39 éves alabamai baptista lelkész (a mai napig nem kellőképpen tisztázott körülmények közepette történt) meggyilkolása 1968 tavaszán.

Természetesen ifjabb Martin Luther Kingről beszélünk, arról a férfiról, aki egyesek szerint a huszadik század legnagyobb hatású szónoka volt (nem kekeckedni akarok ezekkel a jószándékú teoretikusokkal, de akadt a huszadik században egy Adolf utónevű, osztrák születésű szónok, akinek beszédei a Kingénél, hm, nagyobb hatás elérésére voltak alkalmasak – és ezt ne értékítéletként fogadjátok, hanem sima, objektívnek szánt tényközlésként).

MLK (remélem, nem kapom meg a fajgyűlölő jelzőt, ha ezentúl így hivatkozom rá) egy déli lelkészdinasztia leszármazottja volt; már nagyapja is baptista prédikátorként dolgozott egy atlantai templomban. Roppant erős szociális érzékenysége, valamint az amerikai Mély Dél (Deep South) rasszista hétköznapjainak testközelből való megtapasztalása olyan pályára lökte, amelynek (talán) egyenes következménye volt az a memphisi késő délután.

Nem fogunk most végigmenni a teljes és részletes életrajzán, csak a legfontosabb momentumokat emeljük ki, amelyek a későbbiek folyamán esetleg jelentőséggel bírnak.

MLK már huszonéves korában elkezdi ember- és polgárjogi tevékenységét a fehérek és feketék közötti jogi egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében. Magával ragadó személyisége, szenvedélyes, érzelmekre ható, ugyanakkor szinte mérnöki pontossággal felépített beszédei hamarosan százezreket vonzottak a szónoklatok helyszínére. Több polgári engedetlenségi mozgalom élére állva egyre nagyobb ismertségre tesz szert, s híveinek száma legalább olyan gyorsan emelkedik, mint az őt gyűlölőké.

Talán a legismertebb polgári engedetlenségi momentumot az alabamai Montgomery városának (az állami székhelynek) a buszbojkottja jelentette 1955-1956-ban. A sztori röviden: az állami (nem kicsit szegregációszagú) törvényekre hivatkozva a helyi közlekedési vállalat rendelete előírta, hogy a városi buszokon a fehérek és a feketék külön ajtókon szállhatnak csak fel, s a színesbőrűeknek át kell adniuk ülőhelyüket, ha egy fehér utas állni kényszerülne.

Miután 1955 kora telén letartóztatnak egy Rosa Parks nevű fekete nőt (itt balra), mert nem adta át helyét egy fehérnek, a botrány kirobban, s MLK vezetésével egy bojkotthullám indult, melynek következménye az volt, hogy a helyi feketék nem buszoztak, csődbe rántva a közlekedési céget. 1956 decemberében az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek nyilvánította a rendeletet, az azt kiváltó helyi jogszabályokkal együtt.

Ahogyan azt már említettük, MLK szónoklatai évről évre egyre nagyobb tömegeket mozgósítottak, s kezdett országos politikai tényezővé válni. Világéletében az erőszakmentességet hangsúlyozta, megegyezésre és kompromisszumokra hajló alkata szinte predesztinálta egyfajta spirituális vezetői pályafutásra. Lévén, hogy egyre többet és egyre erőteljesebben kritizálta Washingtont és a Fehér Házat, mi sem természetesebb, mint hogy felkeltette az FBI érdeklődését is. 1963-ban (az akkori igazságügyi miniszter, bizonyos Robert F. Kennedy írásos utasítására) elkezdik lehallgatni telefonjait, megfigyelni és részletesen dokumentálni mozgását, kapcsolatait, magán- és hivatali életének minden mozzanatát.

