Mai posztunk főhőse eddig háromszor végzett a második helyen a témaszavazásokon, s ezzel kiérdemelte a külön a számára alapított Konteó-Ezüstérem Örökös Birtokosa megtisztelő titulus viselésének jogát. Úgy gondoltam, hogy ezek után végre tényleg itt az ideje megismerkedni annak az embernek az életével és halálával, aki ugyan még életében elnyerte a roppant hízelgő „Isten bankára” címet, de minden jel arra utal, hogy olyan nagy hasznát nem vette a kiemelt ügyfélnek. Sőt.

Tisztelt olvasók, ismerkedjetek meg Roberto Calvi szövevényes történetével.

Mielőtt azonban belevágnánk a történet húsába, a könnyebb áttekintés (és a majdani hivatkozások megértése) érdekében lássuk először egy olasz pénzintézet felemelkedésének és bukásának igaz históriáját. Sajnos rengeteg (csupa magánhangzóban végződő) névvel fogtok találkozni, de az ilyen sztoriknak ez az egyik hátulütőjük. Viseljétek türelemmel.

1.) A Banco Ambrosiano

A szóbanforgó bankot 1896-ban alapította Milanóban egy jogász, bizonyos Giuseppe Antonio Tovini. Az elnevezés főhajtás a lombard főváros negyedik századi püspöke, Szent Ambrus előtt, aki (többek között) arról nevezetes, hogy még azelőtt püspökké választották, mielőtt meg lett volna keresztelve.

Nem vagyok jártas a kora középkori egyházi eljárásjogban, de azt hiszem, ez egy igen szép teljesítmény.

Nos, a bankalapítással az volt Giuseppe deklarált célja, hogy – szemben a számos olyan világi pénzintézettel, amely kizárólag az anyagi gyarapodást hajhássza, s láthatóan elhanyagolja az erkölcsi értékeket, a jótékonykodást és az egyház támogatását – létrehozzon egy olyan pénzügyi vállalkozást, amely tőkéjével a Katolikus Anyaszentegyház (és ennek tagjai) legfontosabb pénzügyi pillére lehet.

Az évek múlásával a Banco Ambrosiano (a továbbiakban: BA) szépen gyarapodik, s a második világháború utáni évtizedre (nem túl meglepő módon) a több tízezernyi itáliai katolikus pap 85-90 százaléka nemcsak a saját megtakarításait, hanem gyakran a gyülekezet pénzét is a BA-ban tartotta.
A huszadik század hatvanas évei elhozták a pénzügyi szektor első globalizációját, s a bankok elkezdtek terjeszkedni. A BA sem volt kivétel: első körben a már akkor is adóparadicsom hírében álló Luxemburgban hoztak létre egy holding-társaságot (a nem túl meglepő nevű Banco Ambrosiano Holdingot), amelyet 1963-ban jegyeztek be. A BA Holding ötlete egy Carlo Canesi nevű archoz köthető, aki akkoriban a BA egyik igazgatója volt, majd 1965-től az igazgatótanács a bank elnökévé választja.

Holding: más társaságok részvényeit birtokló, azok felett irányítást gyakorló, közvetlen üzleti tevékenységet egyébként nem folytató gazdasági társaság.

Ennek a Carlónak (a holdingon túl) volt még egy zseniális ötlete: 1967-ben odahozta a BA-hoz Roberto Calvit, akit akkoriban az olaszországi bankpiacon valódi pénzügyi zseninek tartottak. Roberto beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s teljesen huszadik századi irányt szabott a BA-nak: offshore cégek létrehozása a Karib-térségben, további bankok részvényei feletti rendelkezési jog megszerzése, kulcspozíciók elfoglalása a sajtótermékek piacán, satöbbi.

