Kereken száz napja foglalkoztunk utoljára titokzatos, összeesküvés-elméletektől csicsegő halálesettel itt, a Konteóblogon (a boldogult emlékezetű Palme miniszterelnök kapcsán), s nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem már hiányérzetem van. Szegény Sümegh Jóska esetét már többször is körberágtuk, s itt az idő, hogy valami friss témát tálaljunk elétek a nyári punnyadás után.

Ma a huszadik század utolsó negyedének egyik legtitokzatosabb médiacézárjáról, Robert Maxwellről, életéről és (főként) haláláról beszélgetünk.

Nem lehet egy ember halálának körülményeit megfelelően értékelni anélkül, hogy életét és pályafutását legalább röviden ne ismertetnénk. Lássuk, ki is volt ez a tipikusan angolszász nevű fószer, aki egy adott pillanatban majdnem akkora befolyással rendelkezett az Egyesült Királyság sajtópiacán, mint Széles Gábor a magyaron.

1.) Élete

Az életrajzi elemek rögtön egy talán meglepő (és nemzeti radikális olvasóink számára a híres „aha..!”-érzést előidéző) részlettel indulnak: Robert Maxwell 1923 nyarán a hajdani Csehszlovákia egyik keleti szögletében, Aknaszlatinán (Slatinské Doly) született, Ján Ludvík Benjamin Hoch néven. Ha édesanyja nevét is megtudjuk (Hanna Slomovics), egyetlen kérdőjel sem marad bennünk származását illetően.

És azok számára mondom, akik leantiszemitázták a Konteóblogot: most sem olcsó zsidózást olvastatok, hiszen származásának jelentős szerepe lesz a későbbiekben.

A tiszaparti kisváros mellesleg lazán beleférne a klasszikus viccbe, hiszen tartozott az már az Osztrák-Magyar Monarchiához, Csehszlovákiához, a tisói szlovák bábállamhoz, a Magyar Királysághoz, a Szovjetunióhoz és per pillanat Ukrajnához (mostani nevén Солотвино, azaz Szolotvino), de még a románok is kacsintgattak rá egy kis ideig.

Az első bécsi döntés után a Hoch családra (is) kemény idők várnak; szinte valamennyi tagja végül a holokauszt áldozatává válik (deportálás, Auschwitz, Birkenau), Ján azonban már akkor is érzékenyebb szimattal rendelkezett, mint sorstársai döntő többsége, hiszen 1940-ben fogja magát és meg sem áll Franciaországig. Ott csatlakozik a szomszédos Londonban működő száműzött csehszlovák árnyékkormány hadseregéhez. Az Egyesült Királyságban kap katonai kiképzést (19 évesnek hazudja magát, ami nem volt nehéz, mert egy 185 centis, kisportolt, izmos testalkatú kölyök volt, s rábeszélőtechnikáit már akkor is tanítani lehetett volna), majd a North Staffordshire lövészezredbe sorozzák be. Alakulatával részt vesz a normandiai partraszállásban, több kitüntetéssel végigharcolja Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát, s a háború végétől Berlinben marad a megszálló brit csapatok elhárítási, később hírszerzési részlegénél, ahol a sajtó általi befolyásolás lesz a szakterülete. Kiemelkedő érdemei elismeréseként sorra kapja az előléptetéseket, végül (alig 25 évesen) századosként szerel le.

A később világszerte ismertté vált Ian Robert Maxwell nevet is a titkosszolgálattól kapja (mint annyi mindent a háború utáni újrakezdéshez…), számos fedőneve közül ez volt ugyanis az, amelyik a legjobban elnyerte a tetszését. A századosi rendfokozatra pedig annyira büszke volt, hogy még évtizedekkel később is elvárta, hogy irodájában az alkalmazottak minden nap kezdetén így köszöntsék: Jó reggelt, Maxwell kapitány!

1945-ben feleségül veszi Elisabeth Meynardot, akivel az elkövetkezendő másfél évtizedben kilenc gyermeket sikerül összehozniuk; közülük heten élik meg a felnőttkort.

A sajtóval és a könyvkiadással kapcsolatos katonai tapasztalatait a civil életben is kamatoztatja: először a tudományos kiadványok területén próbálja a német túlsúlyt kompenzálni azzal, hogy angolszász tudósok műveit jelenteti meg Németországban, előbb a híres Springer Verlagból kihasított, s általa 75%-ban tulajdonolt Butterworth könyvkiadón keresztül. Ebből lesz később (1951-ben) az első, 100%-ban Maxwell által birtokolt (és gyorsan meglehetősen tekintélyessé váló) Pergamon Press kiadó.