Hivatalosan az FBI (és főleg annak karizmatikus, 48 éven át hivatalban levő, szinte teljhatalmú igazgatója, J. Edgar Hoover, itt jobbra, a kép bal oldalán) kifejezetten jószándékú indítékok alapján tette mindezt (elvileg a polgárjogi mozgalmakat védték a kommunisták beszivárgásától), de mindenki tudta, hogy ez púder, és a szövetségiek csak egy – mégoly apró – hibára várnak, amire támaszkodva minimum ellehetetlenítik az egyre izgágább lelkészt.

A hatvanas évekre már világhírnévre is szert tesz; a Vasfüggönyön innen gyakran felemlegették, mint a baloldali eszmék amerikai zászlóvivőjét, s (olykor már-már groteszk és abszurd komédiába illő módon) ő  – és mozgalma – lett az „Amerikában meg verik a négereket!” multifunkcionális bolsevik (ál)érv megtestesülése és élő bizonyítéka.

1963 augusztusában – háromszázezer ember előtt – Washingtonban, a Lincoln-emlékmű előtt mondja el a politikai retorika-oktatások azóta is megkerülhetetlen példaszónoklatát, a híres „I Have a Dream”-et (Van egy álmom). A mintegy tízperces beszéd soha nem látott ismertségi magasságokba repíti a szónokot; a Time hetilap szerkesztősége az év (legbefolyásosabb) emberének választja (egy évvel korábban XXIII. János pápát, egy évvel később Lyndon B. Johnson elnököt éri ugyanez a megtiszteltetés; igaz, 1938-ban Hitler, 1939-ben meg Sztálin volt az év embere a magazin szerint, de ha tényleg a befolyásuk alapján nézzük őket, a választást nehezen lehetne vitatni…).

1964-ben neki ítélik a béke Nobel-díjat (Nobel-békedíjat?), s ezzel ő lesz egyrészt a legfiatalabb (35 évesként), másrészt meg a harmadik színesbőrű, aki ebben a megtiszteltetésben részesül (az 1950-es Ralph Johnson Bunche, valamint az 1960-as Albert John Luthuli után).

A díj szárnyakat ad az addig sem túlságosan visszafogott és félős MLK-nak: egyre erőteljesebben hallatja a hangját, egyre gyakrabban kel ki a vietnámi háború ellen, egyre határozottabban mozgat meg egyre nagyobb és nagyobb tömegeket. Olyan kijelentéseket tesz, amelyek egyre jobban idegesítették a háborúpárti politikai elitet: „Az Egyesült Államok úgy viselkedik Vietnámban, mint a legrosszabb gyarmatosítók!” – mondta, hozzátéve, hogy az USA kormánya a Föld legnagyobb erőszak-exportőre.

A sulykot talán akkor veti el végérvényesen, amikor egy ’68-as beszédében (tán februárban, újabb százezer ember előtt, természetesen lenn Délen) olyasmit bír mondani bele a mikrofonba, hogy „valami nincs rendben a kapitalizmussal; úgy vélem, a javakat igazságosabban kellene elosztanunk, mint most, és Amerikának talán egy demokratikus szocializmus felé kellene elmozdulnia…”

Demokratikus szocializmus…

Paff, bumm, reccs… Ugye, lelki füleitekkel ti is halljátok, amint J. Edgar Hoover magára önti a kávéját, álla leesik, szemei kikerekednek, s a kezében szorongatott kedvenc, piros színű ceruzáját szinte öntudatlan állapotban töri ketté, miközben vesz egy mély levegőt, mielőtt kiordítana a titkárságára…

De nem akarok én senkit befolyásolni, elnézést.

És elérkezünk 1968 tavaszához. Március végén MLK Memphisbe látogat, kifejezve szolidaritását a helyi köztisztasági és útfenntartó vállalat fekete munkásai által meghirdetett sztrájkkal. Április harmadikán visszatér és egy (hozzá méltó) nagyhatású beszédet mond az egyik helyi templomban. Negyedikén késő délután King a helyi Lorraine Motel 306-os szobájában tartja utolsó eligazítását az összegyűlt stábnak; értékeli az elmúlt napok-hetek történéseit, az estére tervezett rendezvény részleteit vitatják meg és a jövőre vonatkozó útmutatásokat ad rajongói legszűkebb körének.