Roberto barátunk úgy volt vele, hogy ha már ilyen szép múltja van a BA-nak (lásd katolikus pénzintézet, kinyilvánított ideológiai alapok, kiakasztott kereszt az összes bankfiókban, stb.), akkor itt az idő, hogy szorosabbra fűzzék a szálakat a Vatikánnal, pontosabban a Szentszék bankjával, amely a roppant talányos és eufemisztikus Istituto per le Opere di Religione (a továbbiakban: IOR) nevet viseli; ezt talán úgy lehetne lefordítani, hogy a Vallási Művek/Műveletek Intézete.

Ez a szálszorosabbrafűzés egészen pontosan úgy nézett ki, hogy az IOR lassacskán megszerezte a BA részvényeinek jelentős részét, és Calvi mester roppant jó cimboraságba keveredett Paul Marcinkus érsekkel, az IOR (amúgy amerikai származású) elnökével.

2.) A probléma gyökerei

Önmagában az, hogy az egyik világegyháznak saját bankja van, s ez érdekeltséget szerez egy (azaz inkább több) magánbankban és biztosítótársaságban – nos, ez szerintem semmiféle problémát nem jelent. Még az sem, hogy az IOR (egy-két áttételen keresztül) a hatvanas évekre komoly tulajdonrészt szerzett az olasz nemzetgazdaság számos területén: az ingatlanüzletben, a nehéz- és a gyógyszeriparban, továbbá az energiaszektorban is. Egy évtizeddel később (tehát a hetvenes években) vatikáni százmilliók hagyták el Olaszországot és pihentek meg amerikai és nyugat-európai bankok széfjeiben, illetve lényegültek át külföldi részvényekké – a Szentszék pénzügyi illetékesei így próbálták csökkenteni az itáliai adóterheket, s növelni a hasznot.
Az igazi fordulópontot az a momentum jelentette, amikor Roberto Calvi felvetette az IOR illetékeseinek (jelesül Marcinkus érseknek), hogy bizony az offshore cégeket és az ezekhez kapcsolódó (roppant diszkrét) kajmán-szigeteki, bahamai és panamai számlákat mintha direkt azért találták volna ki, hogy az elképesztő olaszországi adóterhek elől menekülő tőkének biztonságos búvóhelyet nyújtsanak. Az IOR pedig rácuppant a javaslatra. Körülnézett a pénzügyi szakértők piacán és rövid hezitálás után 1969-ben egy Michele Sindona nevű fazont bízott meg azzal, hogy a tőkekihelyezéseket lebonyolítsa.

3.) Michele Sindona

A Vatikáni Bank által kiválasztott pénzpiaci szakértővel egy apró gond volt csupán, méghozzá az, hogy a New Yorkban és Szicíliában tevékenykedő (és az amerikai maffia kemény magjához tartozó) Gambino-család pénzmosási szakértője volt. Michele (akit bankárkörökben simán csak Cápának becéztek) a szicíliai és az amerikai szervezett bűnözés heroincsempészetből származó dollárjait futtatta át a nemzetközi bankszektoron, s ebben az sem akadályozta, hogy közeli jóbarátja volt egy Giovanni Battista Montini nevű milánói püspöknek, akit a világ 1963-tól inkább csak a felvett nevén ismert: VI. Pál pápáról van szó.

Sindona imádta a titokzatos, rejtőzködő szervezeteket, hiszen mi mással is lehetne megmagyarázni, hogy a maffia mellett egy másik titkos társaság tagja is volt, mégpedig a Propaganda Due (P2) szabadkőműves páholynak, amely negyed évszázadon keresztül (1958-tól 1982-ig) könyékig benne volt minden olyan olaszországi eseményben, ahol a politikai vagy gazdasági hatalom kérdései dőltek el. A P2 irányultságát nem nehéz felvázolni, ha figyelembe vesszük, hogy vezetője (Licio Gelli) a Mussolini-féle fasiszta olasz állam egyik rajongója volt.

