Azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy a swing (mint zenei stílus, nem mint szervezett és társas körülmények közötti spontán és ideiglenes partnercsere) nem kifejezetten napjaink jellemzője, sőt. Ha egy átlagos, mondjuk 30-32 éves konteóblog-olvasót veszünk, akkor neki talán a nagyszülei táncoltak kultúrotthonok, szakszervezeti kezelésben levő művelődési házak vagy főiskolák, egyetemek hétvégi rendezvényein olyan (szigorúan élő!) zenére, ahol a zenekar ehhez az irányzathoz tartozó számokat nyomatott. Ettől függetlenül Glenn Miller neve talán a fiatalabb korosztályoknak is mond valamit. Vagy ha eddig nem mondott, majd ezentúl fog.

Kedves olvasótábor, a nyuszival, a sonkás keménytojásokkal és az ünnepre oly jellemző kötelező alkoholfogyasztással folytatott egyenlőtlen küzdelem végéhez érve fogadjátok szeretettel a huszadik század derekának egyik legnagyobb zenészkonteóját.

A hagyomány kötelez. Mivel erre az alapigazságra így húsvét tájékán különösen odafigyelünk, még akkor is egy rövid életrajzzal kezdünk, ha ennek a továbbiakban különösebb jelentősége nem lesz. Aki unja az ilyesmit, nyugodtan átugorhatja; ahogyan azt mindenki tudja, a posztok életrajzi fejezeteiből csak az emeltszintű konteós szakvizsgán szokott kérdés lenni, s akkor is csak feleletválasztós teszt formájában.

1.) Gyermek- és ifjúkora

Alton Glen Miller (igen, akkor még csak egy n-nel) 1904 tavaszán született a híres középnyugaton, a Mississippi és a Missouri folyók közé szorult (és kukoricatermesztés szempontjából Amerikában élenjáró) Iowa állam délnyugati csücskében. A család három évvel később egy állammal odébbköltözik, mégpedig Nebraskába, ami (talán egy meglepő fordulattal) Amerika-szerte a kukoricatermesztésről híres. A családban az édesanya, Mattie Lou volt a zeneszerető, a gyerekek az ő harmóniumjátékán nőttek fel. 1915-ben ismét költözés, ezúttal a kukoricájára is roppant büszke Missouriba. Glenn itt tanul meg harsonán játszani, amit olyan jól csinál, hogy 12 évesen Grant City város fúvószenekarában kap állandó helyet.

Bevallom, nekem ezek a hangszeres dolgok mindig is nagyon idegenek voltak. Oké, egy hegedűt már gyermekkoromban is magabiztosan meg tudtam különböztetni mondjuk egy zongorától, de most bizony meg kellett néznem, hogy milyen is az a harsona. Az én tompa világomban ugyanis a mai napig minden, ami sárga fémből van és az ember a szájához tartva szólaltatja meg, az trombita, slussz-passz. És az olyan szavakat, mint a kürt, a tuba, a kornett, a szaxofon, az eufónium és a harsona, világéletemben csak felesleges szóvirágnak tartottam.

Mindezekért sújtson dolgozó népem jogos megvetése.

Úgy látszik, a Miller család be volt oltva helybenjárás ellen, mert Missouriban sem bírnak ki három évnél hosszabb időt: Glenn a középiskolát már Fort Morganban végzi, mely város(ka) Colorado államban található.

Na és miben áll ez az állam az élen Amerikában? Nem, ezt elhamarkodtátok, nem találtátok ki: a sörgyártásban.

Középiskolai évei alatt még jobban megszereti a zenét, megkapja élete első trombitáját (úgy értem: tényleg trombita volt), s elhatározza, hogy profi zenész lesz. Érettségi után Los Angeles, Chicago, majd New York következik. Egészen 1937-ig játszik különféle zenekarokban, majd ebben az évben elhatározza, hogy megpróbál a saját lábán állni és létrehozza saját nagyzenekarát. Elsőre nem jön össze (mindenféle anyagi nehézség miatt kénytelen alig fél év után feloszlatni őket), de nem adja fel: 1938-ban ismét nekiveselkedik, s az ekkor megalakuló, immáron a nevével fémjelzett Glenn Miller Orchestra (a továbbiakban: GMO – de nem ám összetéveszteni a génmódosított organizmusokkal!) már gazdaságilag is életképesnek bizonyul. Nem kicsit.

