A nyári szabadság és az ezzel szorosan összefüggő hőségriadók kimúltával semmi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy ismét felvegyük a konteós fonalat és újult erővel vessük magunkat a vélt vagy valós összeesküvések hullámai közé. Mivel a bloggazda (készülő, valamikor október-november környékén megjelenő könyve kapcsán) az eddigieknél is intenzívebben foglalkozott a titkosszolgálatok és a kémek világával, ráfutott egy érdekes sztorira és úgy gondolta, hogy mai posztjában bemutatja nektek annak az amerikai újságírónak a történetét, akinek munkássága és mindmáig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála olyan tanulságokat hordoz, amiken érdemes elgondolkoznunk.

Elöljáróban filózzunk egy kicsit azon a műfajon, amit oknyomozó (vagy tényfeltáró) újságírásnak nevezünk. Ugye ez nagyjából azt jelenti, hogy a riporter olyan adatok, információk nyilvánosságra kerülése érdekében szimatol, amiket valaki (vagy valakik) el akar(nak) titkolni, azonban a közérdek az kívánja, hogy ezekről minél tágabb körben értesüljünk. A nyomozó zsurnaliszta tehát (jó esetben) társadalmilag hasznos munkát végez, s olyan visszásságokra irányítja a közfigyelmet, amelyek feltárása – különböző okokból – az erre hivatott hatóságoktól és intézményektől nem várható: korrupció, állami vagy önkormányzati visszaélések, törvénysértések, közpénz magánzsebekbe csorgatása, satöbbi.

Mondanom sem kell: külföldről beszélek, idehaza ezek a fogalmak maximum az értelmező szótárakból lehetnek ismerősek.

Mindezekből látszik, hogy az újságírói tényfeltárás nagyon gyakran szembemegy a mindenkori hatalommal, hogy úgy mondjam: cibálgatja az oroszlán bajszát, és ha a sajtómunkás nem elég képzett, körültekintő és óvatos, az oroszlán néha bizony megelégeli a cseszegetést és odacsap, aztán meg jön a jajveszék.

Az oknyomozás tehát nem veszélytelen szakma. Témától és célszemélytől függően persze a veszély foka különböző lehet: egészen más kockázatokkal fog szembesülni az újságíró, ha egy önkormányzati lakás kedvezményes eladásának körülményeit firtatja egy húszezer lakosú kisvárosban, mint ha mondjuk a titkosszolgálat által törvénytelenül végzett telefonlehallgatásokról vagy egy gyanús körülmények közepette megnyert többmilliárdos állami beruházásról szóló pályázatról gyűjt információt. És persze az se mindegy, hogy mindez Finnországban vagy Dagesztánban történik.

Ennyit tehát bevezetésként, most pedig lássunk munkához és nézzük meg, ki is volt ez a Gary Stephen Webb.

1.) Az újságíró

Gary 1955-ben született Kaliforniában. Apja a tengerészgyalogság tiszthelyetteseként átlagosan háromévente új állomáshelyen ordítozott az újoncokkal, úgyhogy a család elég sokat költözött összevissza az USA-ban: Kalifornián kívül megvolt nekik Indiana, Ohio és Illinois is, majd (az öreg nyugállományba kerülését követően) Kentuckyban telepednek le. Gary itt kezd el egyetemre, ezen belül újságíró szakra járni, amit ugyan nem fejez be, de a szakma iránti elkötelezettsége megmarad. Egyetemi lapokban, helyi újságokban jelentet meg cikkeket, majd 1978-tól a Kentucky Post (napi 12 ezer példány) munkatársa lesz. Már pályája kezdetén az oknyomozás foglalkoztatta, s első komolyabb, ilyen jellegű munkája (Thomas Scheffey kollégájával közösen) egy 17 részes cikksorozat volt, melyben egy szénbányászati cég (szervezett bűnözői körökkel is cimboráló) elnöke meggyilkolásának jártak utána; a tényfeltárásért 1980-ban díjat is kaptak.

A hírnév kötelez: a még mindig huszonéves srác teljesen rááll a tényfeltáró újságírásra, s egyre komolyabb lapok foglalkoztatják: 1983-tól a clevelandi Plain Dealernek dolgozik (napi 300 ezer példány), ahol Ohio állam népegészségügyi és orvosi hálózata anomáliáinak ered utána, majd az újság állandó képviselőházi tudósítója lesz a Columbus-i törvényhozásban.