1952-ben „haza”tér Angliába. Itt minden energiájával (s szépen gyarapodó magánvagyonával) azon ügyködik, hogy fogadott hazája minden tekintetben befogadja. Erre (a háború utáni elég zavaros években) a politika nyújtja a legnagyobb esélyt. Maxwell fejest ugrik tehát a kapcsolatépítésbe.

2.) A politikus

Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a két nagy közül a baloldalt választja: pár évnyi előkészület után (1963-ban) hivatalosan is tagja lesz a Munkáspártnak, annak is a baloldali szárnyát érzi a legközelebb állónak. A Labour színeiben egy évvel később már meg is nyeri a parlamenti választásokat, s törvényhozási képviselő lesz. Hat évnyi tömény közszolgálat után vonul vissza az aktív politizálástól, amikor 1970-ben egy konzervatív jelölt kiüti a nyeregből. Megcsömörlöttnek tűnik, s úgy dönt, minden további erőfeszítését üzleti érdekeltségei továbbfejlesztésének szenteli.

3.) Az üzletember

Már képviselőként is élénken érdeklődött a legnagyobb brit nyomda, a British Printing Corporation (BPC) iránt, de első (1968-as) próbálkozása, hogy ezt megvegye, zátonyra fut, mert nem tudta előteremteni a tulajdonos által kért összeget. Egy évvel később még szeme fényét, a Pergamon Presst (PP) is áruba bocsátja, hogy a megfelelő fedezet meglegyen a BPC-re, de az adóhivatal keményen alárúg: elkezdik firtatni a PP pénzügyeit, s felfedezik, hogy Maxwell kreatív, tipikusan kelet-közép-európai gondolkodásmódja a könyvelés területén is maradandót alkotott. Robert barátunk ugyanis komoly font-százezreket csoportosított át (mesterséges árfolyamnövelési célzattal) az egyik svájci cégétől PP-részvények vásárlására, s ezt nem jelezte a tőzsdefelügyeletnek. A nyomozásból végül nem lesz vádemelés (csak a jóisten a megmondhatója, mibe került ez neki), de hitelessége és becsületessége komolyan megkérdőjeleződik; egyesek szerint ez is közrejátszott a már említett 1970-es választási vereségében. Ugyanabban az évben elveszíti a Pergamon Press többségi tulajdonát is, amit csak négy évvel később tud – verejtékes munkával, jórészt „csakazértis megmutatom, köcsögök!” megfontolásból – visszaszerezni. Igaz, innen kezdve olyan nyereségessé teszi, hogy a versenytársaknak nem marad más, mint hogy nyálcsorgatva figyeljék a kiadó üstökösszerű pályaívét.

1970-es kvázi bukása után tehát – kicsit durcásan, vérig sértetten – kivonul a brit gazdasági életből, ahol a tőzsdefelügyeleti eljárás komoly foltokat ejtett a hírnevén. Liechtensteinban hozza létre vállalatbirodalmának új főhadiszállását (Maxwell Foundation), s végre fehéren-feketén ki is mondja: soha többé nem fogja tűrni, hogy bárki beleszóljon üzleti ügyeibe – ideértve a saját családtagjait is. Lassan, körültekintően építkezik, legalábbis korábbi önmagához képest. 1981-ben végül megveszi a BPC-t, melynek nevéhez előtt hozzátesz még egy C-t (így lesz belőle British Printing and Communication Corporation), majd 1987-ben egy huszáros (és kockázatos) döntéssel átnevezi Maxwell Communications Corporation-ra (MCC).

Az átnevezés lépése mindennél jobban megmutatta Maxwell hatalmas egóját: egy több, mint 20 éve bevált brandet, a The Times és a Sunday Times nyomtatását is végző céget simán saját magáról nevez el, vállalva a nyilvánvaló kockázatokat. És ez is bejön neki: az MCC robbanásszerűen terjeszkedik: hamarosan bekebelezi az 1870-ben alapított híres amerikai Macmillan Publishers kiadóvállalatot (ezt is átkereszteli Maxwell Macmillan-re), majd egy másik jenki szakcéget, az akkor már közel ötven éve prosperáló, és főként tankönyvkiadással foglalkozó Science Research Associates-t.