2.) A hírnév

A GMO 1939-ben meghívást kap több nagy zenei fesztiválra, amelyeket a rádió is közvetített, úgyhogy villámgyorsan országos ismertségre tesznek szert. Hanglemezfelvételek, rádiós közvetítések, élő koncertek követik egymást, s egyre zsírosabb szerződések születnek. Hollywood sem hagyta ki: két filmszerep is befigyelt: 1940-ben az Orchestra Wives, egy évvel később a Sun Valley Serenade. Ekkor ismerkedik meg a híres angol színésszel, David Nivennel, akivel jó barátságba kerülnek (erről majd részletesebben is írok). 1940-es adatok szerint az USA-ban akkoriban működő mintegy 300 ezer pénzbedobós zenegép (jukebox) választékának 25%-a a GMO valamelyik felvételét tartalmazta, s a legelső amerikai aranylemez is az övé lett: a híres Chattanooga Choo-Choo című számot is

tartalmazó kislemezből fél év alatt (1941 júniusa és 1942 januárja között) több, mint egymillió darabot adtak el. A csúcson, civil életének utolsó periódusában, vagyis 1942 derekán havonta úgy 80 ezer dollárt keresett.

Hogy valami fogalmunk legyen erről az összegről: ebben az évben ezernégyszáz dollárért egy vadiúj Buick Roadmastert lehetett vásárolni, négyezer dollárba került egy 100 négyzetméteres családi ház és öt cent volt egy üveg Coca-Cola. Aki 1942-ben havonta kétszáz dollárt keresett, annak nem igazán voltak napi anyagi gondjai. Na, ezekhez képest tessék ízlelgetni a havi nyolcvanezret.

Persze a kor zenéjének ismerői és szakértői között akadtak (és a mai napig akadnak) olyanok is, akik szerint Glenn Miller soha nem érte el az igazi óriások improvizatív magasságait;

lehet, hogy Count Basie, Benny Goodman vagy Duke Ellington tényleg nagyobb zenei géniuszok és impresszívebb előadóművészek voltak, de az, hogy Glenn (és az általa irányított big band) népszerűsége és hallgatottsága kábé egy nagyságrenddel vert mindenki mást, nem képezheti vita tárgyát.

3.) Egyenruhában

1941. december hetedikén Pearl Harborban megtörténik az, amiről mindenki olvasott már legalább egy posztot, s az USA belép a második világháborúba. Elkezdődnek a sorozások, s havonta amerikai fiatalemberek százezreit veszik katonai nyilvántartásba. Glennben is felbuzog a hazafias érzés, és 1942 kora nyarán katonai szolgálatra jelentkezik, méghozzá a haditengerészethez. A tengerészek nem láttak benne fantáziát, no és már jócskán túlkoros is volt, úgyhogy a kellő tisztelettel bár, de elhajtották a zenészt. Barátunk egy kicsit megsértődik, de nem adja fel, s a szárazföldi haderőnemhez fordul, ahol ezek szerint rugalmasabb arcok dolgoztak: önkéntesként bevonultatják Glennt, s a nemrégiben létrehozott Szárazföldi Légierőhöz irányítják.

Akkoriban Amerikában nem létezett önálló légierős haderőnem, a US Army Air Force a szárazföldiek önálló szakcsapatának minősült. Nem mintha ennek bármiféle jelentősége lenne egy konteósposztban, de vannak katonai érdeklődésű barátaim, akik nagyon fogják értékelni ezt a pontosítást, s talán még egy sört is fizetnek érte.

Millert természetesen nem pilótának vagy bombázótisztnek szánják, hanem a légierő zenekarának (Army Air Force Band) élére. Itt sem tud kibújni a bőréből, s a hagyományos katonazenekarból gyakorlatilag egy második GMO-t csinál, az indulókat például bőven megszórja blues- és dzsesszelemekkel, amivel eleinte egy kis homlokráncolást idéz elő a tábornoki karon belül, de látva a hatalmas sikert és az egész propaganda-értékét, a generálisok is megenyhülnek (és a haditengerészet meg – gondolom – kirúgta azokat, akik annó eltanácsolták Glennt a Navy-től).

Katonai pályafutása elején még csak odahaza népszerűsítette a fegyveres szolgálatot (ő és 50 fős zenekara rendszeres meghívottja volt toborzási rendezvényeknek, később rendszeres rádióműsort is kapott), de 1944 elején Angliába telepítik, hogy a frontkatonákat szórakoztassa, ami nem akármilyen hatásfokkal sikerült is neki.

