Talán sokan emlékeznek még azokra a képsorokra, amelyek nyolc évvel ezelőtt a rádiós- és tévés hírblokkok elején napokig megelőztek minden más tájékoztatást. A Katrina nevet viselő trópusi ciklonnak 48 órán belül (hivatalosan) mintegy kétezer áldozata volt az Egyesült Államokban, s a mintegy 140 ezer négyzetkilométeren (vagyis úgy másfél magyarországnyi területen) általa okozott anyagi kár meghaladta a 100 milliárd dollárt. Mi sem természetesebb, mint hogy az USA történelmében szinte példa nélküli természeti katasztrófa megmozgatta a konteósok fantáziáját. Mai posztunkban főként a louisianai események vélt és valós hátteréről mesélünk egy kicsit, kiemelve a new orleansi történéseket.     

A Mexikói-öböl északi partja, a híres amerikai Deep South (a Mély Dél) még nincs túl az idei hurrikánszezonon, de reméljük, hogy az ott lakók olyan tragikus meglepetéssel már nem fognak szembesülni, mint amilyenben 2005 augusztusának végén részesültek. Lássuk, mi is volt ez pontosan.

1.) A Katrináról, röviden     

Miként az sokan tudják, a trópusi ciklonok olyan forgó légköri képződmények, amelyek főként a 10. és a 25. szélességi körök között keletkeznek, s a bennük mért szél sebessége elérheti a 300-320 km/órát. Vízszintes kiterjedésük (amibe a forgószél „karjai” is beelszámítanak) általában többszáz kilométer, de volt már 3500 km-es átmérőjű hurrikán is.

A trópusi ciklon neve a karibi-térségben hurrikán, a csendes-óceániban pedig tájfun. Olyan ez, mint ahogy a székely krumplit pityókának hívják, de attól még az is burgonya.

A Katrina 2005. augusztus 23-án alakult ki valahol a Bahama-szigetek délkeleti légterében, s olyan szépen gyarapodott, hogy gyorsan felfigyeltek rá, s másnapra már megkapta a később világszerte ismertté vált nevét. Két nap múlva (amikor belépett a Mexikói öbölbe) már hármas erősségű hurrikánként jegyezték be, s 26-ra elérte a maximális (ötös) fokozatot. Az elkövetkezendő három napban kicsit visszavett az arcából, s 29-én reggel először négyes, majd hármas erősségű szélviharként csapott le Louisianára, illetve New Orleans-re, ráadásul nem is kapta telibe a várost. Még elgondolni is kemény, mi lett volna, ha feketeöves ötösként érkezik, s nem kanyarodik el egy kicsit az utolsó pillanatban.

2.) Az előrejelzések

Amint azt már említettük, a Katrina – gyakorlatilag a bahamai megszületésétől egészen az egy héttel későbbi kimúlásáig – végig a szakemberek figyelmének középpontjában állt. Persze egy hurrikántól nem lehet elvárni, hogy olyan menetrenddel rendelkezzen, mint egy svájci vagy japán vonat, de a meteorológiai tudományok mai fejlettsége lehetővé teszi, hogy útvonalát és erősségét tűrhető pontossággal előre lehessen jelezni. Ennek fényében is elég érdekes, hogy az amerikai hatóságokat majdnem olyan meglepetésszerűen érte a louisianai pusztítás, mint a pesti tömegközlekedést szokta az első lehulló hó, a többi előzményről nem is beszélve.

Amikor George W. Bush szeptember elsején a reggeli tévéinterjújában azt bírta mondani, hogy a new orleansi katasztrófát nagymértékben előidéző, s a Katrina által okozott gátszakadást „senki sem láthatta előre”, nem csak a konteósok, hanem a különböző területek szakemberei is felkapták a fejüket. Az elnök ugyanis vagy belehazudott a százmillió tévénéző szemébe, vagy kóros memóriaproblémákkal küzd. Hogy miért mondom ezt? Nos, alig egy évvel az események előtt az USA Nemzetbiztonsági Minisztériuma (Department of Homeland Security) egy monstre katasztrófaelhárítási gyakorlatot vezényelt le (igaz, csak a Baton Rouge-i szituációs szobában), mintegy ötven szövetségi, állami és  helyi szerv bevonásával. Ebben szerepet kapott a Nemzeti Gárdától kezdve az FBI-on és az Energetikai Minisztériumon keresztül a FEMA-ig és az egészségügyig mindenki, aki él és mozog az amerikai közigazgatásban. Az elképzelt szcenárió a „Pam” fedőnevet kapta, s arról szólt, hogy egy hármas erősségű hurrikán lecsap New Orleans körzetére, ott megbontja a gátakat, lerombol több, mint félmillió épületet, s egymillió embert kényszerít arra, hogy értékeit hátrahagyva elmeneküljön lakóhelyéről. A vészforgatókönyv 60 ezer ember halálával számolt, s Ivor van Heerden, az egyik egyetemi oktató és hurrikán-szakértő kottára felmondja, hogy szerinte mi fog történni, ha bekövetkezik egy ilyen katasztrófahelyzet. Később kísértetiesen mindenben igaza lesz, de ezt akkor még senki sem sejti.