Pontban hat órakor páran kimennek az emeleti erkélyre, egy kis friss levegőt szippantani. 18 óra 01 perckor lövés dörren; egy puskagolyó nyaka jobb oldalán csapódik be, átszakítja a nyelő- és légcsövét, eltöri a nyakát, szétrobbantja a gerincagyat, majd a bal lapocájában áll meg. Minden orvosi próbálkozás hiábavaló, noha – mellkasát feltárva – még nyíltszíves masszázst is alkalmaznak. Kereken egy óra múlva hivatalosan is bejelentik: az amerikai feketék első számú politikai vezetője, a Nobel-békedíjas Martin Luther King Jr. halott.

Több, mint száz amerikai városban zavargások törnek ki, feketék (és ügyükkel szimpatizáló fehérek) milliói vonulnak az utcára napokon keresztül; Washingtonban, Chicagóban, Louisville-ben és Baltimore-ban a Nemzeti Gárdát is bevetik az egyre erőszakosabb tömeg megfékezése érdekében; ez utóbbi városba vezénylik Fort Braggből az egyik ejtőenyős ezredet is, tűzszerészestől, mesterlövészestől, tábori tüzérestől. Április kilencedikén, a temetésen ismét háromszázezer ember jelenik meg, a kormányt az alelnök, Hubert Horatio Humphrey képviseli (Johnson elnök állítólag egy roppant fontos, Vietnámot érintő megbeszélésen volt).

A gyilkosság környékét azonnal lezárják és elkezdődik egyfelől a helyszínelés, másfelől a tanúkutatás. Ez utóbbinak két percen belül van is eredménye: egy szemtanú (bizonyos Charles Stephens) felhívja a rendőrök figyelmét, hogy a lövést követő percben a motellel szemközti házból futva távozik egy negyven év körüli, átlagos testalkatú fehér férfi, aki beült egy fehér Ford Mustangba és csikorgó gumikkal elporol.

Mivel a lővonal rekonstruálását követően megállapítják, hogy valóban abból az irányból lőttek, a házat átkutatják, s az egyik (amúgy üresen álló) második emeleti lakás fürdőszobájában egy valóságos, nett kis orvlövész-fészekre bukkannak: az ablakban (ahonnan ragyogó kilátás nyílik a motel erkélyére) két kis homokzsák, a széken katonai távcső, egy mesterlövész-puska háromlábú állvánnyal (a legtöbb forrás egy Remington GameMaster Model 760-ast említ), töltények, szendvicsdarabok, cipőnyomok, egy-két elhajigált ruhadarab, na és ragyogóan rögzíthető, azonosításra tökéletesen alkalmas ujjnyomatok tucatjai.

Nem, névjegykártyát nem találtak.

A nyomozók nekilátnak és ellenőrzik a lakók listáját, egy rendőrautó meg lóhalálában viszi az ujjnyomatokat a közeli FBI-irodába, leellenőrzendő azok tulajdonosát.

Nagyjából két óra múlva mindkét forrásból kipörög ugyanaz a gyanúsított:

1.) A lehelyszínelt fürdőszoba melletti lakást egy James Earl Ray nevű negyvenéves, átlagos testalkatú fehér férfi bérli, aki egy fehér Mustanggal szokott közlekedni, és akit viszont nem találnak; az üres lakásban fellelt ruhadarabok egyikének-másikának párja (például az egyik zoknié) a mesterlövész-fürdőszobában volt.