1988-ban a kaliforniai San Joséban megjelenő, akkoriban közel egymilliós példányszámú Mercury News veti ki rá a hálóját. Hősünk kötélnek áll, már csak azért is, mert a napilap akkor már a magáénak tudhat egy Pulitzer-díjat, amit újságírói Ferdinand Marcos (tudjátok: a fülöp-szigeteki Imelda férje) teljes rendszerét átható korrupció feltérképezéséről írt cikksorozatukért kaptak. Gary joggal érezheti, hogy ha valahol, hát a Mercurynél jó helyen lesz, hiszen elég kevés, alig krisztusi korban levő új munkatárs kap szabad kezet témái megválasztásánál, ahogyan ez vele történt.

Alig egy év múlva bebizonyítja a főszerkesztőjének, hogy ez jó vásárt csinált: az 1989-es Loma Prieta-i, mintegy hatmilliárd dolláros kárt okozó és 63 halálos áldozatot követelő földrengés következményeként beomló két kilométeres autópálya-völgyhíd műszaki hátterével foglalkozó cikke ismét nagy hullámokat ver: Gary újabb szakmai babérokra és további ellenségekre tesz szert, a Mercury pedig egy újabb Pulitzerre.

2.) Az alaphír

Néhány dolgos évet követően Gary barátunk 1995-ben, a negyvenedik születésnapja előtt néhány nappal kap egy telefonhívást valamelyik informátorától, aki sürgős találkozóra hívja. Az egyik sacramentói kocsmában össze is futnak, ahol a tégla meghökkentő dolgot mond: az amerikai hírszerzés (a törvényhozás háta mögött) már 1982-ben üzletet kötött a nicaraguai kontrákkal: a buli lényege az volt, hogy a marxizmussal és Kubával kacérkodó szandinista kormányerők fegyveres ellenzéke (ezek a kontrák) szabad kezet kaptak különféle, kokain alapú kábítószerek amerikai földön (főleg Kaliforniában, de a keleti parton is) történő terjesztésében, amennyiben az így befolyó pénzt a szandinisták elleni fegyveres harcra fordítják. A drogok terítésében a CIA besúgói mellett a Cég főállású ügynökei is részt vesznek, hatalmukkal, befolyásukkal és kapcsolataikkal nem csak a kábítószerek forgalmazását segítve, hanem a dílerek védelmét is ellátva.

Az informátor szerint a CIA a washingtoni igazságügyi minisztériummal is megegyezett arról, hogy „nemzetbiztonsági érdekből” a titkosszolgálatnak nem kell jelentenie egyetlen hazai társszervnek sem (tehát se a rendőrségnek, se az FBI-nak, se a szövetségi kábítószerügyekben illetékes DEA-nak, de még az amerikai vámhatóságnak se), ha a neki dolgozó nicaraguai vagy kolumbiai kábítószer-csempészek az USA-ban is elkezdenek tevékenykedni.

3.) A nyomozás

Az eddigiek alapján el bírjuk képzelni Gary Webb reakcióját a hír hallatán: a legnagyobb és legtekintélyesebb amerikai kémszolgálat tevőlegesen részt vesz a kiemelt közegészségügyi és nemzet-, valamint közbiztonsági kockázatot jelentő kábszerek utcai árusításában, bátorítva a csempészeket, megvédve őket az esetleges hatósági vegzatúráktól?! Hát oknyomozó riporter az olyan, aki erre nem csap le azonnal?

Gary természetesen eldobott kaszát-kapát és minden erejét az alapinformáció ellenőrzésére összpontosította. Egy valamirevaló, 16 éve a szakmában dolgozó újságíró feje (és persze notesze) tele van olyan kapcsolatokkal, amelyeket ilyenkor mozgósítani lehet, úgyhogy Webb munkához látott. Mindenkit felhívott és mindenkivel találkozott, akinek csak a leghalványabb esélye is volt egy apró morzsával hozzájárulni a teljes képhez. Aktív és kiugrott rendőrök és titkosügynökök, bűnözők, prostik, cégvezetők, diplomaták, politikusok, pincérek, taxisok, tán még kőfaragók és balett-táncosok is szerepeltek a listán, s Gary minden követ megmozgatott, minden szívességet behajtott annak érdekében, hogy a több mint megdöbbentő hírt ellenőrizze, illetve kiegészítse.