Az illetékes hatóságok reakcióinak lemodellezése több lépcsőben történt, a végső tanulságokat 2005 júliusában vonták le, s a Fehér Ház augusztus legelején kapta meg a vonatkozó javaslatokat. Vagyis úgy négy héttel az ominózus elnöki interjú előtt. Azt mondani tehát ország-világ előtt, hogy „senki sem láthatta előre” azt, hogy egy hurrikán mire képes A Nagy Lazával (The Big Easy – New Orleans beceneve), az még egy Bush-típusú fazontól is enyhén szólva is merész húzás volt.

A The Guardian című brit napilap nagyon pontosan fogalmazott, amikor a szeptember 4-i számában így ír: “The catastrophe on the Gulf coast may be the most widely predicted catastrophe in American history.” (Az öböl partjain megtörtént katasztrófa valószínűleg az amerikai történelem legelőrejelzettebb katasztrófája volt).    

Bush elnök azzal se nagyon szerzett új déli barátokat, hogy amikor augusztus 31-én látogatást tett a romokban heverő, félig még víz alatt lévő városrészekben, a híres elnöki köbmérföld-szabály miatt órákra le kellett állítani a New Orleans légterében folyó mentési munkálatokat.

Elnöki köbmérföld-szabály (presidential cubic mile rule): jólértesültek azt mondják, hogy biztonsági megfontolások miatt az elnöki különgép egymérföldes sugarú közvetlen környezetén belül egyetlen repülő alkalmatosság sem tartózkodhat a levegőben. Ez New Orleansben azt jelentette, hogy amíg az Air Force One a kifutón várakozott, azalatt oda nem szállhatott le segélyeket hozó gép, s betegeket, sebesülteket sem vihettek el onnan, legalábbis légi úton nem.  

Nem kell konteósnak lennünk ahhoz, hogy egyetértsünk azokkal a kritikákkal, amelyek kiemelték: felháborító, hogy miközben az amerikai kormányzat százmilliárdokat költött el az iraki és az afganisztáni katonai jelenlétre, költségtakarékossági okokra hivatkozva 2005-ben 50 millió dollárral kevesebbet költöttek a louisianai gátak karbantartására, mint egy évvel korábban. 

A jenkik ráadásul még a legközelebbi ellenségüktől, Kubától is kaptak egy akaratlan tockost. Castro ezerszer elátkozott rendszere ugyanis 2004 szeptemberében úgy telepített ki közel egymillió (!) embert a lakóhelyéről az Iván nevű (nem mellesleg ötös erősségű) hurrikán csapásiránya elől, hogy keletkezett ugyan több, mint egymilliárd dollárnyi anyagi kár, de egyetlen ember sem halt meg.

3.) A csapás után

A Katrina távozását követően a problémák nem szűntek meg, sőt. Ha lehet azt mondani, még fokozódtak is. A 85%-ban víz alá került városban fegyveres rablóbandák garázdálkodtak, a mentés koordinálásának minőségére csak az „elképesztő fejetlenség” jelzős szerkezet alkalmazható igazán. Az evakuáltak például nem nagyon akartak visszatérni (részben nem tudtak, részben nem volt hová). Az utcákon hömpölygő vízben holttestek lebegtek, az üres üzletek árukészleteit órákon belül ellopták, a lakatlan (és valamilyen csoda folytán épen maradt) lakásokból a szőnyegtől a tévén át a csillárokig mindent elvittek a besurranók. New Orleans napokig posztapokaliptikus, már-már Mad Max-es képet nyújtott, ahol a tehetetlen (és állítólag gyakran rosszindulatú) rendfenntartók csak a képet színesítették, közösségi hasznuk gyakorlatilag nem volt.