2.) Az FBI daktiloszkópiai nyilvántartása szerint a fürdőszobában (és a fegyveren, valamint a távcsövön) rögzített ujjnyomok egyértelműen egy – rablásért, betörésért és csalásért – többszörösen büntetett előéletű, Illinois államból származó emberhez, bizonyos James Earl Rayhez tartoznak. Érdekes, hogy a lőszeresdobozon és a helyszínen talált lőszereken nem volt egyetlen ujjnyomat sem. Amúgy Earlt tiszta erőből körözik, mert alig hat hónappal (más források szerint tízzel) korábban roppant kalandos körülmények között megszökött az egyik szuperbiztonságosnak kikiáltott szövetségi fegyházból, ahol 1961 óta a rárótt húsz éves szabadságvesztést töltötte.

Ragyogó detektív-munka! – kiálthatnánk fel.

Soron kívül kiadják ellene az országos, majd (az Interpolon keresztül) a nemzetközi elfogatóparancsot, majd június nyolcadikán a londoni Heathrow repülőtéren az éber brit rendőrök őrizetbe veszik az Egyesült Királyságot Dél-Afrika felé éppen elhagyni szándékozó Ramon George Sneyd (más források szerint Sneyder) kanadai állampolgárt, aki a megtévesztésig hasonlít MLK feltételezett gyilkosára.

Az elfogott férfi villámgyorsan beismerő vallomást tesz: ő bizony valójában James Earl Ray, és igen, két hónapja ő ölte meg a Nobel-díjas aktivistát.

Azonnal intézkednek a kiadatásáról, majd – immáron az USA-ban – Ray ismét beismeri tettét a bíróság előtt. Igaz, a 99 éves fegyházbüntetés kihirdetését követő harmadik napon tokkal-vonóval vissza is vonja azt. Elkezd egy Raúl (vagy Raoul) nevű ismeretlent emlegetni, aki – állítólag – „belekeverte őt ebbe az egész balhéba”. Azt nem tagadja, hogy „bizonyos szerepe volt az események során”, de a lövést, illetve hát a gyilkosságot nem viszi el.

És akkor – még a konteók előtt – soroljuk fel a legfontosabb kérdőjeleket, amelyek az üggyel, illetve Ray vélelmezett bűnösségével kapcsolatban felmerültek.

a.) A nyomozás megállapította, hogy a gyilkosságot követően Ray előbb Kanadába utazott, majd onnan Portugáliába és később Angliába. Mindenhol minimum középkategóriás, jó helyeken található szállodákban szállt meg és gazdagon hódolt a testi örömöknek (kaja, pia, nők), mindenhová elsőosztályon utazott, orrba-szájba taxizott, nagyvonalú borravalókat szórt szanaszét, amerre megfordult. Óvatos becslések szerint a két hónap alatt 15-20 ezer dollárt költött, amibe nem számolták bele a hamis okmányok bekerülési költségét, amelyeket (a kanadai útlevélen kívül) még találtak nála.

Namármost: vajon honnan volt ennek a kisstílű bűnözőnek hirtelen ennyi lóvéja, amikor a memphisi lakás kétheti bérleti díját és a kauciót (összesen százötven dollárt) csak két részletben tudta kifizetni a tulajnak két hónappal korábban, s a Mustangot is lopta, mert nem tudott harminc dollárt kicsengetni egyheti autóbérlésért.

b.) Hogy lehet az, hogy a lőszereken és a lőszeres dobozon nem volt semmiféle ujjnyomat, miközben az egész fürdőszoba, a fegyver és a látcső valósággal hemzsegett ezektől?

c.) Miért vonta vissza április harmadikán a memphisi rendőrség a MLK-nek járó rendőri védelmet, annak ellenére, hogy az azt megelőző napokban King több halálos fenyegetést kapott, s addig két nyomozó folyamatosan a társaságában volt?

