Két kolléga (talán nem sértődnek meg, ha így nevezem őket), Petrétei Dávid és Schmitt Darinka tollából/billentyűzetéből született meg ez a tanulmány, amely egy német egyetemista lány 15 évvel ezelőtti eltűnésének, illetve halálának ügyét járja körül.
A poszthoz csak linket tudok adni, amiről egy pdf tölthető le, arra sajnos nem volt időm, hogy átmásoljam és betördeljem, de kommentelni természetesen a szokásos módon lehet.
Kellemes konteózást!
tiboru
Azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy a swing (mint zenei stílus, nem mint szervezett és társas körülmények közötti spontán és ideiglenes partnercsere) nem kifejezetten napjaink jellemzője, sőt. Ha egy átlagos, mondjuk 30-32 éves konteóblog-olvasót veszünk, akkor neki talán a nagyszülei táncoltak kultúrotthonok, szakszervezeti kezelésben levő művelődési házak vagy főiskolák, egyetemek hétvégi rendezvényein olyan (szigorúan élő!) zenére, ahol a zenekar ehhez az irányzathoz tartozó számokat nyomatott. Ettől függetlenül Glenn Miller neve talán a fiatalabb korosztályoknak is mond valamit. Vagy ha eddig nem mondott, majd ezentúl fog.
Kedves olvasótábor, a nyuszival, a sonkás keménytojásokkal és az ünnepre oly jellemző kötelező alkoholfogyasztással folytatott egyenlőtlen küzdelem végéhez érve fogadjátok szeretettel a huszadik század derekának egyik legnagyobb zenészkonteóját.
A törzsolvasók talán emlékeznek arra, hogy a Konteóblog Alaptörvényének Első Kiegészítése kimondja: vendégposzt közlésére naptári évente maximum egyszer, különös méltánylást érdemlő esetekben kerülhet sor, s csak olyan témák vonatkozásában, amelyek minőségi kidolgozása a bloggazdától nem várható.
Nos, az utolsó vendégposztot kereken egy évvel ezelőtt jelentettük meg, s amikor úgy két héttel ezelőtt Csubakka kolléga bejelentkezett és elküldte a mai poszt anyagát, úgy véltük, hogy semmi alkotmányos akadálya nincs a leközlésnek. Olvassátok hát az ufós hátterű emberrablások (aka: Taken-elméletek) összefoglaló konteóját.
Arra gondoltam, hogy miközben Bálint a blog informatikai felújításával foglalkozik (aminek első jeleit már biztosan észrevettétek, de még nincs vége!), bedobok egy új témát, amiről cseveghetünk egy kicsit. A skóciai Eilean Mór sziget világítótornya őreinek esetéről elég kevés jelent meg magyarul (én legalábbis alig találtam róla szóló cikket), ezért úgy vélem, sokakat érdekelhet a sztori, még akkor is, ha 114 évvel ezelőtt történt, ráadásul jó messze tőlünk.
Bő egy héttel ezelőtt minden idők második legszorosabb eredménye született a Konteóblog 15. voksposztjában: a hajrában mai főszereplőnk 14 ponttal (ami az 5396 leadott szavazatot figyelembe véve 0,26%-ot jelent) megelőzte az ezüstérmes Nazca-vonalakat.
Igen, tudom, az utolsó percekben történt előretörése sokakban kérdőjeleket ébresztett (öt perccel korábban például még holtverseny volt), de most nem keserítjük senki szája ízét, hanem – fegyelmezett konteóshoz méltóan – elfogadjuk, hogy a huszadik század legeredményesebb (és legkevésbé erőszakos) gépeltérítőjének sztorija egy csecsemőhajszálnyival többeket érdekelt jobban, mint a perui tereprajzok.
Az idei első írás hátterének eddig már kétszer is elkezdtem utánanézni, már forrásokat is (fel)kerestem, aztán valahogy úgy alakult, hogy más téma került terítékre. Most azonban (nem utolsósorban a január elsején hajnalban Budapesten eltűnt brit orvostanhallgató, Daniel Gliksten esetét olvasgatva) úgy döntöttem, hogy nem halasztgatom tovább, s egy poszt erejéig még akkor is feldolgozom ezt a roppant összetett topikot, ha egy kérlelhetetlen és szigorú olvasótól ismét megkapom az utolérhetetlenül alliteráló „félreinformált felületes fércmű” bélyeget.
Hölgyeim, uraim: a kattintás után a Konteóblog eltűnési dossziéját olvashatjátok.
Mi, a huszadik század (természettudományos szempontból elkényeztetett) gyermekei megszoktuk, hogy minden történés mögött logikus magyarázatokat keressünk. Megszoktuk, hogy minden okozatnak van oka, hogy a fizikának vannak megkerülhetetlen alaptörvényei. Ilyen az, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul, vagy hogy minden jelenség nyomokat hagy környezetében. Nyomokat, amelyek első blikkre talán nem nyilvánvalóak, de amelyeket egy hozzáértő szem, egy szakértői elme következtetése előbb-utóbb felfedez.
Nos, az 1930 novemberében a kanadai Anjikuni-tó (más írásmóddal: Angikuni) mellett megtörtént esetre az elmúlt 82 évben sem született egyértelmű, megnyugtató magyarázat. Talán majd most, ti.
Amint azt minden konteós tudja, az összeesküvés-elméletek egyik csoportja kifejezetten azokkal az esetekkel foglalkozik, amikor egy-egy ember fogja magát, s hosszabb-rövidebb időre, netán örökre (többé-kevésbé megmagyarázhatatlan körülmények közepette) egyszerűen eltűnik környezetének érzékszervei elől. Nem is olyan régen foglalkoztunk a Mary Celeste rejtélyével, ahol tíz embernek veszett nyoma az óceán közepén.
Mai rövidposztunkban (új kategória: azért rövid, mert nem hosszú, és azért nem villám, mert nem aktualitás) egy olyan eseményt tálalunk fel képernyőitekre, amely közel száz évvel ezelőtt, az első világháború alatt történt a törökörszági Gallipoli-félszigeten, s melynek során nem egy, nem tíz, még csak nem is száz ember tűnt el társai figyelő szeme elől…
A világtengeren történő hajózás mindig is nagyszerű táptalaja volt a konteóknak, főként a vitorlás korszakban: a végtelen(nek tűnő) víz közepén egy törékeny és védtelen hajó a magány és a kiszolgáltatottság szimbóluma. Az óceánon bármi megtörténhet, s a legközelebbi szemtanú talán többszáz (vagy többezer) mérföldnyire található…
A legutóbbi szavazáson a legtöbb voksot a hajóskonteók egyik legismertebbje, a kísértethajók archetípusa, a Mary Celeste kapta. Olvassátok hát a történetét.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!