Ahogy James Doolittle repülős vezérőrnagy mondta egyszer az egyik nagysikerű, a nyugati fronton lebonyolított koncertjük után: százados, gratulálok; az európai hadszíntéren az otthonról kapott levelek után a maga zenekara a kettes számú harci morál-javító!

A moráljavító tevékenységét előléptetéssel honorálták, ’44 őszén őrnagyi csillagot kap. Ő és a big band rendszeres szereplője a katonai műsoroknak, de a szövetségesek német nyelvű propagandaadójának is, ahol Glenn még németül is megszólalt néhányszor, noha akcentusa… Hogy is mondjam, hogy ne legyen sértő…? Maradjunk annyiban, hogy találkoztam már jobb nyelvérzékű emberrel is. A felvételeket a híres londoni Abbey Road-i rádióstúdióból sugározták (az azonos című Beatles-albumra

még kereken 25 évet kell várni). Érdekesség, hogy régi barátja, David Niven ugyanakkor a brit hadsereg alezredese volt (nem mellesleg Sandhurstöt végzett!), s mivel a pszichológiai hadviselési szolgálatnál dolgozott (egyesek szerint még pontosabb lenne, ha a katonai hírszerzést említenénk), útjaik gyakran keresztezték egymást, s Niven részt vett a Miller katonazenekarának fellépéseit megszervező team munkájában is – de erről kicsit részletesebben tényleg később.

Nem fogunk elveszni az apró részletekben, elégedjetek meg annyival, hogy Glenn Miller légierős zenekara egyedül 1944-ben több, mint 700 koncertet adott Európában, ezek közül négyszázat kint, a fronton. Igen, átlagosan naponta kettőt. Becslések szerint több, mint kétmillió szövetséges katona hallgatta meg élőben őket (volt olyan rendezvény, ahol egy dandár teljes állománya részt vett), de ha a

rádiós szerepléseket is beszámítjuk, akkor nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy ezalatt a szűk egy év alatt sokmillió katonába öntött egy kis reményt, s hitette el velük, hogy a taposóaknákon, a lövészárkon és a szögesdróton kívül is van élet, s többek között azért is harcolnak, hogy fiaik már ne csak a fronton hallgathassák Glenn Millert vagy bárki mást, akit szeretnének. Ahogy ő maga mondta egyszer (a szokásos, kicsit túltolt jenki hazafias pátosszal): Amerika maga a szabadság. És a szabadságnak nincs őszintébb megnyilvánulási formája, mint a zene.

Aztán eljött 1944 decembere.

4.) Az eltűnés

’44 novemberében David Niven elkezdett szervezni Milleréknek egy karácsonyi-újévi turnét, ami december 18-án kezdődött volna, s a terveknek megfelelően több tucat koncertet foglalt volna magába Angliától a már felszabadított Nyugat-Franciaországon keresztül Belgiumig rengeteg helyszínen: általában laktanyákban és katonai bázisokon, továbbá a front közvetlen közelében. Don Haynes (Miller közeli barátja és rendezvényszervezési ügynöke) utólagos elmondása szerint december 12-én, egy londoni sörözés alkalmával (a zenekar akkor a brit fővárosban állomásozott) Glenn azt mondta neki, hogy kerítsen neki egy repülőt, mert pár nappal korábban akar Párizsba érni, ahol – még a turné elkezdése előtt – akad egy kis hétvégi magánprogramja. Don nem kérdezősködött; egy jóvágású, negyvenéves férfiembernek miért is ne lehetne magánprogramja Párizsban – gondolta, s elkezdett telefonálgatni.

Másnap azonban teljesen véletlenül összefutott régi ismerősével, bizonyos Norman Baessell repülő alezredessel (US Army Air Force), aki megemlítette neki, hogy december 15-én sürgősen Párizsba kell repülnie, s van még egy hely a gépen, szívesen elviszi (Baessell tudta, hogy pár nap múlva a zenekarnak a francia fővárosban kell lennie). Don hezitált egy kicsit, majd azt válaszolta, hogy ő inkább hétfőn repül a többiekkel, de ha a meghívás átruházható, maga helyett beajánlja Millert, aki biztosan örül majd a lehetőségnek. Az ales közölte, hogy neki aztán tökmindegy, ki jön, a lényeg, hogy idejében legyen kint a Bedford melletti Twinwood Farm-i katonai reptéren, ahonnan a gép úgy dél körül indul.

