Ha kicsit gunyorosan akarunk fogalmazni (és nem tartunk attól, hogy ŐK az orrunkra koppintanak), bátran mondhatjuk, hogy többé-kevésbé titkos társaságokkal napjainkban tele van a padlás: szabadkőművesek, illuminátusok, bilderbergesek, céeferesek – hogy csak azokat említsem, akikről mi is megemlékeztünk.
Van (azaz hogy volt) azonban egy olyan csapat, amely (elméletileg legalábbis) már hétszáz éve megszűnt, de egykori szervezetük, céljaik és küldetésük a mai napig foglalkoztatja a konteósok fantáziáját. Nem véletlenül: a hajdani templomos lovagrend annak ellenére tartogat még meglepetéseket, hogy történészek, teológusok és kincskutatók ezrei foglalkoztak már velük.
A Connecticut államban található New Havenben, az USA egyik leghíresebb egyeteme, a Yale University Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárában (Rare Book and Manuscript Library) számos érdekesség áll a megfelelő engedéllyel rendelkező kutatók rendelkezésére. A rengeteg, nagy becsben tartott kézirat, ősnyomtatvány és könyv közül is kiemelkedik az, amit a nagyközönség (a rejtélykedvelők közösségével együtt) egyszerűen csak úgy nevez: a Voynich-kézirat. Vegyük szemügyre, miért is érdekes ez nekünk, konteóhívőknek.
Kedves olvasó! Biztosan emlékszel a nem olyan régen megjelent, és A mormon-összeesküvés címet viselő posztra itt, a Konteóblogon; nos, annak a legvégén ezt írtam:
„Nagyon tudnám értékelni, ha a bennfentesek (vagyis mormon vallású felebarátaink) közül is nyilatkozna valaki, és szembesítene bennünket a fenti találgatásoknál is megdöbbentőbb valósággal.„
Nos, bárcsak minden kérésem így teljesülne… A lenti „tovább” linkre történő kattintás után ugyanis azt a levelet olvashatjátok, amelyet a Mormon Egyház egyik (nem is akármilyen pedigréjű) tagja írt nekem. Egy hangot, egy karaktert sem változtattam rajta.
Biztosan te is láttál már fekete vagy sötétszürke nadrágot (esetleg teljes öltönyt), visszafogott tónusú nyakkendőt és hófehér inget viselő, jólfésült és frissen borotvált fiatalembereket, amint helyes, téglalap alakú névtáblával mellkasuk baloldalán, esetleg egyenhátizsákkal felszerelve, egy-egy könyvet szorongatva álldogálnak egy forgalmas utcán és halk, meggyőző hangon, kedvesen mosolyogva (általában angolul) megpróbálnak szóba elegyedni a járókelőkkel.
Nem, ők nem (vagy nem feltétlenül) a Men in Black, hanem a mormon egyház tagjai, akik misszionáriusi térítő munkát folytatnak. Róluk, illetve egyházukról lesz szó az alábbiakban.
Öngyilkosságról hallani mindig megrázó élmény; a kettős öngyilkosságok már bekerülnek a mínuszos hírekbe, a hármas vagy négyes a bulvársajtó címlapjaira is esélyes.
De hogyan, mely szavakkal tudnánk értékelni egy olyan eseményt, amelynek során 650 (igen, hatszázötven) emberi lény dobja el magától az életet, illetve gyilkol meg mintegy 270 gyermeket, s mindezt szűk másfél-két óra leforgása alatt.
Vagy 1978 novemberében, a guyanai Jonestownban nem is pontosan ez történt?
Amikor 1978. augusztus 26-án a bíborosi konklávé második napján, a harmadik fordulóban megválasztják a hallgatag, szerény, már-már félénknek is mondható Albino Luciani velencei pátriárkát a katolikus egyház 263. pápájának, az új Szentatya ajkát – szinte reflexszerűen – a következő szavak hagyják el: Mi tettetek velem?! Az Úr bocsássa meg ezt néktek!
Egyike volt a legrövidebb időn keresztül uralkodó egyházfőknek: a megválasztását követő 33. napon holtan találják lakosztályában; a hivatalos verzió szerint szívelégtelenség végez vele. A konteósok persze másként tudják.
Jó szokásunkhoz híven röviden vázoljuk fel tehát az előzményeket, hogy aztán mai alanyunk halálával összefüggő elméleteknek is teret biztosítsunk.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!