4.) Licio Gelli

A P2-es páholy Nagymestere a második világháború során kötelezte el magát a szélsőjobbos ideológia mellett, amikor az olasz fasiszta párt és a német nácik között politikai összekötői szerepet játszott. A kommunistáknál jobban senkit sem gyűlölt, s a hidegháború éveiben sokszor nyújtott anyagi segítséget azoknak a titkosszolgálatoknak, amelyek a komancsok nyugat-európai és dél-amerikai terjeszkedése elleni harcot szerepeltették abszolút prioritásként a szervezeti és működési szabályzatukban. Ennek jegyében Licio ott szerepelt például a CIA és az MI6 bérjegyzékén is, de nagyon komoly kapcsolatai voltak a perónista Argentína szakosodott szervezeteivel is.

A P2 igen komoly szerepet vállalt a Gladio fedőnevű félhivatalos szervezet működtetésében, amelyet a hidegháború legelején a nyugati titkosszolgálatok (élükön a CIA-vel) azért hoztak létre, hogy az olasz kommunistákat (bármilyen módszerrel) a lehető legtávolabb tartsák a politikai hatalomtól, s egy esetleges itáliai szovjet invázió esetén egyfajta partizánakció-sorozattal minél több borsot törjenek Moszkva orra alá.

5.) A nagypolitika

De kanyarodjunk vissza a BA és az IOR viselt dolgaihoz (nyugi, Michelével és Licióval még találkozunk ezeken az oldalakon).

Tehát 1970-et írunk, s a Vatikáni Bank (az Ambrosiano közvetítésével) elkezdi kifelé pumpálni Olaszországból a befektetők pénzét. A maffia által előzőleg jól bejáratott módszerek kiválóan működnek: a kiszemelt bankok és számlák között a tíz- és százmillió dolláros átutalások, a drágaköveket, aranyat, bemutatóra szóló részvényeket és készpénzkötegeket tartalmazó, számzáras és tűzbiztos diplomatabőröndök úgy cikáznak, mint a veszett fene. A buliba diszkréten a CIA is beszáll, elvégre a Langley-i fiúk mindig is tudták értékelni, ha az innen-onnan befolyó piszkos pénzeik (lásd például a vietnámi háború során a Cég által folytatott kábítószer-kereskedelmet) a washingtoni Kongresszus figyelő tekinteteit elkerülve landolnak a megfelelő számlákon, későbbi műveleti felhasználásra készen.

Az “okos” befektetések (mert az IOR, illetve hát a BA pénzét bizony dolgoztatták és fialtatták is ezeken a számlákon) még hasznot is termeltek, amiből aztán bőven jutott a P2 által finanszírozott itáliai szélsőjobboldali terrorcsoportoknak, Anastazio Somoza nicaraguai és Juan Perón argentin rezsimjének, de komoly jelek utalnak arra, hogy ezekből a pénzekből hozták létre később magát a lengyel Szolidaritást is.

6.) Az első összeomlás

1974 októberében csődöt jelent Sindona egyik pénzintézete, a new yorki székhelyű Franklin National Bank (FNB). A több éven át tartó pénzügyi nyomozás megállapítja, hogy az FNB vezetői maffiakapcsolatokkal rendelkeztek, bűncselekményekből származó pénzeket mostak tisztára, mérleget hamisítottak, fedezet nélküli csekkeket bocsájtottak ki, tiltott tőzsdei műveletekben vettek részt, egyszóval kimerítették szinte a teljes bétékát. Az is kiderül, hogy a Vatikáni Bank úgy 30 millió (akkori) dollárral volt benne ezekben az ügyekben (ez mai értékre átszámítva úgy 150 millió dollár, vagyis laza 30 milliárd forint).

Sindonát 25 évre elítélik, majd 1984-ben kiadják Olaszországnak, ahol ráadásnak emberölésért életfogytot kap.

Az emberölés: Sindona bérgyilkosokkal ölette meg azt a Giorgio Ambrosoli nevű olasz jogászt, aki annó perdöntő bizonyítékokat szolgáltatott az amerikai igazságszolgáltatásnak Michele szerepéről az FNB csődjében.