Norman Baessell jól ismert figura volt az amerikai katonai rendészek előtt. Nem annyira katonai kvalitásaival hívta fel magára a figyelmet, hanem inkább kereskedelmi vénájával. Norman rendszeresen üzletelt mindennel, ami háborús időszakban hiánycikknek minősült: élelmiszer, üzemanyag, cigaretta, alkohol, rossz nyelvek szerint még kábítószerrel is. Az utólag lefolytatott bizalmas nyomozás kiderítette, hogy két év alatt közel félmillió dollárt küldött haza, ami a havi 350 dolláros illetményéből elég nehezen lett volna kigazdálkodható. A szóbanforgó, december 15-i útja is azért volt olyan sürgős, mert Franciaországból parfümöket, márkás konyakot és különféle divatcikkeket rendelt és ezeket akarta Angliába hozni, hogy jelentős felárral továbbadja a cuccot. Mondjuk ki: Norman Baessell egy igazi háborús nyerészkedő és csempész volt, aki egyenruháját és befolyását saját meggazdagodására használta fel.

Pénteken, december 15-én délelőtt Miller megérkezik a reptérre, ahol kedélyesen elbeszélget a földi személyzettel (mindenki felismerte a híres zenészt), majd 13.55-kor, a szitáló eső és az élénk, északnyugati szél ellenére a kanadai gyártmányú, amerikai felségjellel rendelkező egymotoros Noorduyn Norseman felszáll, fedélzetén három fővel: Glenn Millerrel, Norman Baessellel és a pilótával, John R. Morgan repülő századossal (US Army Air Force). Miután elég alacsony sebességgel (170-180 km/óráról írnak) kikerülik London légterét, berepülnek a csatorna fölé, a gép Dieppe irányába fordul, de a francia partoktól nem messze (10-12 kilométerre nyugatra Le Touquet-től, még a tenger felett) műszaki gondjai akadnak és lezuhan. A hivatalos információk szerint senki nem éli túl a tragédiát.

A sokkal, de tényleg sokkal később (konkrétan: 1980-ban) búvárok által végrehajtott merüléses műszaki felderítés már csak annyit tud megállapítani, hogy „technikai meghibásodás, valószínűsíthetően a hidraulikai rendszer mondta fel a szolgálatot”. Emberi maradványokat nem találnak.

5.) A furcsaságok

A gép lezuhanását követően számos, kisebb-nagyobb furcsasággal találkozhatnak az eset körülményeit fürkészők. Ezek közül olvashattok néhányat a továbbiakban.

5.1.) A hallgatás

Enyhén szólva érthetetlen, hogy napokig sem a katonai, sem a polgári hatóságok nem tartották fontosnak értesíteni a zenekart (vagy a családot) a történtekről. Amikor hétfőn, december 18-án (vagyis a baleset után három nappal!) a zenekar megérkezik az Orly-ra, Don Haynes egy kicsit dühös lesz, mert – ígéretével ellentétben – Glenn nem várja őket. Miután a főnök az Hôtel des Olympiades szállodában sem jelentkezik (ahol a zenekar mindig megszállt, ha Párizsban jártak), felveszi a kapcsolatot Ray Barker vezérőrnaggyal, a párizsi amerikai erők főparancsnokával, de a tábornok sem tud semmiről (legalábbis azt állítja). A december 20-i első koncerten is csak annyit mondanak a kicsit csalódott katonákból álló nézőknek, hogy „Miller őrnagy sajnos ma nem tud itt lenni velünk”. Halálát csak további három nappal később, december 23-án jelentik be hivatalosan. Hogy ennek a megmagyarázhatatlan, nyolc napig tartó csendnek mi volt az oka, a mai napig nem tudni.

5.2.) A feleség beadványa

A baleset után Glenn neje, Helen Miller-Burger folyamatosan beadványokkal bombázta a hallgatásba burkolózó hadügyminisztériumot és a háborús halottakat, illetve eltűnteket nyilvántartó egyéb hatóságokat, információkat kérve férje halálának/eltűnésének körülményeiről. Végül 1946-ban (!) kapott egy hivatalos levelet egy bizonyos Donnell ezredes aláírásával, aki annyit elárult neki, hogy Miller nem utasszállító gépen, hanem harci repülőn utazott, amely az Abbotts Ripton Field-i katonai reptérről szállt fel és Bordeaux volt az úticélja, de a Csatorna felett lezuhant, Millert pedig hivatalosan holttá nyilvánították. És ennyi, további információ nem áll a hadügy rendelkezésére, kézcsók, részvétünk.