A nyomozás (vagy nevezzük inkább tényfeltárásnak?) kerek egy évig tartott, s az újságíró minden olyan erőt, eszközt és módszert bevetett, amit a törvények megengednek (és jó néhány olyat is, amit nem igazán). Interjúkat készített, informátorokat foglalkoztatott, magánnyomozókat fogadott fel, ő maga is megfigyelt, fotózott és leskelődött, az információszabadságról szóló törvényre hivatkozva hivatalos dokumentumok százainak másolatát kérte ki az illetékes hatóságoktól és szervezetektől, majd hosszú éjszakákon át értékelte és elemezte az így összeszedett adatokat, mígnem a kirakósjáték képe egyre teljesebb nem lett.

4.) A végső következtetés

A közel 400 napnyi vizsgálódás legfontosabb eredményeit a San José Mercury News három, egymást követő száma hozta 1996. augusztus 18. és 20. között. Gary következtetései között (túl a CIA-kontrák-kokain összefüggéseket tartalmazókon) az is szerepel, hogy az amerikai hírszerzés az elsőszámú felelőse a kaliforniai nagyvárosok nyomornegyedeiben a nyolcvanas évek eleje óta egyre népszerűbb crack elterjedéséért, az úgynevezett „crack-járványért”.

Crack: a kokain szabadbázisú formája, amit először a hetvenes évek második felében szintetizáltak, majd a nyolcvanas évek elején-közepén vált a tömegek kábítószerévé, mert nemcsak olcsóbb volt, mint a klasszikus, por formájú kokain, hanem mert a hatása is sokkal gyorsabban mutatkozik. A kristályos, kinézetre apró, piszkos jégdaraboknak vagy matt üvegtörmeléknek tűnő cracket általában pipában szívják el, fogyasztása sokkal veszélyesebb és sokkal gyorsabban okoz függőséget, mint a hagyományos kokainé.

Webb nem csak úgy belebeszélt a levegőbe: az összesen 18 ezer szavas cikksorozata (melynek részei a sokatmondó Dark Alliance, vagyis Sötét Szövetség gyűjtőcímmel jelentek meg) konkrétumokat, neveket, dátumokat, összegeket és ellenőrizhető eseményeket is említett, ráadásul az újság honlapjára felkerült verzió (amit a netes időgéppel elő lehet varázsolni) linkeket és további hivatkozásokat is tartalmazott az egész ügyről.

Amúgy a kontrák kokaincsempészet iránti vonzalma nem volt túl nagy újdonság, legalábbis a szakmában nem: tíz évvel Webb cikkei előtt erről két amerikai újságíró, az Associated Press-nek dolgozó Brian Barger és Bob Perry már írt róla; igaz, ők a CIA-t még nem említették csendestársként a buliban.

5.) A reakciók

Lévén, hogy a crack elsődleges fogyasztói a nagyvárosi gettónegyedek néger, izé, fekete, naszóval: afro-amerikai lakói voltak, Webb cikksorozata náluk verte ki először a biztosítékot. Hamarosan olyan találgatások is lábra kaptak, melyek szerint a crack a CIA laborjaiban készült, méghozzá kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a szociális piramis legalján tanyázó, amúgy is elesett feketéket drogfüggővé tegyék, jócskán előrehozva így a halálukat. Az érintettek elemi erejű felháborodása olyan mértékű volt és olyan társadalmi robbanás rémképét vetítette előre, hogy az amerikai kormány nyelt egy nagyot és különböző magasrangú képviselői (például Janet Reno igazságügy-miniszter és legfőbb ügyész, valamint John Deutch CIA-igazgató) gyorsan ellátogattak Los Angelesbe és megpróbálták csillapítani a kedélyeket, tagadva a vádakat.