d.) A Lorraine Motel környékén (amúgy teljesen szokványos) rutinjárőrözést végrehajtó rendőrautót délután fél hatkor egy távolabbi fegyveres rabláshoz riasztják – amelyről később kiderül, hogy félreértés volt. Még az ügyeletes tűzoltót is elhívják a helyszínről úgy öt óra körül (egy – vélhetően sürgős – személyzeti kérdésben kell jelentést tennie a parancsnokának), noha ő azért volt ott, hogy megbeszélje az esti rendezvény tűzrendészeti kérdéseit a szervezőkkel.

e.) A szemtanú (emlékszünk rá ugye, Mister Stephensről van szó) később elbizonytalanodik és kétségét fejezi ki aziránt, hogy valóban Rayt látta volna távozni a motellel szemközti házból; mi több, a hozzá hasonlóan egy kicsit nagyon alkoholista felesége (Grace) kijelenti, hogy egyrészt George olyan részeg volt a gyilkosság időpontjában, mint az atom, másfelől pedig ő (mármint Grace) látta a menekülőt és az abszolút nem hasonlított Rayre. Nos, Grace ezt követően egy barátságtalan elmegyógyintézetben találja magát, George pedig becsukódik, mint egy osztriga és hallgataggá válik, mint egy néma szerzetes.

f.) Van egy fotó, amely a lövés utáni másodpercekben készült, s amelyen a földön heverő King körül tartózkodó társai valamennyien a motel másik szárnya felé néznek és mutatnak – vagyis az ominózus orvlövész-fürdőszobával pont ellentétes irányba. Ott egy kis dombon sűrű élősövény húzódott – legalábbis másnapig, amikor a memphisi polgármesteri hivatal területrendezés címén kivágatja a bozótot és jól felásatja, majd befüvesíti a cserjék hűlt helyét. Később egyik tanú sem tudta megmondani, hogy a lövést pontosan merről is hallotta eldörrenni, de azt gyakorlatilag mindegyikük kizárta, hogy a bérlakás felől jött volna.

g.) MLK éveken át tartó lehallgatásának és megfigyelésének összes (írott és képi) dokumentumát 1977-ben államtitokká nyilvánították és ötven évre zárolták. 2027-ben talán már okosabbak leszünk.

Na, akkor fussunk neki az elméleteknek.

1.) James Earl Ray tette – a Klán segítségével

Az elkövető – túl azon, hogy notórius bűnöző volt – szimpatizált a különböző fajvédő csoportokkal (például az azon a vidéken még mindig elég aktív Ku Klux Klánnal), s részben személyes meggyőződésből, részben eszmetársai biztatására magára vállalta ennek a veszélyes négernek a likvidálását. Fegyvert és egyéb technikát a Klán szállított neki (akárcsak a meneküléshez szükséges pénzt), a hadseregben megszerezte a szükséges lövésztapasztalatot, a motiváció adott volt… és egy viszonylag rövid (bár elég felületesre sikeredett) előkészülést követően április negyedikén hat óra egy perckor meghúzta a ravaszt… Tiszta munka, mint a szénégetés.

2.) Az FBI áll a dolog hátterében (más állami szervezetekkel karöltve)

Túl azon, hogy Hoover MLK-nél talán csak a fekete bőrű, zsidó vallású, kommunista meggyőződésű homoszexuálisokat gyűlölte jobban (már ha ennek a halmaznak egyáltalán vannak elemei), a King-ellenes indulatok felbukkanásának volt ám objektív magyarázata is. Gondoljuk végig: van egy politikus (az egyszerűség kedvéért nevezzük MLK-t politikusnak, megkockáztatva, hogy ezzel a jelzővel súlyos kegyeletsértést – Btk. 181.§. – követünk el), aki soha nem látott hatást gyakorol egyre nagyobb tömegekre.