Ezzel csak az a probléma, hogy már akkor is nyilvánvaló volt, hogy sem a gép valódi kiindulási pontja (Twinwood Farm), sem a célállomása (Párizs) nem felelt meg a hivatalos válaszban megjelölteknek. Miért repült volna Bordeaux-ba Miller, ha Párizsban volt dolga? Tényleg akkora kupleráj volt az amerikai/angol repülési nyilvántartásokban?

5.3.) John Edwards nyomozása

Valamikor a hetvenes évek végén ez a nyugdíjas brit pilóta azt vette a fejébe, hogy kideríti, vajon egészen biztos, hogy Miller valóban a lezuhant gépen volt? Ennek érdekében hivatalosan a washingtoni állami levéltár katonai részlegéhez fordult, ahol valamennyi, a háborúban megsemmisült amerikai repülőgéppel kapcsolatos dokumentációt őrzik. Nos, John azt a választ kapta, hogy a 44-70285-as lajstromszámú repülőgépről (ez volt a Miller-féle Norseman száma) nincs semmiféle információjuk. Edwards nem hagyta magát és a St. Louisban székelő Military Personnel Records Centernek is írt. Itt minden olyan emberről tárolnak személyes és orvosi adatokat, aki valaha is amerikai egyenruhát húzott, ami (2013-as adatok szerint) 57 millió (!!!) személyt jelent. Néhány hónapnyi hallgatás után a Központ azt a választ adta, hogy sajnos a kért adatok az 1973-as nagy tűzvészben megsemmisültek.

A tűzvész valóban megtörtént s tényleg hatalmas pusztítást végzett, több millió hardcopy személyi dosszié megsemmisült, de ezeknek jórészt csak levéltári jelentősége volt, hiszen akkor már a jelentős részük mikrofilmen is elérhető volt. Persze kivételekkel – és ezek szerint Glenn Miller anyaga ezen kivételek közé tartozott.

Hát ez pech.

5.4.) Jack Taylor nyomozása

Egy másik ex-RAF pilóta, Jack Taylor szintén a Miller-sztori nyomába eredt. Ő a kifejezetten az eltűnt amerikai légierősök nyilvántartását felfektető és karban tartó Missing Air Crew Report-hoz fordult. Kapott is két (elég rossz minőségű) fénymásolt dokumentumot, amelyeken az aláírások és a szöveg jó része kiolvashatatlanok voltak, az viszont fehéren-feketén kiderült belőlük, hogy sem az amerikai, sem a brit légierő egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe 1944 decemberében annak érdekében, hogy kiderítsék, mi is volt az oka a gép lezuhanásának. Nemhogy mentési kísérlet nem volt, de még a helyszínre sem szállt ki egyetlen hajó vagy repülőgép sem, hogy legalább körülnézzenek, ahogyan az máskülönben hasonló esetekben kötelező, hacsak a baleset helyszínén nem folynak harcok. Márpedig 1944 decemberében a francia partoktól 10-12 kilométerre semmiféle fegyveres összecsapás nem volt, ott már hónapok óta a szövetségesek voltak az urak, akárcsak a közeli szárazföldön.

5.5.) Wilbur Wright kutatása

Talán már mondanom sem kell, hogy ez az úriember is a RAF (Royal Air Force) obsitosa volt, aki a nyolcvanas években 18 (tizennyolc!) különböző amerikai és brit hivatalnak, illetve katonai és politikai vezetőnek (többek között magának Reagan elnöknek) írt levelet azzal a kéréssel, hogy segítsenek neki megoldani a Glenn Miller-rejtélyt.

Wilbur nem pusztán önös érdekből volt ilyen erőszakos: David Graham írói álnéven több krimit és scifit is írt, többek között az angol nyelvterületen nagyon sikeres, számtalan újranyomást megélt Down to a Sunless Sea-t, s a Miller-történetből is inspirálódni akart.

Nos, Wilbur barátunk elképesztő kitartása és makacssága végül hozott egy apró gyümölcsöt: kapott egy sovány aktát, ami túl sok újdonságot nem tartalmazott ugyan, de arra jó volt, hogy kiderítse: Glenn Miller pilótájának, John R. Morgan repülő századosnak van „temetési lapja” (Burial File), amit csak olyanok esetében állítanak ki, akiknek holttestét megtalálják. Igaz, a temetési lapról hiányzik az illetékes ügyintéző (Ralph Cramer százados) aláírása.