Michele Sindona 1986 márciusában (miközben Olaszország legjobban őrzött börtönei egyikében üldögél) éppen reggeli kávéját szürcsölgeti, amikor a torkához kap, hörren egyet, összeesik és meghal. A vizsgálat kideríti, hogy bögréjében (a minden bizonnyal kiváló minőségű olasz eszpresszókávén kívül) akkora adag cianid található, amely elegendő egy elefántcsorda megmérgezéséhez is. A tettes ismeretlen marad.

7.) Egy pápa halála

1978 augusztusában a Vatikánban új pápát választanak. I. János Pál egyik legfontosabb feladatának tekinti az egyházi állam megtisztítását az egyre kínosabbá váló gyanús  (pénzügyi és egyéb) kapcsolatoktól. Alig egy hónapig ül Szent Péter trónján, mert szeptember végén (azóta is tisztázatlan okok miatt) elhunyt. Az ügyről részletesen mi is megemlékeztünk itt.

8.) A figyelmeztető jel

Az olasz központi bank (a Banca d’Italia) 1978 őszén egy igen részletes jelentésben hívja fel az állami illetékesek figyelmét, hogy a BA körül nincs minden rendben. Egészen pontosan: hogy semmi sincs rendben. Rávilágítanak a vélelmezett szabálytalanságokra, a gyanús pénzügyi összefonódásokra, a piszkos (vagy legalábbis tisztázatlan eredetű) pénzek egyre jelentősebb hányadára, a külföldi kihelyezések minimum aggályos mértékére, stb. A jelentés gyászos jóslattal fejeződik be, amit nagyjából így lehetne zanzásítani: ha az olasz állam nem lép közbe, nagy bajok lesznek.

A főügyészség felkapja a fejét, majd kijelöli Emilio Alessandrini milánói vizsgálóbírót a jelentésben megfogalmazottak tisztázására. A 37 éves Emilio hatalmas elánnal lát munkához, de 1979 januárjában a Prima Linea nevű terrorcsoport egyik kommandója agyonlövi. Azóta az is világossá vált, hogy a terroristák mögött felbújtóként (és finanszírozóként) a Gladio (vagyis a P2 páholy) állt.

Innen kezdve a BA ellen irányuló vizsgálat eléggé fékezett habzásúvá vált, a Banca d’Italiát pedig megnyugtatták, hogy minden rendben lesz. Igaz, hogy egy évvel később Calvit feljelentik a devizaszabályok megsértése miatt (több milliárd lírát váltott át engedély nélkül dollárra és svájci frankra), 1981 májusában előzetesbe is kerül, majd négy évet kap valutaüzérkedését, de pár hónap fogság után feltételesen szabadon engedik.

9.) A Nagy Bankcsőd

1982. június ötödikén Roberto Calvi levelet ír II. János Pál pápának, amelyben a Szentatya közbenjárást kéri Marcinkus érseknél annak érdekében, hogy az IOR segítse ki a pénzügyi csávába került BA-t. Roberto azzal a vésztjósló mondattal hangsúlyozza a problémát, hogy “a BA összeomlása elképzelhetetlen katasztrófát idézne elő, melynek során a Katolikus Anyaszentegyház szenvedné a legnagyobb károkat”.

A pápa nem válaszol, s Marcinkus érsek hallani sem akar semmiféle anyagi mentőövről.

Egy héttel később, 1982. június 11-én Calvi (hamis útlevéllel, leborotváltbajusszal, Velencén keresztül) Londonba repül, kétségbeesetten próbálva felhajtani valami pénzmagot. Ezzel nagyjából egyidőben odahaza (mármint Rómában) kipattan a botrány, s a nagyközönség számára s nyilvánvalóvá válik az eddig csak pletykák szintjén terjedő hír: a Banco Ambrosiano fizetésképtelen, tartozása (illetve hát veszteségei) megközelítik a másfél milliárd dollárt (mai dollárban számolva ez úgy a duplája, vagyis három milliárd, mai forintban pedig 600 milliárd).