A különféle hatóságok emberei elbeszéltek egymás mellett, senki nem tudta, hogy kinek pontosan mi is a feladata. Előfordult, hogy egy – jóformán üres – utcában egymás mellett tevékenykedett a városi, az állami és a szövetségi mentőalakulat és egy kutyamenhely állatait etették, miközben háromszáz méterrel odébb gyerekek fulladtak meg, mert nem volt, aki kimentse őket a romok alól. A soron kívül megrendelt 30 ezer (!) hullazsák hamarabb érkezett a helyszínre, mint a zacskós víz vagy az antibiotikumok, s a messzi Utahból 24 órával gyorsabban jelentek meg a helyszíneken a mormonok magánsegély-csomagjai, mint a szomszédos Texasból az állami pakkok. A kanadai lovasrendőrség (RCMP) ugyancsak küldött egy mentőcsapatot, s ők voltak azok, akik (megelégelve a helyiek totojázását) roppant hatékony munkát végeztek még azelőtt, hogy a FEMA egyáltalán a helyszínre érkezett volna összezavarni a dolgokat. Amúgy pedig a helyi rendőr vitatkozott a szövetségi ügynökkel, a polgármester a kormányzóval és a rendőrfőnökkel, az emberek egymással és a hatóságokkal, ráadásul még a kolera és más járványok is felütötték a fejüket. Az utcákon (a hivatalos rendfenntartókon és katonákon kívül) olyan érdekes arcok is fel-felbukkantak, mint a Blackwater biztonsági emberei, s ami talán még érdekesebb: a szcientológusok szakosodott ügyosztályának, a Scientology Disaster Relief-nek a munkatársai…

Hetekig olyan káosz uralkodott, mint egy elmegyógyintézetben, ahol három napig mindenki serkentőt kapott a nyugtató helyett. Olyan jelenetek zajlottak le, amelyek Ilf és Petrov tollára méltók: New Orleans egyik előszobájának minősülő Jefferson megyébe például hat és fél napig egyetlen szövetségi segélycsomag sem érkezett meg a tőlük 15 mérföldre elterülő FEMA-központból, míg egy másik, 80 mérföldre található település kérés nélkül kapott ötezer csomagot (ott nem is volt árvíz, ráadásul összesen nyolcszázan lakják). És végezetül még egy bájos történet: a FEMA 1,3 milliárd (!) dollárt költött 95 ezer lakókocsi lízingjére, s azon földterületek bérlésére, ahol ezeket elhelyezték. Elméletileg a hajléktalanná vált emberek ideiglenes elszállásolására szolgáltak volna, de mivel nagyon távoli, nehezen megközelíthető helyekre pakolták ki őket, a 95 ezer lakókocsiból csak 16 ezret foglaltak el a rászorulók, a többi ott állt üresen több, mint egy évig. Egy lakókocsira nagyjából 14 ezer dollárt költöttek a szövetségi kasszából. Tették ezt annak ismeretében, hogy Louisianában egy kisebb családi házat lehet bérelni havi 1000 dollárért, s több tízezer ilyen szabad ingatlan volt a piacon az adott időszakban.  

Amerika mindig szerette azzal áltatni magát, hogy náluk minden komoly problémára van előre elkészített és begyakorolt megoldási forgatókönyv. Nos, ez a meggyőződés vált semmivé röpke pár óra leforgása alatt.   

Senki ne csodálkozzon tehát, ha az összeesküvés-elméletek majdnem olyan gyorsan és bőségesen kezdtek el burjánzani, mint 9/11 után.

4.) A konteók

Az ikertornyok leomlásával történő párhuzamállítás nem áll meg a konteók terjedési sebességénél. Miként ott, itt is felvetődött az elnök felelőssége (külön pikantéria, hogy ugyanarról az elnökről beszélünk): egyesek, a keményvonalasabbak egyenesen azt állítják, hogy a katasztrófát maga Bush rendelte meg (a miértekre és hogyanokra majd még visszatérünk), az engedékenyebbek „csak” azzal vádolják az akkori elnököt, hogy ha nem is ő volt az értelmi szerző, de előre tudott róla és nem tett semmit ennek megakadályozására.

Vegyük akkor sorra a konkrét verziókat.