A hivatalos reakciók sem várattak sokat magukra. A kaliforniai 35. választókerület (mely körzet Los Angeles érintett belvárosát is magába foglalja) parlamenti képviselőjétől kezdve a két kaliforniai szenátoron keresztül számos polgármesterig nagyon sokan felszólaltak és tiszta vizet követeltek a pohárba. Nem telt bele egy hónap, s az illetékesek három belső vizsgálatot is bejelentettek a CIA-n és a rendvédelmi szerveken belül. Ezek eredményére több, mint egy évet kellett várni (noha eredetileg három hónapban szabták meg a határidőt), és a Gary által prognosztizált következtetésre jutottak: azt elismerték ugyan, hogy „a CIA követett el hibákat”, de az újságíró által megfogalmazott fő vádpontokat továbbra is vehemensen tagadták.

Mondjuk Deutch igazgató a botrány kirobbanása után négy hónappal távozik hivatalából, de azt, hogy ennek bármi köze lett volna a kokainos-kontrás ügyhöz, senki sem ismerte be hivatalosan.

A sajtó reakciója volt talán a legérdekesebb. Az első napokban Amerika újságírótársadalma szinte egyöntetűen pozitív visszajelzéseket küldött a Mercurynek és Garynek: gratulációhegyek, meghívások, másodközlési kérelmek záporoztak a szerkesztőségre, s Webbet az egyik szakmai szervezet még az év újságírójának is megválasztotta gyorsan. Aztán valami történt a háttérben.

Valami történt, ja… Mi, konteósok el se bírjuk képzelni, mi történhetett a kulisszák mögött, ugye?

Szóval valami történt, mert a hangulat egyszercsak megváltozott, s a szakmai levegő lassan megfagyott Gary körül. Elsőként (október hatodikán) a közismerten kiváló kormányzati kapcsolatokkal rendelkező Washington Postban jelent meg egy cikk, amely enyhén szólva is fikázta Webbet, leszólta az egyéves nyomozómunkáját és kijelentette, hogy a Gary által felvázolt CIA-kontrák összeesküvésre „nincs elég bizonyíték, csak rosszindulatú spekulációk”. Aztán (alig egy héttel a Post után) a másik nagynevű keleti parti napilap, a The New York Times is meglépte a magáét: egy kétrészes cikket közölt, amelyben (érdekes módon) ugyanazok a kritikák jelentek meg (szinte ugyanazokkal a szavakkal megfogalmazva), mint a fővárosi kiadványban: Webb bizonyítékai nagyon gyenge lábakon állnak, a nyomozómunkája nem volt alapos, na és azok az alvilági figurák, akiket Gary említ, mint a CIA támogatását élvező nagypályás drogdílerek, nos, ők nem is olyan fontos alakjai a Los Angeles-i szervezett bűnözésnek, mint ahogyan azt az oknyomozó újságíró állította.

Október végén a nyugati part talán legjelentősebb napilapja, a Los Angeles Times is ringbe szállt, s egy – ugyancsak háromrészes – sorozatban tette le a voksát az ügyben, Webb több állítását is cáfolva, illetve megkérdőjelezve. A három cikken állítólag 17 újságíró dolgozott közel két hónapon keresztül, ezért kellett ennyit várni az anyagra – tették hozzá magyarázólag.

Majd ha valaki ráér, magyarázza már el nekem, hogy miért használ az amerikai újságok 75-80%-a (na meg a Le Monde) ilyen gótikus jellegű betűket a címében. Köszönöm!

Gary anyalapja (a San José Mercury News) eleinte keményen állta a sarat és a támadásokat. Az újság főszerkesztője, Jerry Ceppos a Postnak és mindkét Times-nak szerkesztőségi cikkben, levélben és interjúban is válaszolt, megvédve szerzőjét és annak cikkeit. A kiadó vezetője, Jonathan Krim is elkötelezettnek mutatkozott, s Garynek még két nicaraguai útját is fizette, hogy az újságíró további információkat lapátoljon össze igazát alátámasztandó. Aztán teltek-múltak a hónapok, s a Mercury csendben kitolat Webb mögül. 1997 nyarán Garyt szépen eltávolították főmunkatársi pozíciójából, visszavonták az „arról írsz, amihez kedved van” biankó engedélyt és egy területi fiókszerkesztőségbe száműzték, ahol csak pár hónapot bírt ki: 1998 elején felmondott.