Wilbur egy egész könyvet írt megállapításairól és következtetéseiről, ami 1990-ben Millergate: The Final Solution címen jelent meg, s azóta többször is kiadták.

5.6.) David Niven

Említettük, hogy a hollywoodi hónapok alatt Glenn Miller összebarátkozott a brit színésszel, aki a háborúban nemcsak kollégája, hanem egyfajta főnöke is volt, legalábbis ami az angliai koncertszervezéseket illette, s az utolsó, ’44 decemberi turné is az ő ötlete volt. Érdekes, hogy a színész (akiről most már köztudott, hogy a brit katonai hírszerzésnek dolgozott a háború alatt, de az is lehet, hogy utána is) sikeres, öt millió példányban eladott, 320 oldalas, önéletrajzi elemekben bővelkedő kötetében (The Moon’s a Balloon) egyszer sem említi Glenn Millert. Sőt, amikor Sheridan Morley-val, „hivatalos” biográfusával készítik elő az életrajzi kötetét és összesen mintegy száz órát beszélgetnek a színész múltjáról, Glenn Miller neve valahogy egyszer sem hangzik el.

A színésszel kapcsolatos másik érdekesség, hogy Miller eltűnésének napjaiban dokumentálhatóan Párizsban volt, s többször Marlene Dietrichhel vacsorázott, miközben a színésznő karácsonyi fellépéseit szervezgették. Noha (mint említettem) tényleg rengeteg tanú igazolta ezt, Niven a háború után következetesen tagadta, s azt állította, hogy december 15-e és 20-a között a belgiumi Spa-ban tartózkodott. Nem világos, miért kellett ehhez a nyilvánvaló, könnyen cáfolható hazugsághoz ennyire ragaszkodnia?

Tudjátok, miről híres Spa? Hát arról, hogy itt született mindannyiunk nagy kedvence, Hercule Poirot. Legalábbis Agatha Christie szerint. És most jut eszembe: ő biztosan megoldaná ezt a rejtélyt…

5.7.) Dennis Cottam

Dennis egy kétkezi angol autókereskedő volt az ötvenes években, akinek gyakran akadt dolga Párizsban. Egyszer betévedt a Montmartre-negyed egyik kocsmájába, a Chez Fred-be, közvetlenül az Hôtel des Olympiades mellett (tudjátok, a Miller-zenekar törzshelye volt). Iszogatott csendesen, s közben szóba elegyedett az egyik pincérrel. A párizsi pincérek nagyon barátságosak tudnak lenni, ha borravalót szimatolnak (ha nem, akkor elég hányavetiek, de ez most nem tartozik szorosan ide), úgyhogy egy jót beszélgettek mindenféléről, többek között megosztották egymással a zenei ízlésüket is. Dennis említette, hogy bizony szerinte továbbra is Glenn Miller az isten, mire a pincér elmosolyodott és elmondta, hogy aznap, amikor bejelentették, hogy a zenész meghalt, bizony itt iszogatott annál az asztalnál – és rámutatott az egyikre a sarokban. Dennis hitetlenkedett, de a pincér azt mondta neki, hogy ha nem hiszi, menjen be a szemben lévő házba és keresse a Madame-ot és kérdezősködjön Miller után.

Az autókereskedő nem bírt a kíváncsiságával és valóban átment a másik házba, amiről kiderült, hogy egy középkategóriás bordélyház, ahol a Madame (néhány bankjegy ellenében) elmondta: tíz évvel korábban egy amerikai katonai rendész volt a barátja, akitől hallotta, hogy Glenn Millert karácsony előtt egy nappal agyonlőtték a párizsi csempészek, mert valahogy belekavart az üzletükbe. A barát volt annak a járőrnek a parancsnoka, akit a lövöldözéshez kihívtak (amerikai katona is benne volt ugye, innen az illetékesség), és aki elmondta a Madame-nak, hogy a zenész holttestét elvitte a katonai elhárítás, neki pedig felhívták a figyelmét, hogy hallgatnia kell.