4.1.) A rasszista kérdés

Azt, hogy a new orleansi tragédia mögött a fehér rassz felsőbbrendűségét lappangó módon hirdető Bush-adminisztráció áll, számos afro-amerikai közéleti szereplő felvetette. Tény, hogy a Katrina előtt a város lakosságának 68-70%-a volt színesbőrű, miként az is kimutatható, hogy a hurrikán távozását követő második évben ez az arány alig érte el a 45%-ot. A vihar leginkább a feketék által lakott, szegényebb negyedeket érintette, s azt sem lehet vitatni, hogy a megrongálódott gátakon keresztülömlő víz leginkább a Lower Ninth Ward nevű, 15 ezres elővárost tette tönkre, ahol a feketék számaránya meghaladta a 90%-ot; itt élt többek között Fats Domino, a híres blues- és rockzenész.

A vádak talán leghíresebb hangoztatója maga Louis Farrakhan, a Nation of Islam (Az Iszlám Nemzete) amerikai egyház vezetője, aki a Time-nak adott egyik interjújában kijelenti: abban, hogy úgy történtek a dolgok, ahogy történtek, a rasszista megközelítésnek komoly szerepe volt. Követői szerint a fehér hatóságok szándékosan nem nyújtottak segítséget a fekete árvízkárosultaknak, s Farrakhan arra is letette a nagyesküt, hogy a gátakat a hadsereg robbantotta fel oly módon, hogy az áttörő víz főleg a feketék által lakott városrészeket mossa el.

4.2.) A felrobbantott gátak története

Farrakhan mester volt ugyan az első, aki elhintette a „szándékosan átszakított gátak” verziót, de jóformán perceken belül követői támadtak, s nem csak feketék. Ott van például Hal Turner, akinél fehérebb (és jobboldalibb) rasszistát keresve is nehezen lehet találni. Nos, new yorki rádióműsorában Hal megszólaltatott egy katonai búvárt, aki az amerikai hadsereg műszaki alakulataihoz (US Army Corps of Engineers) tartozik, s aki azt állította, hogy az egyik new orleansi gátnál augusztus 28-án végrehajtott merülése közben teljesen egyértelmű robbantási nyomokat talált a víz alatt. Amikor az összeszedett bizonyítékokat a helyszíni parancsnoknak, egy FEMA-s tisztviselőnek bemutatta, az arra utasította, hogy ezeket adja át neki és feledkezzen is meg róluk. A búvár egy darabkát megtartott magának, ezt elvitte egy laborba, ahol egyértelműen megállapították, hogy a fémdarab bizony egy robbanószerkezet maradványa.

Ha még nem mondtam volna, most gyorsan pótolom: az amerikai kormányzat és a louisianai kormányzósági hivatal a mai napig egyöntetűen és vehemensen tagadja, hogy a gátak közül akár egyet is felrobbantottak vagy akárcsak meggyengítettek volna. A hivatalos verzió a mai napig az, hogy a Katrina annyira megrongálta ezeket, hogy a mögöttük tornyosuló víztömegek hatására végül maguktól omlottak le, s a város területének 85%-a így került napokra 2-5 méteres vízréteg alá.

4.3.) A katonai bosszú

Említettük, hogy a tárgyévben a gátakra 50 millió dollárral kevesebb központi forrás jutott. A megszorítás legnagyobb vesztesei a nyilatkozó búvár kapcsán ugyancsak szóba került katonai műszaki alakulatok voltak (ugyanis a gátak egy része szövetségi kezelésben volt, s ezeket a hadsereg tartotta karban). Ez az alkonteó arról szól, hogy a hadsereg egyszerűen meg akarta leckéztetni a politikai döntéshozókat, s be akarta mutatni, hogy milyen következményekkel járhat a védekezés félvállról vétele (no és a műszakiak finanszírozásának megkurtítása). A megleckéztetéshez pedig untig elég volt pár, szakszerűen elhelyezett pokolgép a gátak neuralgikus pontjain. Hogy eredetileg is ekkora kárt akartak okozni, vagy kisebbet, de Katrina váratlanul rápakolt egy-két lapáttal – erről megoszlanak a vélemények.