6.) A Mercury után

Rengeteg szabadideje lévén, Gary 1998-ban könyv alakban is kiadja a Dark Alliance-ot, az eredeti három újságcikket természetesen kibővítve, aktualizálva, s a cikkek megjelenését követő médiavisszhangot is elemezve. A szerző a saját tényfeltáró technikájáról, munkamódszereiről és az Internet nyomozás közbeni használatáról is részletesen szól.

1999-től a kaliforniai állami törvényhozás alkalmazásában áll, mint nyomozó, s olyan ügyekben hasznosítja képességeit, mint az autópályarendőrség intézkedéseinek faji előítéletessége, vagy mint az Oracle egyik 2001-es ügye, amikor úgy nyert meg egy közel százmillió dolláros állami megrendelést, hogy a hülye is látta: a pályázatot kifejezetten erre a cégre írták.

2004 februárjában (személyi ellentétek miatt) megválnak tőle, majd augusztusban ismét elszegődik újságírónak, ezúttal egy hetilaphoz, a 80 ezer példányban megjelenő Sacramento News & Review-hoz. Egy kis akklimatizálódás után rögtön egy elég kemény falatot néz ki magának: fülébe jut, hogy valami nagyon nincs rendben az America’s Army című lövöldözős multiplayer játék hátterével.

Aki nem tudná, hogy mi lehetett ebben a pláne: az AA fejlesztője, kiadója és forgalmazója az Egyesült Államok Szárazföldi Hadserege (US Army), s 2002 óta ingyenesen terjesztik, egyfajta kedvcsinálónak egyfelől azok számára, akik virtuálisan szeretnék kipróbálni, hogy milyen is a katonaélet, másfelől pedig azoknak, akik ettől kedvet kapva a való életben is aláírják a szerződést a sereggel. Az AA tehát egy gigantikus toborzókampány, amely a negyedik játékgenerációnál tart és jelenleg mintegy 12 millió regisztrált játékos tölt el vele akár naponta több órát is online.

7.) Gery halála

Szeptember közepén hősünk tehát – jó szokásához híven – elkezdett nyomozgatni, informátorok után nézni, kapcsolatokat felkutatni és minden olyan lépést megtenni, amit egy tökös oknyomozó riporternek meg kell tennie, ha valami igazán ütős anyagot akar letenni a főszerkesztője asztalára, azonban…

…azonban nem telik el három hónap, s holtan találják lakásán, Sacramento egyik külvárosában. A hivatalos vélemény szerint (aminek alapján a halotti bizonyítványt is kiállították) a halál oka egy 38-as maroklőfegyverrel elkövetett öngyilkosság volt. Amikor az egyik helyi újság kiszagolta, hogy a boncolásnál 2, azaz két lyukat találtak Gary koponyáján, Robert Lyons megyei halottkém rezzenéstelen arccal kiáll a nyilvánosság elé és belemondja az összesereglett újságírók képébe: ez valóban talán kissé szokatlan, de nem példa nélküli. Majd felmutatta az állítólag Gary által (géppel) írt búcsúlevelet, amit elvált feleségének és három gyermekének címzett. Rögtön megszólaltatták hajdani nejét is, aki teljesen elképzelhetőnek találta az öngyilkosságot, mondván: egykori férje nem érezte túl jól magát új munkahelyén, anyagi gondjai is voltak, antidepresszánsokat is szedett, tehát szerinte belefér a képbe a két önkezű golyó.

És ami talán még ennél is furcsább: hagyatékában egyetlen olyan fecnit, egyetlen darab papírt, egyetlen számítógépes dokumentumot sem találnak sem otthonában, sem a szerkesztőségi íróasztalán, ami az AA-ra utaló infót tartalmazna, noha az őt ismerők egyöntetűen állították, hogy Gary roppant precíz alak volt: egy lépést sem tett jegyzetfüzet nélkül, s minden áldott napját úgy fejezte be, hogy aznapi megállapításait rögzítette a laptopján, egyúttal meghatározva önmagának a másnapi teendőket.

8.) A konteók

Az egyesek szerint csak a Watergate-ügyhöz mérhető tényfeltáró cikksorozat szerzőjének halála természetesen megmozgatta a konteósok agytekervényeit, s órák alatt felröppentek az ezzel kapcsolatos összeesküvés-elméletek. 