Tankönyvek ide, tudományos ismeretterjesztés oda, Maxwell nem volt hülye: nagyon jól tudta, hogy egy magára valamit is adó kiadói és sajtóbirodalom nem létezhet egy zászlóshajó nélkül, s azt is, hogy ennek a zászlóshajónak a huszadik század utolsó negyedében bizony bulvárlapnak kell lennie (reméljük, Széles Gábor tanácsadói is olvassák ezeket a sorokat, mert ez a 21. század első fertályára is igaz). 1984-ben tehát megvalósítja régóta dédelgetett álmát, s megveszi a brit sajtópiac legbaloldalibb hajtását, az 1903-ban alapított Daily Mirrort. Innen kezdve hetente legalább egyszer az új tulajdonos képe díszíti a Mirror első oldalát, s a 4-5 (vasárnaponként a 7-10) millió rendszeres olvasó naprakész lehetett Maxwell kapitány aktuális közéleti, politikai és gazdasági tevékenységének minden (nyilvánosságra tartozó) részletével. És ne feledjük, mivel is foglalkozott a második világháború után: a tömegek befolyásolása a sajtó segítségével…

Ahogy idősödött, étvágya is nőttön nőtt: részesedést szerez több biztosítótársaságban, bankban, kábeltévében (például az európai MTV-ben), de még a Dior divatházban és a Berlitz nemzetközi nyelviskolában is, ugyanakkor focicsapatokat (Derby County, Oxford United) is megvett, szőröstül-bőröstül. Érdekesség, hogy ő alapította a The European című brit hetilapot is, mert az európai integráció nagy híve volt. Mivel egyre több támadás éri, felbéreli az egyik brit sztárügyvédet, Anthony Julius-t, akinek a rágalmazási ügyek és a médiajog a két fő szakterülete. Julius egyedüli feladata volt a Maxwellre nézve dehonesztáló tartalmú írások megjelenésének megakadályozása. Olyan is előfordult, hogy Maxwell egyik napról a másikra egyszerűen megvásárolta a számára kényelmetlen szövegű, leleplező könyvet publikálni szándékozó kiadót, s – biztos ami biztos alapon – még azt a nyomdát is, amelyik ezt a könyvet ki akarta nyomtatni.

Anthony Julius mellesleg nem lehetett egy olcsójános. Reputációját bemutatandó talán elég, ha megemlítjük: ő volt Lady Diana 1986-os válóperén a hercegnő ügyvédje.

4.) A vég kezdete

Igaz ugyan, hogy Maxwell (igazi harcosként) mindig is szerette, ha forr körülötte a levegő, de 1990-re már nem csak forrt, hanem mintha fogyni is elkezdett volna (már a levegő, nem az akkor már bőven 120 kiló fölötti Maxwell). Egyre több – neki, illetve cégeinek hitelező – bank kezdett el idegeskedni, egyre több kérdőjel merült fel barátunk gazdasági és politikai hátterét illetően. Az egyik első leleplező egy Seymour Myron Hersh nevű amerikai (nem mellesleg Pulitzer-díjas) oknyomozó újságíró volt, aki a The New Yorkerben egy cikksorozatában elkezdte feszegetni Maxwell és a Moszad kapcsolatát.

Hersh amúgy írt a Vanunu-ügyről, a KAL-007-es járat lezuhanása körüli titokzatos eseményekről és a vietnámi háborúról is. Szerinte Vanunut Maxwell dobta fel a Moszadnak, akik végül elrabolták és becsukták államtitoksértés, valamint hazaárulás miatt a szószátyár kutatót. A sztorit részletesen itt olvashatjátok – nem azért mondom, de nagyon szórakoztató a szerző stílusa.

Hidrológus végzettségű olvasóink megerősíthetik, hogy a legerősebb gát összeomlása is egy hajszálrepedéssel kezdődik, s nincs ez másként vállalatbirodalmak, politikusok és házasságok esetében sem. Az apró repedés végigfutott az egész rendszeren, egyre több hivatalos szerv kezdett el érdeklődni a Maxwell-birodalom iránt. A botrány szaga egyre erőteljesebbé vált, noha a főnök igyekezett jelentéktelenné silányítani a feltárt problémákat. 1991 tavaszán – mintegy utolsó erőfeszítésként – még megveszi a new yorki Daily News napilapot, de már nem igazán törődik vele. Amikor az illetékes hatóságok elkezdik piszkálgatni az MCC nyugdíjalapja körüli papírhalmokat (Maxwellék 35 ezer ember magánnyugdíjpénztári befizetéseit is kezelték), 1991 októberében Robert felszáll az egyik lánya után Lady Ghislaine-nek elnevezett, 55 méter hosszú, 9 méter széles luxusjachtjára és elnavigál a Kanári szigetek felé.