4.4.) Az elnöki politika

Szorgalmas statisztikusok kimutatták, hogy egy hivatalban levő elnök (vagy pártja) újraválasztási esélyei egyenes arányban állnak a Fehér Ház által kinyilvánított katasztrófahelyzetek számával. Magyarul: minél több rendkívüli helyzetet nyilvánít az elnök hivatalosan is katasztrófává (és gyakorlatilag átutalja az ezzel automatikusan együtt járó szövetségi segélyt), neki (vagy pártjának) annál nagyobb az esélye arra, hogy a következő választást megnyerje. Ilyen szempontból 1996 az eddigi listavezető: ebben az évben Bill Clinton 75 eseményre húzta rá a „katasztrófa”-jelzőt, s mit ad isten: újra is választották. A második George W. Bush volt 2004-ben (68 esetben), s őt is visszaszavazta a nép. Mivel harmadszor senki nem lehet az USA elnöke, Bush az őt delegáló párt, a republikánusok szekerét tolta New Orleans-szel is. Az más kérdés, hogy 2009-ben jött Obama és a demokraták elvitték az Ovális Irodát.

A másik, ugyancsak elnöki vonzatú elmélet azt mondja, hogy Bush kiadta az utasítást a szövetségi ügynökségeknek, hogy négy napig a kisujjukat se mozdítsák, mert így akarta rákényszeríteni az akkori louisianai kormányzót, Kathleen Blancót arra, hogy átadja az állami Nemzeti Gárda és a helyi rendőrségek feletti diszponálási jogokat Washingtonnak. Kathleen ellenállt, ezért utólag őt kiáltották ki az egyik bűnbaknak, a káosz felelősének.

Akárhogyan is történt, a new orleansi eseményekre való hivatkozással a Bush-kormányzat nem sokkal később megváltoztatta azt a törvényt, mely szerint a Nemzeti Gárda egyedüli főparancsnoka az adott állam kormányzója. Az úgynevezett John Warner National Defense Authorization Act  értelmében 2007-től kezdődően az elnök a kormányzó akarata ellenére is bevetheti az adott állam Nemzeti Gárdáját, s ehhez semmiféle további jóváhagyásra vagy törvényességi kontrollra nincs szüksége. Ennek egyenes következménye az is, hogy az elnök ezentúl sokkal könnyebben hirdethet ki bármelyik tagállamban szükségállapotot, vagy akár hadbíráskodást is bevezethet, ha a szóbanforgó állam belső viszonyai (szerinte) ezt szükségessé teszik. Az Új Világrend körvonalai egyre hangsúlyosabbak, s az ottani eseménysorozat talán egy tervezett rendőrállam bétatesztje volt.

Érdekességként mondom, hogy Bush ugyanaznap írta ezt alá, mint amikor kézjegyével látta el a Military Commissions Act-et, azt a jogszabályt, amely lehetővé tette amerikai állampolgárok külföldön történő fogvatartását és kényszervallatását (azaz kínzását).

4.5.) A HAARP

Emlékeztek még a híres alaszkai antennaerdőre, amely (így a konteósok) még arra is alkalmas, hogy segítségével időjárást tudjanak befolyásolni, sok ezer kilométerre a bázisától? Nos, a HAARP történelmének egyik legaktívabb periódusa 2005. augusztus 23. és 24. közöttre tehető, vagyis a hurrikán létrejöttének napjaira. Hogy konkrétan a katasztrófa előidézése volt-e a szándékuk az üzemeltetőknek, vagy csak kísérletezgettek, erről megoszlanak a vélemények. Mások azt mondják, hogy a Bush-adminisztráció a többi problémáról akarta elvonni a hazai közvélemény figyelmét ezzel a mesterségesen előidézett (de valószínűleg túl keményre sikeredett) kísérlettel: az iraki háborúról, az egyre növekvő amerikai veszteségekről, a gazdasági visszaesésről, az egyre kínosabbá váló Plame-ügyről…

Alkonteó: több összeesküvés-elméletes csoport Teslára hivatozva azt állítja, hogy a Mester által elméletben már a harmincas években kidolgozott, úgynevezett „skalár-fegyvert” (avagy halálsugarat) próbálták ki New Orleansben, csak a célzás pontossága még némi kívánnivalót hagy maga után: eredetileg egy kisebb település felé irányították volna a Katrinát, de nem minden jött össze úgy, ahogy tervezték.