5.8.) A családi sírhely

Újságírók kiderítették, hogy Glenn özvegye, Helen Miller-Burger a háború után a kaliforniai Pasadenába költözött. Vele tartott a két szülője, illetve két, korábban Glennel közösen örökbefogadott gyermeke, Jonnie és Steve is. Nos, 1949-ben Helen egy hatszemélyes sírhelyet vásárol az altadenai Mountain View temetőben, ahová a hatvanas évek elején anyját, illetve apját is örök nyugalomra helyezi. Igenám, de az élesszemű zsurnaliszták felfedezték, hogy 1965-ben már három sírhely tűnik „foglaltnak”, noha úgy Helen, mint a két, immáron felnőtt gyerek jó egészségnek örvend (Helen egy évvel később meghal és ugyanoda temetik). Amikor megpróbálják kideríteni, hogy ki lehet a család harmadik halottja (még a temetőgondnokságot is megpróbálják lefizetni egy kis információmorzsáért), hatalmas ellenállásba ütköznek. A két gyerek perekkel fenyegeti meg az újságírókat, akik végül letesznek a további nyomozásról, de a kérdőjel megmarad: van-e holttest a harmadik sírban, és ha igen, kié lehet?

5.9.) Dale Milton Titler

A hatvanas években széles körben olvasott, repüléssel és rejtélyekkel foglalkozó könyvek szerzője, Dale M. Titler szerint a 44-70285-as lajstromszámú Norseman (légi futárszolgálatot ellátva) még 1945 májusáig repült Európa és Nagy-Britannia között. Hogy információit honnan vette, nem tudni, mindenesetre azt is hozzáteszi, hogy „forrásai szerint” Miller egy londoni kórház baleseti sebészetén halt bele ismeretlen körülmények közepette szerzett fejsérüléseibe 1944. december 18-án, míg Baessell túlélte a háborút és valahol Franciaországban lelte halálát egy autóbalesetben, 1947 márciusában.

6.) A konteók

No, szerintem van elég muníciónk ahhoz, hogy számba vegyük azokat a fontosabb elméleteket, amelyek Glenn Miller eltűnésével összefüggésben keletkeztek. Természetesen ezeknek az alváltozatai is közszájon forognak, de mi igyekszünk csak a tőkonteókat felsorolni, mindegyikre se idő, se kapacitás.

6.1.) A német támadás

Azt, hogy Glenn Miller és népi zenekara big bandje nagyon hatásos pszichológiai fegyver volt Roosevelt és Churchill kezében, senki sem vitatja, miként azt sem, hogy rettenetesen idegesíthette Adolfékat. A swing (szving?) és a dzsessz (jazz?) maga volt a nácik által megvetett és megsemmisítésre kijelölt nyugati civilizáció maga, ráadásul egy fegyvertelen kisgépet sokkal kisebb erőfeszítéssel meg lehetett semmisíteni, mint bármilyen másik „kemény” célpontot. Hogy a németek valamelyik, még életben lévő angliai ügynöke mozdult-e rá a Norsemanra (lásd még a Tűt a szénakazalban) és megbuherálta a motort felszállás előtt, vagy egy kommandósakció keretein belül egy magányos Messerschmitt lőtte-e le a francia partok mellett, netán valamelyik, még arra kószáló U-boot végzett a géppel, részletkérdés. Nagy lélektani győzelem volt ez a németeknek, s logikus, hogy a szövetségesek megpróbálták eltitkolni, elvégre milyen dolog lett volna elismerni, hogy fél évvel a normandiai partraszállás után a Csatorna fölött még mindig nem urai a helyzetnek.

És hogy a németek miért nem verték nagy dobra? Hát azért valljuk be, nem lett volna valami óriási dicsőség ország-világ előtt elvinni a balhét, hogy lelőttek egy ócska kis gépet, amelyen a pilótán kívül egy jóravaló csempész és egy zenekarvezető utazik.

6.2.) A hazatérő bombázók

A gép lezuhanása után olyan hírek is elterjedtek, melyek szerint a La Manche fölött hazafelé tartó szövetséges bombázók által a kontinensen le nem dobott bombák okozhatták a tragédiát. Nem volt szokatlan eljárás ugyanis az, hogy a bármilyen okból meghiúsult bombázások után a fedélzeten maradt robbanószerkezetektől a tenger fölött szabadultak meg az amerikai és a brit gépek, mert ezekkel sokkal kockázatosabb volt leszállni, mint üresen. Egy ilyen, gyakran több tíz, sőt, több száz kilós bomba okozhatta Glennék vesztét, még akkor is, ha az nem robbant fel az ütközéskor, „csak” rázuhant a gépre. Rossz időben még az sem kizárt, hogy a bombázók észre sem vették a malőrt, elvégre sokkal magasabban repültek, mint a Millert szállító apró egymotoros.