5.) A halál

1991. november 5-én délután Maxwell eltűnik a lehorgonyzott hajó fedélzetéről, majd a vízen ringó testét egy nappal később megtalálják, nem messze Tenerifétől. A jacht orvosa gyorsan baleseti vízbefulladásnak minősíti az esetet, kiállítja a halotti anyakönyvi kivonathoz szükséges igazolást, majd a holttestet azonnal átadják Izrael állam képviselőinek. A temetésre négy nappal később a jeruzsálemi Olajfák Hegyén kerül sor, ott, ahol a zsidó nemzet és állam legkiemelkedőbb hősei nyugszanak. A ravatalnál megjelent a teljes izraeli kormány, a teljes ellenzéki vezérkar, öt egykori Moszad-főigazgató s a hadsereg tábornokainak túlnyomó többsége. A búcsúbeszédet nem kisebb személyiség, mint Shamir kormányfő mondta, amelyből csak egy mondatot szoktak idézni, ez viszont üt, mint a háromnyolcvan: „Sokkal többet tett ő Izraelért, mint amennyit most el lehet mondani.”

6.) A halál után

Kegyeleti megfontolások még sohasem akadályozták meg egy demokratikus állam pénzügyi és gazdasági ellenőrző szerveit abban, hogy folytassák tényfeltáró munkájukat. Maxwell halála után pár héttel már nyilvánvalóvá válik, hogy a cégóriást csak mindenféle trükkel sikerült akkorára hizlalni, amekkorává nőtt. Etikátlan (és még gyakrabban törvénytelen) üzleti fogások, svarc átutalások, hármas-négyes mélységű könyvelés, engedély nélküli felvásárlások és eladások, visszaélés bennfentes pénzügyi információkkal, átverések, sikkasztások és csalások tucatjaira, valamint pénzmosásra derült fény, hogy az adócsalásról most ne is beszéljünk. S talán mondanom sem kell: a 35 ezer alkalmazott nyugdíjpénzei szőrén-szálán eltűntek. Nem kis lóvéról van szó: 1991-es árfolyamon több, mint 500 millió fontsterlingről, vagyis úgy 850 millió akkori dollárról beszélünk, aminek a vásárlóereje a mai dollár kétszeresét érte. Ha ezt konvertáljuk mai forintra, egy elképesztő összeg jön ki: Maxwell 370 milliárd forintnyi pénzzel nem tudott volna elszámolni az alkalmazottak felé, ha esetleg felelősségre lehetett volna vonni.

De nem lehetett, mert jött ugye a hajókorláton történő átesés… Az MCC pénzügyi auditjáért és a könyvvizsgálatért éveken át felelős Coopers Lybrand céget hárommillió fontra büntették, mert az ellenőrzések során a tőlük elvárható körültekintést hanyag módon elmulasztották. A brit kormány is beleremegett a botrányba, végül az összeg felét (részben állami forrásokból, részben a nagy biztosítótársaságokkal kötött üzlet folyományaként) megtérítették a sértetteknek.

7.) A konteók

Nem csodálkozunk tehát, hogy halálával kapcsolatosan számtalan konteó született, amelyek közül a legfontosabbakat olvashatjátok a következőkben. A hivatalos (baleset) verziót felháborodott gúnykacajjal visszautasítjuk (a jacht fedélzeti korlátja nem egy kis perem volt ám, hanem egy 155 centis keményfa-kerítés, s egy 130 kilós, 185 centis embert azért nem tud átfújni rajta a mégoly viharos szél sem) és nem vesszük figyelembe, maximum a szavazásnál.

7.1.) Öngyilkosság

Noha Bob kapitány nem a lelkiismereti rohamairól vált híressé, 68 éves korára azért lehet, hogy benőtt az erkölcsi fejelágya is. Rádöbbent, hogy mit tett több tízezer emberrel (talán ugyanennyi családdal), na és az is világos volt számára, hogy a magántulajdon szentségére és a gazdaság tisztaságára oly kényes angol igazságszolgáltatás ezt már nem fogja következmények nélkül benyelni. Osztott-szorzott és a hátralevő életére valahogy nem tudta elképzelni magát egy brit fegyház rácsai mögött. Fogta hát magát és az Atlanti-óceánra bízta az igazságszolgáltatást.