4.6.) A profit

A gazdaságilag képzettebb konteósok egy csoportja esküszik arra, hogy az egész Katrina-ügy nem volt más, mint az Új Világrend egyik főpróbája, újabb lépés a gazdasági hatalmuk kiteljesítése felé. A rombolást követő újjáépítés mindig hatalmas állami összegeket emészt fel, s az ingatlan-nyerészkedés hihetetlen távlatai nyílnak meg a bennfentesek előtt. Meg kellene nézni, melyek azok a magáncégek, amelyek a legtöbbet profitáltak az egészből, s máris meglenne a titokzatos hálózat, amely mögött az Illuminátusok és a szabadkőművesek állnak. És az sem utolsó szempont, hogy azalatt a jó pár nap alatt tökéletesen lehetett modellezni egy országos, esetleg globális katasztrófahelyzetet. Sokan beszámoltak arról, hogy rejtélyes, mindenféle rendszám és egyéb azonosító jel nélküli kamerás autók, motorcsónakok és helikopterek rendszeresen végighajtottak/úsztak/repültek a város útjain/csatornáin/légterén és látszólag semmit sem csináltak, csak mindent rögzítettek a leginkább a Google Street View dokumentáló technikájához hasonlító cuccokkal.

4.7.) A FEMA

Az amerikai ügynökség visszatérő szereplője szinte minden olyan összeesküvés-elméletnek, ahol háromnál több ember élete kerül veszélybe (lásd még ezen poszt 4. pontját). A Katrina-ügyben játszott szerepüket elnézve nem is kell túl nagy konteósnak lennünk ahhoz, hogy gyanakodva feltegyük a Nagy Kérdést: ezek tényleg a világ első számú gazdasági, katonai és politikai hatalmának a katasztrófaelhárítási szakemberei, vagy valaki (mondjuk a mali vagy a burundi társszerv) csúnyán visszaélt a logójukkal?! Elképzelhető, hogy azt a megszámlálhatatlan szarvashibát tényleg a FEMA követte el? Vagy nem is hibák voltak, hanem szándékos cselekedetek, melyek valódi mozgatórugóját nem ismerjük?

Mert mivel magyarázható például az, hogy a femások többször megtiltották a vöröskereszteseknek (sőt a Nemzeti Gárdának és a helyi rendőrségnek is), hogy bizonyos utcákba bemenjenek, s ott ellássák a rászorulókat, vizet és élelmiszert vigyenek. Mitől tartott a FEMA, mit fognak látni a többiek, ha átengedik őket?

Mivel magyarázható, hogy szeptember negyedikén a FEMA megakadályozta a Parti Őrség (Coast Guard) egyik tankerhajóját abban, hogy kikössön és gázolajat fejtsen át azokba a tartályokba, ahonnan a városi áramfejlesztők egy részét üzemeltették, s ahonnan a rendfenntartók és a mentők is tankolhattak (volna)? 

Mivel magyarázható, hogy a helyi Morial Kongresszusi Központban és a Louisiana Superdome-ban összezsúfolódott, hajléktalanná vált ezreknek napokon keresztül sem élelmiszert, sem vizet, sem orvosi ellátást, de még járőröző rendőröket sem biztosítottak, s olyan állapotok uralkodtak, amiket az amerikaiak mindaddig csak közép-afrikai menekülttáborokról tudtak elképzelni?   

Magyarázatként azt azért elmondom, hogy szövetséginek minősített katasztrófák konkrét helyszínén a FEMA a tótumfaktum. Elvileg minden úgy történik, ahogyan a femás ügynök előírja, s a rendőrségtől kezdve a mentősökig mindenki neki van alárendelve.

Az ügynökség bosszúja lett volna azért, mert akkoriban kezdődött el a FEMA egyes feladatainak privatizálása, magáncégekhez történő áthelyezése, kiszervezése (divatos szóval: outsourcingolása)?

A FEMA amúgy nem kispénzű társaság: a nem egészen nyolcezer főállású ügynökre éves szinten 11 milliárd dolláros költségvetés jut. Összehasonlításként elmondom, hogy a 36 ezer fős FBI ennél kevesebből gazdálkodik (2012-ben 8 milliárd dollárból), vagyis egy főre vetítve a FEMA kábé hatszor annyit kap, mint a szövetségi nyomozók, pedig ez utóbbiak se állnak rosszul zsé dolgában.

Azt meg csak így picsogva, szemlesütve teszem hozzá, hogy a 46 ezer fős magyar rendőrség éves költségvetése nagyjából egymilliárd dollár.

Akármi is a magyarázat az említett anomáliákra, a FEMA főigazgatója, Michael Brown szeptember 12-én lemond beosztásáról, s ugyanazzal a lendülettel (az ilyen magasrangú állami alkalmazottaktól merőben szokatlan módon) otthagyja a közigazgatást is és a magánszférában helyezkedik el.