A vietnámi háború közepén a fenének hiányzik egy ilyen hepciáskodó fazon (pacifizmus és erőszakmentességi lózungok ide vagy oda), aki képes egyetlen felhívásával százezreket az utcára vinni, képes sztrájkokkal és engedetlenségi mozgalmakkal megyényi területek gazdaságát és szolgáltatásait napok alatt megbénítani, aki egyre nyilvánvalóbban kacérkodik a szocialista világrenddel és a hazai balos mozgalmakkal, aki pár év alatt az USA lakosságának közel 15 százalékát kitevő feketék első számú (egyelőre még csak informális) vezetőjévé nőtte ki magát…

Alkonteó: King valójában az FBI informátoraként kezdte pályafutását még 1954-ben, amikor segédlelkészként kezd el dolgozni Montgomeryben, s feladata a radikalizálódó fekete mozgalmak szemmel tartása, illetve indulataik csillapítása volt. Annyira komolyan vette a feladatot, hogy kinőtte a szerepét. Az FBI hiába figyelmeztette, hogy vegyen vissza, a makacs és küldetéstudatos MLK már nem volt hajlandó visszatérni az akolba, aminek az lett a következménye, ami.

Megtalálták Rayt, megfelelő legendával és logisztikai előkészítéssel megszöktetik a börtönből (emlékszünk A dominó-elvre?), majd odanyomnak neki egy fegyvert és meggyőzik, hogy „gyerünk, srác, te vagy a legjobb, meg tudod csinálni!”. Persze nem zárható ki, hogy idegen zászló alatt hálózták be, és – teszem azt – elhitették vele, hogy nem egy kormányhivatallal, hanem egy fajvédő csoporttal tárgyal. Természetesen nem bíznak meg benne, ezért a valódi lövész nem ő, hanem egy hivatásos. Ürüggyel kivonják a rendőröket King környezetéből (az FBI-nak amúgy meg senki nem tesz fel kérdéseket), majd a lövés eldörrenése után a valódi merénylő (a fejetlenséget kihasználva) viszonylag háborítatlanul lelép. Megszervezik Ray szökését, ellátják pénzzel, fedőokmányokkal, tanácsokkal.

Azzal is hitegetik, hogy elintézik neki a dél-afrikai letelepedést, ahol kedvére lövöldözhet négerekre, de valójában az FBI dobja fel a briteknek, elvégre eredményre (és bűnbakra) szükség van. Ray még kitart az ítélethirdetésig; végig reménykedik abban, hogy rejtélyes megbízói még időben közbelépnek érdekében. Amikor megmérik a 99 évvel, feladja és elkezdi forszírozni Raoult, az ismeretlent.

Érdekes adalék, hogy 1977. június tizedikén Ray ismét lelép a Brushy Mountain melletti fegyházból, de 72 óra elteltével elkapják és az eredeti 99 évre kap még egyet, bónuszként. Amúgy 1998 tavaszán James Earl Ray veseelégtelenségbe és májfunkciós zavarokba hal bele a fegyházban, hetven évesen (itt jobbra fent). Élete végéig kitartott amellett, hogy nem ő lőtt, s ezt még MLK családja is elhitte neki, akik az utolsó évében többször meglátogatták a fegyházban…

1998-ban (Ray halála után…) Janet Reno, az USA legfőbb ügyésze (és igazságügy-minisztere, itt balra) újabb nyomozást rendelt el King halála kapcsán, mert egy hajdani FBI-ügynök jelentkezett és eskü alatt vallotta, hogy abban a fehér Mustangban egy papírcetlit talált, amelyen a „Raoul” név volt olvasható, pár telefonszámmal. Ő ezeket annó önszorgalomból leellenőrizte és ezek mindegyike vagy nyílt FBI-szám volt, vagy a cég egyik fedővállakozásához kapcsolódott. Amikor erről jelentést akart írni, erősen lebeszélték és a cetli is eltűnt a bűnjelkamrából.

Egy év elteltével a megismételt nyomozás összefoglaló jelentése egyértelműen kijelentette: az emberölést James Earl Ray követte el, egyes-egyes-egyedül.