Calvi még otthon, csomagolás közben azt mondja a fiának, Carlónak: Ha nem segítenek rajtam és a bankon, olyan információkat fogok nyilvánosságra hozni, amelyek alapjaiban fogják megrengetni a Vatikánt, s amelyek hatására a pápának le kell mondania.

Hát… nem pont így történt.

10.) Calvi halála

1982. június 18-án reggel fél nyolckor egy postai kézbesítő arra lesz figyelmes, hogy a londoni Blackfriars híd egyik lábának alsó tartóoszlopán egy holttestet himbál a szél. Értesíti a rendőrséget, s egy fél óra múlva azonosítják a hullát: Roberto Calvi az, halála oka pedig fulladás. A bankár öltözékének valamennyi zsebében tégladarabokat és egyéb építési törmeléket találnak, valamint 14 ezer dollárnak megfelelő készpénzt fontban, dollárban és svájci frankban.

A helyszínen a halottkém még bizonytalanul hümmög, amikor a villámgyorsan összesereglett újságírók a halál körülményeiről faggatják, de a másnapra írásba foglalt szakvélemény egyértelműen az öngyilkosság mellett foglal állást. A Scotland Yard rekordidő (nyolc nap) alatt lezárja az aktát: bűncselekmény nem történt, idegenkezűség kizárva. Dixit.

További érdekesség, hogy Calvi személyes titkárnője és legfőbb bizalmasa, Graziella Corrocher (aki londoni távozása előtt segített neki egy teljes aktatáskányi anyagot összegyűjtenie, amivel végül elutazott) egy nappal Roberto halála előtt kiugrik a BA milánói székházának negyedik emeletéről és szörnyethal. Egy aláíratlan, írógéppel készített búcsúlevelet találnak a zsebében, amelyben Calvit kárhoztatja a bank tönkretétele miatt.

11.) Utózöngék

Carlo Calvi, a bankár fia nem nyugodott bele a történtekbe (főként az öngyilkossági verdiktbe), ezért pénzt, időt és energiát nem kímélve magánnyomozókat fogadott, akik (Jeff Katz new yorki szakember irányításával) hosszú éveken keresztül próbálták kideríteni, hogy mi is történt valójában Robertóval. A privátszimatok által összegyűjtött bizonyítékok alapján 1998-ban elrendelik a nyomozást és a kihantolt holttestet ismét megvizsgálják. Talán nem fogtok meglepődni, ha azt mondom: a szakértők megállapítják, hogy a halál oka bizony valóban fulladás, de idegen kéz által: Roberto nyakcsigolyáinak állapota arról árulkodott, hogy az akasztás előtt simán megfojtották.

Éveken át tartó nyomozás, majd ugyanilyen hosszú bírósági procedúra után végül minden gyanúsítottat felmentenek, az utolsókat pont azt idén. A dolgok jelenlegi hivatalos állása tehát az, hogy Calvi gyilkosai, azok esetleges felbújtói valamennyien ismeretlenek. Ja: az IOR (illetve a Vatikán) soha nem ismerte el felelősségét a BA csődjében, de “méltányossági és erkölcsi okokra” hivatkozva 1984-ben 224 millió dollárt fizetett be abba az alapba, amelyből a bankcsőd áldozatait kárpótolták.

12.) A konteók

És akkor lássuk, milyen verziói vannak a Calvi-gyilkosság hátterének. Túl sokat nem fogok rugózni a különféle alpontoknál, hiszen aki elolvasta az eddigi összefoglalót az előzményekről, az mindenféle szájbarágás nélkül is világosan látja az egyes alkonteók mellett szóló érveket.

12.1.) A maffia

A szervezett bűnözésnek akkor szaladt tele a zsákja Calvival és a BA-val, amikor Roberto megpróbálta kijátszani őket: a Gambinók jóváhagyása nélkül pörgetett át több tízmilliárd lírát a rendszeren, és – a megállapodások ellenére – nem forgatott vissza húsz százalékot a maffiacsalád bukszájába. A parancsot a gyilkosságra bizonyos Pippo Calò, a Cosa Nostra római “nagykövete” adta ki, és egy Silvano Vittor nevű bérgyilkos hajtotta végre. A szervezési munka dandárját Silvio Berlusconi (igen, a jelenlegi olasz miniszterelnök!) közeli üzlettársa, Flavio Carboni vállalta magára.