6.3.) A csempész-szál

Elképzelhető, hogy hősünk tényleg belekeveredett valamilyen szinten a Baessell ales által folytatott csempészésbe, tudomást szerezve arról, hogy valójában mivel is foglalkozik utastársa. A jóhiszeműek azt állítják, hogy a gépen rájött a dolgokra és – meglehetősen botor módon – megfenyegette az alezredest, aki elvesztette a fejét, dulakodás támadt, esetleg lövések is eldördültek és máris megtörtént a baj. A gonoszabb konteósok szerint Miller már eredetileg is benne volt a csempészbandában (el tudtok képzelni jobb álcát a nagybani csempészéshez, mint egy 50 tagú zenekar, amelyet egy nemzeti büszkeség vezet?), csak valamilyen elszámolási vitába keveredtek ott, a fedélzeten.

Bármelyik verzió is volt, a hadügynek kellett egy hét, hogy eldöntsék, mi legyen az alkalmazandó legenda, elvégre sem azt nem akarták elismerni, hogy Baessell évek óta folytathatta üzelmeit az orruk előtt, azt meg végképp nem, hogy Glenn ilyen mocskos dolgokban vett részt.

6.4.) Túlélte

Érdekesek azok az információk, amelyek arra utalnak, hogy Miller még felbukkant Párizsban a baleset időpontja után. Ha ez így történt, akkor vagy a lezuhanás nem történt meg, vagy ő túlélte az eseményeket, esetleg kimentették, s csak utána keveredett bele az ominózus lövöldözésbe (amiről a kuplerájos mesélt). Talán pont elszámolási vita volt, s Miller az elhunyt Baessell helyét próbálta átvenni a szervezett bűnözői körön belül, sikertelenül. Ami pedig David Nivent, a barátot illeti, úgy döntött (természetesen elöljárói jóváhagyásával), hogy a rajongók milliói (valamint a háborús erőfeszítések további eredményessége) érdekében Glenn Miller inkább balesetben haljon meg, semmint csempészekkel folytatott vita közben, netán egy párizsi bordélyházban, holtrészegen, esetleg szívroham miatt egy kurva ölelő karjai között.

6.5.) Miller, a titkos ügynök

A kémsztorik rajongói sem maradhatnak szellemi elemózsia nélkül. Nekik szól az a verzió, mely szerint Miller titkos küldetést hajtott végre: Dwight D. Eisenhower főparancsnok bizalmas üzenetét vitte Hitler-ellenes német tábornokoknak, akiknek képviselőivel december 16-án kellett volna titokban találkoznia Párizsban, ezért volt olyan fontos neki, hogy hamarabb odaérjen, mint a nagyzenekar többi tagja. Ezt aztán megtudta a Gestapó (esetleg ezt a békekötést kézzel-lábbal ellenző szovjetek) és tettek arról, hogy a gép soha nem érkezzen meg Franciaországba.

6.6.) A brit légelhárítás lőtte le

A Csatorna brit partja (teljesen érthető okokból) a háború kezdete óta telistele volt légvédelmi tüzérséggel. Az egyik ilyen üteg valamit elnézhetett, s tévedésből tűz alá vette Glennék gépét, amely még elbukdácsolt valahogy a francia partok közelébe, aztán lezuhant, mielőtt elérte volna azokat. Ezt sem ismerhették be a szövetségesek, pláne az Ardennek-béli német ellentámadás napjaiban (A halál 50 órája – lásd még Wacht am Rhein, illetve Battle of the Bulge – Glenn eltűnésének másnapján, 1944. december 16-án kezdődött), úgyhogy diszkréten megfeledkeztek erről a részletről, amikor nyolc nap csúszással nyilvánosságra hozták a Norseman lezuhanását.

Kedves barátaim, körülbelül ezeket tartottam fontosnak megosztani veletek az ügyről. Szavazni most is lehet (ha nem tudsz dönteni, maximum három lehetőséget jelölhetsz be), aztán jöhetnek a profibbnál profibb hozzászólások. Előtte azonban gyorsan elmondom, hogy mostantól úgy nagyjából május harmadik hetéig a Konteóblog gazdájának más elfoglaltságai vannak, tehát új posztra ne nagyon számítsatok az elkövetkezendő 40-50 napban. Tessenek ügyesen gazdálkodni a meglévőkkel, illetve a Facebook-tagok nézzenek be néha oda, egy-egy rövidhírt azért fel fogok pakolni, bármennyire is elfoglalt lennék.