4.8.) A PMC-k tették

A Private Military Contractor-okról (a biztonsági magánvállalkozókról) pár évvel ezelőtt írtam egy cikket, úgyhogy nem is szaporítanám a szót. A velük nem igazán kibékült konteósok röppentették fel azt a verziót, mely szerint a Blackwater (vagy valamelyik hasonszőrű társa) robbantotta fel a gátakat, mert az ezt követő káoszból és bizonytalanságból komoly hasznot remélt (úgy állami, mint pedig magánmegrendelőkön keresztül). Ha így volt, nem számoltak rosszul: a katasztrófát követő évben a Blackwater ehhez az eseményhez köthető bevételei meghaladták a 350 millió dollárt.

Csak hogy fogalmat alkossatok a Blackwater (azóta többször nevet változtatott, most Academinek hívják) árairól: egy-egy bérbeadott, kiképzett fegyveres után napi 1000-1300 dollárt akaszt le az USA Védelmi Minisztériumától. Ebből a munkavállaló (szakképzettségének és a feladat veszélyességének függvényében) kap 150-500 dollárt, a többi a cégé. Sokáig ők őrizték és védték a bagdadi amerikai nagykövetséget is. 2009-ben a Blackwater másfél milliárd dollár után fizetett adót.      

4.9.) A Halliburton-verzió

A kiváló kormányzati kapcsolatokkal rendelkező cégóriás (amely elsősorban kőolaj-kitermelésből és -finomításból söpri be az évi 24-25 milliárd dollárjának jelentős részét, de az építőiparban is otthon van) régóta jelen volt Louisiana déli részén, s már régóta próbálgatta meggyőzni egyrészt Washingtont, másrészt Kathleen Blanco kormányzót, hogy New Orleans-nek újabb és újabb befektetésekre lenne szüksége, például egy új haditengerészeti kikötőre, új kőolaj-terminálra, illetve számos új kormányzati épületre. Az ajánlatait rendre elutasították, mondván, hogy nincs pénz.

Nos, a hurrikánt követően szerintetek milyen megbízásokat kapott a Halliburton, illetve leányvállalatai? Igen, eltaláltátok: ők hozták rendbe a louisianai hadikikötőket, ők építettek két új kőolaj-átfejtő és -tároló terminált, több kormányzati épületet újítottak fel, s egyik alvállalkozása, a KBR ugyancsak komoly felújítási és őrzési feladatokat kapott a környék katonai és haditengerészeti objektumainál.

A Halliburton 500 millió dolláros bevételt köszönhet a Katrinának.

4.10.) Amerika ellenségei

Az igaz amerikai hazafiak gyomra nem tudta befogadni sem azt a gondolatot, hogy inside job lett volna a hurrikán, de azt sem, hogy az überbőkezűen finanszírozott FEMA (és társai) csak olyan szánalmas produkcióra lettek volna képes, mint aminek az egész világ a szemtanúja volt azokban a napokban. Rögvest készen is volt a magyarázat: az oroszok (esetleg a zsidók vagy a kínaiak) állnak a Katrina létrejötte mögött, ők irányították New Orleans felé, s az ő beépített embereik tették tönkre az amerikai szervezetek abbéli igyekezetét, hogy a lehető leggyorsabban és legprofibb módon orvosolják a bajokat.

4.11.) Az UFO-k

Santiago Yturria, az egyik legnevesebb mexikói ufológus hívta fel a figyelmet arra, hogy a hurrikán megjelenése előtt fokozott ufó-tevékenység volt a Mexikói-öbölben. Azt, hogy az idegenek okozták-e a katasztrófát, vagy pont fordítva: csak figyelmeztetni akartak bennünket a közelgő veszélyre, még ő sem tudta pontosan megmondani, de hajlott rá, hogy a második verziót fogadja el.      

         x  X  x

Amikor a nejem meghallotta, hogy miről írom a legközelebbi konteót, csodálkozva rámnézett és megkérdezte: mégis mi a jó francot lehet konteózni egy hurrikánon? Az jön és megy és ennyi, nem?

Hát mit mondjak erre..? Ugye szerintetek is van még hová fejlődnie?

Szavazzatok (öt választ jelölhettek be), majd kommenteljetek!

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2016. december 2-án a könyvesboltokba kerülő Konteó3-ban, további 29 válogatott összeesküvés-elmélettel és egy elméleti összefoglalóval együtt.