12.2.) A Vatikán

A Katolikus Egyházat nagyon kellemetlenül érintette volna, ha Calvi valóban kipakol, s egy olyan botrányt végképp nem tudott volna elviselni, amelynek hatására egy pápa kénytelen lemondani. Gondoljuk csak el: a világ több, mint egymilliárd katolikusának azzal kellett volna szembesülnie, hogy az anyaszentegyháza (a maffiával közösködve) jogtalan és erkölcstelen pénzügyi machinációkkal lehetetlenít el anyagilag sokmillió hívet. És teszi ezt egy olyan vallás, amelynek alapítója (egy zsidó fiatalember, úgy kétezer évvel ezelőtt) az emberek közötti szeretetet, az önzetlenséget, a szolidaritást és az anyagi javak megvetését hirdette (boldog a szegények, ugye), rongyokba öltözve, egy szamáron (és nem páncélozott szuperautóban) közlekedve… A Vatikán tehát lépéskényszerbe került, az Úr nagyobb dicsőségére természetesen, és felkérte az Opus Dei nevű (hozzá millió szállal kötődő) világi szervezetet, hogy tegyen valamit…     

Ja igen 1.: a Szentszék hivatalos közleménye szerint a BA és az IOR közötti kapcsolatokra, illetve a Vatikáni Bank 1972 és 1981 közötti tevékenységére vonatkozó dokumentumok jelentős része sajnos megsemmisült egy 1982-es épülettűz során, ezért nem áll módjukban ezeket egyetlen bíróság rendelkezésére sem bocsájtani. 

Ja igen 2.: A BA-t egy multinacionális befektetőcsoport konszolidálta, alig két héttel a Calvi-gyilkosság után. A spanyol, olasz, svájci és francia tőkéseket magába foglaló csoport tagjai köztudottan közel álltak az Opus Deihez.

12.3.) A P2

A szabadkőművesek (Calvi feltételezett előremenekülése miatt) veszélyeztetve látták mindazokat a “vívmányokat”, amelyekért oly régóta harcoltak. Roberto rengeteg olyan információval rendelkezett, amelyek nyilvánosságra hozatala heteken belül megsemmisítette volna a P2 olaszországi (és külföldi) pozícióit. A hírek szerint ráadásul Licio Gelli 1982 tavaszán egy komoly (több tízmillió dollárnyi) összeget adott át Calvinak, amelyet a P2 egyik panamai számlájára kellett volna befizetnie, a bankár azonban ezt (ostoba módon) “átmeneti kölcsönnek” tekintette, s a BA deficitjét próbálta vele kiegyenlíteni. Ez volt az utolsó csepp a szabadkőműves pohárban.

És nem utolsósorban: a híd, amely alatt megtalálták Calvi holttestét, a Blackfriars nevet viseli. Black friar = fekete testvér. A sötét csuhába öltözött szerzetes az olasz szabadkőművesek egyik szimbóluma, s magát a Testvériséget jelképezi.

12.4.) A CIA

Az amerikaiak jó ideig csak hűvös távolságtartással figyelték a főként európai színtereken folyó pénzügyi machinációkat, majd (a Vatikán erősödő kommunista- és szovjetellenes tevékenységét értékelve) anyagilag is beszálltak az üzletbe. A lengyel pápa örült az óceánon túlról érkező segítségnek (lásd még a Szolidaritás-vonal), s amikor Calvi a kétségbeesés szélén gyakorlatilag megfenyegette a Szentszéket, Ronald Reagan (nem utolsósorban a mintegy 65 milliós amerikai katolikus közösség szavazatára számítva) felhívta Langley-t és arra kérte a fiúkat, hogy találjanak valami megoldást. Márpedig azok a srácok mindig tele vannak ötletekkel.