A verzió ellen szól, hogy órákkal a vízbeesés előtt még tréfálkozott, jópofizott a személyzettel, s telefonon is beszélt több családtagjával.

7.2.) A Moszad

Nem akarok én senkit befolyásolni, de (a posztban is felvázolt részletek szerint is) talán a legnyilvánvalóbb verzió. Maxwell a Moszad titkos állományú tisztje (esetleg szajjánja) lehetett, aki évtizedeken keresztül segítette a zsidó állam hírszerzését mindennel, amivel egy ilyen kaliberű arc csak segítheti: pénz, befolyás, kapcsolatok.

Aztán valami eltört ebben a szép barátságban: vagy Maxwell zsarolta meg kenyéradóit, vagy azok kértek tőle olyasvalamit, amit megtagadott – ez már örökké titok marad; a Moszad nem az a kifejezetten sztorizgatós társaság. A lényeg: a jacht személyzetének valamelyik (vagy – figyelemmel a testméretekre – két-három) tagja Jeruzsálemből kapta a fizetés-kiegészítését.

A szajján a Moszad nemhivatalos és önkéntes segítője; olyan zsidó, aki a diaszpórában élve bármikor készen áll arra, hogy az izraeli titkosszolgálat kérésére (ingyen és bérmentve) segítse azt azon a területen, amelyen dolgozik és amelynek szakértője. Egy orvos szajján kérdés nélkül elsősegélyben vagy gyógykezelésben részesíti a Moszad sebesült vagy beteg ügynökét; egy autószerelő megjavítja az operatív kocsit, az újságíró olyan cikket ír, amely megfelel a zsidó állam érdekeinek, a panziótulajdonos szállást ad neki, a határőr átsegíti egy államhatáron, a bankár pénzzel, a katona fegyverrel, az ügyvéd jogi tanáccsal látja el.

Becslések szerint a világon több ezer szajján él és dolgozik; sokan közülük csak egyszer-kétszer kerülnek olyan helyzetbe, hogy konkrét esetben segítsenek a Moszadnak, de vannak olyanok, akik egy-egy ügyben akár hónapokat vagy éveket is őshazájuk hírszerzésének szolgálatában töltenek – természetesen titokban.

7.3.) Kelet-európai titkosszolgálatok

Közismertek voltak Bob kapitány szoros kapcsolatai a kelet-európai komancs rendszerekkel. Gyakran látogatott a keményvonalas VSZ-fővárosokba (Moszkvába, Bukarestbe, Prágába és Kelet-Berlinbe) és cégei nem egyszer kötöttek üzletet a szovjetekkel, románokkal és keletnémetekkel; Gorbacsovval kifejezetten barátoknak tekintették egymást. A csehekkel akkor került kiváló kapcsolatba, amikor – állítólag – ő bírta rá Prágát, hogy fegyvereket adjon el a frissen megalakult zsidó államnak 1948-ban, s a szovjet zsidók Izraelbe történő kivándorlása hivatalos engedélyezésének megszerzésében is jelentős szerepet játszott. Ki tudja, hogy melyik ottani titkosszolgálat (KGB, Securitate, StB vagy Stasi) csavarta be (zsarolással vagy más alapon), akár már a második világháborút közvetlenül követő időszakban. Aztán bekövetkezett egy lélektani momentum, amikor az egyik fél már nem akarta meghosszabbítani a szerződést…

7.4.) A britek

1990-re Maxwell már valódi nemzetbiztonsági kockázattá lépett elő Nagy-Britanniában: gyanús üzleti és politikai kapcsolatok Keleten, még gyanúsabb kapcsolatok Izraellel, a hírek szerint ismét indulni akart a parlamenti választásokon és a nemzetbiztonsági ellenőrző bizottság tagsága felé kacsintgatott. A vizsgálat hosszú évekre elhúzódott volna, amivel Őfelsége kormányának tekintélyét is rombolta volna (Maxwell továbbra is nagyon jóban volt  nemcsak a Munkáspárti górékkal, de bejáratos volt John Major konzervatív miniszterelnökhöz is, akinek számos tippet adott az 1991 augusztusi moszkvai puccskísérlet alatt).