3.) A szovjetek voltak

Moszkvában a titkosszolgálati tótumfaktumok és Amerika-szakértők kidolgoztak egy forgatókönyvet, melynek értelmében ha MLK erőszakos halált hal, az elemi erejű felháborodás az utcára viszi az elégedetlen feketék millióit, s ennek következtében a legnagyobb ellenség, az USA annyira megroggyan, hogy – ha a szocialista forradalom sajnálatos módon el is marad – a belpolitikai hurrikán miatt a vietnámi jelenlétét gyorsan fel fogja számolni.

Ennek érdekében nem csak Rayt szervezték be (lásd az előző pontban felvázolt FBI-féle módszertant), hanem még a zavargásokat is előkészítették; isteni csoda, hogy a washingtoni kormányzat határozott fellépése meggátolta ezek kiteljesedését és egy faji alapú polgárháború kitörését. Pedig nem voltak túl messze tőle.

4.) A radikális fekete mozgalmak kezdeményezték

Talán furcsának fog tűnni, de MLK-nak a radikális feketék között majdnem annyi ellensége volt, mint a fehér rasszisták között. Számtalan olyan szélsőséges afroamerikai (vagy hogy nevezik manapság teljesen PC-módon a négereket?) csoport volt – és van – az Egyesült Államokban, amelyek tagsága a fél lábát odaadná egy jó kis véres, fekete-fehér csetepaté kirobbantásáért. King erőszakmentessége kiborította ezeket a legényeket, akik nagyjából úgy spekuláltak, mint a szovjetek: ha MLK-et agyonlövik, hátha kirobban az amerikai faji háború, minek következtében a „fehér szupremációt hirdető rasszista washingtoni szövetségi kormányzat meghátrálásra kényszerül” és egycsapásra minimum átadja a Fehér Ház kulcsait a Black Panther (Fekete Párduc) mozgalomnak vagy magának Louis Farrakhannak, a legnagyobb harlemi mecset akkori (feketebőrű) főpapjának (itt fent, napjainkban).

Hát, nem jött be, de a fekete radikálisokat nem a stratégiai tervezési képességeik miatt szeretjük.

5.) A Moszad volt

Naná, hogy a zsidók tették, illetve kezdeményezték. Hogy miért? Nos, Izraelnek mindig is elemi érdeke volt, hogy legnagyobb és legerősebb szövetségesét (hol közvetlenül, hogy közvetett módon) folyamatosan emlékeztesse és figyelmeztesse az iszlám veszélyre. Mivel az USA-ban akkoriban az iszlámhívők 80-85 százaléka fekete bőrű volt, a fehér amerikaiak agyában a „mohamedán” szó összekapcsolódott a „néger” szóval.

Ha tehát a feketék (bármilyen okból kifolyólag) balhézni fognak az amerikai városok utcáin és nyakló nélkül törnek-zúznak, az átlagjenki ezt úgy fogja megélni, hogy a szélsőséges iszlám csap össze a kereszténységgel. És melyik állam a radikális muzulmánok legnagyobb ellensége? Hát persze: Izrael. És mivel az ellenségem ellensége a barátom – a cirkuszból a zsidó állam vastagon profitálhat, már csak ki kell kényszeríteni a feketéket az utcákra.

Hát lőjük le a szellemi vezetőjüket. Oszt’ ennyi.

Kedves olvasó, itt az idő, hogy előhozakodja a saját verzióddal, netán bizonyítékaiddal. Az anonimitásod természetesen biztosítva lesz – ezt ŐK ígérték meg nekem, személyesen! Márpedig ŐK sohasem viccelnek; láttad volna, most is milyen komoly arccal vették elő a fényképedet egy hatalmas albumból…

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2016. december 2-án a könyvesboltokba kerülő Konteó3-ban, további 29 válogatott összeesküvés-elmélettel és egy elméleti összefoglalóval együtt.