12.5.) A szovjetek

Az elsődleges (és felületes) logika azt mondatná velünk, hogy Moszkva ellenérdekelt volt Calvi halálában. Azonban gondolkozzunk csak egy kicsit orosz aggyal: mi történik, ha Roberto valóban kitálal? Hát korántsem biztos, hogy valódi botrány lesz belőle, hiszen egy-két ember állításával (és pár dokumentummal) szemben ott áll a Vatikán teljes tekintélye és a nyugati titkosszolgálatok befolyása, valamint ezek pénzügyi lehetőségei.

Ha valaki, a szovjetek aztán igazán tudták, hogy a Rendszerrel folytatott csatát az Egyén csak elveszíteni tudja.

Nem; az oroszok (magukból kiindulva) úgy gondolták, hogy a bankár meggyilkolása sokkal nagyobb károkat okoz majd a lengyel pápa által irányított világvallásnak, mint egy esetleges sajtótájékoztató. Ha az egy évvel korábbi merénylet (Ali Agca) nem hozott eredményt, akkor majd a Calvi halála során a Vatikánra fröccsenő sár megteszi a hatását.

Nem így történt; a Szentszék viszonylag sértetlenül, jelentősebb arcvesztés nélkül megúszta az ügyet, de ezt akkor a Lubjanka elemzői nem látták előre.

Egy másik alverzió szerint 1982 márciusában a KGB megpróbálta beszervezni Calvit, de ez ellenállt.

12.6.) Az olasz állam

A hetvenes évek az “anni di piombo” (ólomévek) címkét kapta az olasz belpolitikában. Egyre súlyosbodó válságok, anarchia, a szervezett terrorcsoportok felbukkanása és virágzása, emberrablások, nyíltszíni gyilkosságok, az egymást érő kormányválságok, káosz a közigazgatásban, mindent elsöprő korrupció, az országot megbénító gigasztrájkok, tüntetések… Az olaszoknak (elképesztő nehézségek árán) a nyolcvanas évek elejére sikerült valahogy stabilizálniuk a helyzetet (legalábbis önmagukhoz képest), és nagyon nem hiányzott egy olyan esemény, amely Itáliát visszalökte volna a pár évvel korábbi anarchikus viszonyok közé.

Márpedig Roberto Calvi tervezett lépése, a BA pénzügyi hátterének megvilágítása nagyjából ilyen hatással lett volna (ne feledjük, a BA akkoriban a legnagyobb kereskedelmi bank volt Olaszországban)…

Emanuele De Francesco, az olasz polgári titkosszolgálat (a Servizio per le Informazioni e la Sicurezza Democratica, vagyis a SISDe) vezetője áttekinti a helyzetet és hoz egy huszáros döntést…

12.7.) A tanúvédelem-konteó

Roberto nem halt meg, az olasz és az amerikai hatóság megbundázta a dolgokat. Calvi helyére egy holttestet tettek, a bankár pedig bekerült a tanúvédelmi programba (plasztikai műtét, készpénz, all inclusive). Cserébe hosszú éveken keresztül segítette információkkal az FBI-t és az olasz bűnüldözőket, főleg a maffiaellenes harcuk során.

A vatikáni vonalról természetesen mindenki nagyvonalúan megfeledkezett – vagy nem. A Vatikánt kézben tartani sem utolsó mulatság ugye…

Hát ez lett volna a Calvi-konteó. Szavazás után ne feledkezzetek meg a kommentelésről, gyakorló katolikus olvasóink figyelmét pedig felhívom a gyónás fontosságára.

Ápdét: A Roberto Calvi-poszt kibővített verziója is elolvasható (29 másik konteó mellett) a Konteó 1 című könyvben, amelyet 20%-os engedménnyel ide kattintva rendelhetsz meg, vagy 2013. november elsejétől megvásárolhatsz az Alexandra és a Libri nagyobb boltjaiban.