Egy gyors megoldásban az egész brit politikai elit érdekelt volt tehát, s James Bond az MI6 tette a dolgát.

7.5.) Az amerikaiak

Jenki szövetségeseink addig még viszonylag közömbösen nézték Maxwell pályájának íveit és gazdasági bukfenceit, amíg Robert csak Európában és a Közel-Keleten brillírozott, de amint az USA-ban is elkezdte gyanús üzelmeit, amint megpróbált a Wall Streeten és Washingtonban is pozíciókat szerezni magának (lásd a Daily News esetét), már nem tétlenkedhettek. Talán több áttételen keresztül, de találtak egy bevállalós akcióhőst, aki rövid úton lerendezte a lerendeznivalókat.

7.6.) Gazdasági ellenfelek

Nem kell ott titkosszolgálati és nagypolitikai összefüggéseket keresni, ahol önmagában a pénz is elegendő motiváció. Maxwell számtalan becsületes embert és céget tett tönkre a négy évtizedes ügyeskedéseivel, s nem meglepő, ha a sorozatosan átvert – amúgy még mindig tőkeerős – vállalatok vezetői egyszercsak összeültek és elhatározták, hogy a piac Nagy Fehér Cápáját nem lehet ortodox módszerekkel móresre tanítani. Bérgyilkos meg bőven terem, ennél kisebb balhék esetében is.

7.7.) Egyéni akció

A 35 ezer nyugdíjpénztári károsult kitermelte magából azt az ítéletvégrehajtót, aki – önbíráskodás keretein belül – felvállalta a kollektív bosszú megtestesítését. Családok ezrei-tízezrei látták (még a hivatalos bejelentés előtt), amint megtakarításaik szép csendesen elenyésznek. Csúnya, elítélendő dolog, de az vesse rájuk az első követ, aki első felindulásában nem taposta volna ki a lelket abból, aki tönkretette az életét.

7.8.) A család

Két nagyfia (Kevin és Ian) megelégelték apjuk diktatorikus, már-már terrorisztikus módszereit és viselkedését, az öreg ráadásul többször ki is jelentette, hogy egyik fia sem méltó arra, hogy üzletileg a nyomába lépjen. A fiúk meg akarták akadályozni, hogy apjuk (szerintük elmeháborodottsággal határos lépésekkel) a vállalati után a családi vagyont is elherdálja. Nehéz szívvel meghozott döntés lehetett, de a család érdeke megelőzi az egyénét: Bob kapitánnyal tehát családi verdikt végzett.

7.9.) Nem is halt meg

Nem volt itt haláleset, kérem szépen, hanem egy mesteri módon kivitelezett kivonás és menekítés. Maxwell nem halt meg, a halál okát megállapító doki és a személyzet azon két tagja, akik a holttestet azonosították, egy életre meggazdagodva távoztak, Robert pedig (más néven, egy kis plasztikai átalakítást, esetleg egy drasztikus fogyókúrát követően) vígan élt, amíg meg nem halt – már ha meghalt egyáltalán: az idén lenne 89 éves. Hogy melyik állam és titkosszolgálat nyújtotta neki ezt a segítő kezet, nem is lényeges, de az előző verziókban felbukkant bármelyik sanszos lehet, ha megfelelő ellentételezésben részesült.

Ez volt hát a Hoch/Maxwell-konteó. Mi itt a Konteóblogon a hozzáadott érték pártján állunk, azt kérjük tehát az olvasókat, hogy tegyék hozzá a magukét (vélemények, részletek és ötletek terén) a kommentek között. Maxwell példája pedig lebegjen ott minden (természetesen külföldi) mégiamogul szeme előtt: a nagypolitikával, az üzleti erkölcstelenséggel és a titkosszolgálatokkal történő kacérkodás magában hordoz mindenféle kockázatokat, de ezekre sem orvosuk, sem gyógyszerészük nem fogja felhívni a figyelmüket.

A szavazógépünk rendetlenkedik, tehát elnézéseteket kérem, de ez a szolgáltatás ma sajnálatosan elmarad. Úgyis tudom, mire szavaztatok volna 🙂 A poszt címe alatti csillagos értékelésről azért ne feledkezzetek meg!

Ápdét: a Maxwell-konteók 8%-kal kibővített verzióját elolvashatod a 2014. május 24-én a könyvesboltokba kerülő Konteó2-ben, további 29 válogatott összeesküvés-elmélettel együtt.