8.1.) A CIA tette

A világ talán legbefolyásosabb kémszervezete (Moszad-rajongók, bocs!) nem tudta megbocsátani Garynek, hogy azt művelte velük, amit. A crack-kontrák ügy kipattanása hatalmas erkölcsi (és nem kevés anyagi) kárt okozott Langley-nek: a Kongresszus vizsgálóbizottságot állított fel, jó pár fejest eltávolítottak, évekre visszamenőleg bekérették az összes számlát, rengeteg ügynököt kihallgattak, szóval ha valakinek, akkor a Cégnek tényleg volt oka bosszút állni Webben. Visszaemlékezések szerint a halálát megelőző hetekben Gary többször említette barátainak, ismerőseinek, hogy érzése szerint megfigyelés alatt áll, idegen arcok sürgölődnek lakókörnyezetében, s igencsak megszaporodtak a telefon-, kábeltévé-, gáz-, villany- és vízszerelők abban az utcában, ahol lakott. Hogy a CIA miért várt hosszú éveket a likvidálással, és hogyan követhette el azt a hibát, hogy két golyót eresztett barátunk koponyájába – nos, erre is várom az ötleteiteket.

8.2.) Az alvilág volt

A kontrákkal összefonódott Los Angeles-i maffia ugyancsak megszívta Gary oknyomozását. Mi sem természetesebb, mint hogy a cikkek megjelenését követően Kalifornia összes bűnüldöző hatósága, a sheriffektől a városi zsarukon keresztül a szövetségi bűnüldözőkig (FBI, DEA, BATF, US Customs, stb.) mindenki rájuk szállt, hiszen egyrészt most már nem kellett tartani a CIA akadékoskodásától, másrészt a helyi és szövetségi politika rendesen noszogatta is őket, hogy mutassák meg, mit tudnak.

Szóval  az alvilág sem felejtett, s amint újratermelődött (vagy kijött a sittről) egy olyan vezető réteg, melynek képviselői már nem csak a napi profitot tartották fontosnak, hanem azt is, hogy megmutassák, velük nem lehet packázni, pedagógiai célzattal kinyírták Garyt.

8.3.) A hadsereg volt

Isten tudja, az újságíró mire futott rá az America’s Army körüli vizsgálódás kapcsán (vagy mire futhatott volna rá, ha van elég ideje). Az állami intézmények gyakran valódi fekáliamágnesként működnek, s minél nagyobb egy ilyen intézmény, annál több pénz felett diszponál, márpedig a sok pénz rengeteg disznóságot indukál. Az amerikai szárazföldi hadsereg (tehát ez még nem a teljes amerikai haderő!) éves költségvetése úgy 250 milliárd dollár körül mozog, ekkora összegnél egy-egy pár tízmilliós tétel tényleg kerekítési kategória. 

A teljes magyar honvédelmi költségvetés ugyancsak 250 milliárd. Igaz, forintban.    

Szóval Gary rábukkant valamire, aminek nyilvánosságra hozatala nagyon kényelmetlen lett volna a hadseregnek. És mivel a katonák nem olyan totojázós fajta, mint a gumitalpúak, hát a legrövidebb időn belül megoldották a problémát.

8.4.) Az újságírói konkurencia

Kicsit talán meredeknek tűnik ez a verzió, de a zsurnaliszták között legalább olyan intenzitású az egymásra irigykedés és a szakmai féltékenység, mint a műfordítók vagy a gázszerelők körében. Fene se tudja, hogy Webb kinek tett be, kinek a többhónapos munkáját tette tönkre gondatlanságból vagy szándékosan egy kijelentésével vagy cikkével. Az újságíró is emberből van, neki is vannak érzelmei, az ő zsákja is teleszaladhat egyszer.  Hát tele is szaladt.

Nos, így hirtelen ennyit szerettem volna mondani Garyről és a Dark Alliance-ról. Aki részletesebben szeretne utánaolvasni a történetnek, a neten rengeteg anyagot talál. A tavaly egy filmet is bemutattak, ami ebből a sztoriból inspirálódott, én még nem láttam, de fel vagyok iratkozva rá a sarki videotékában.

És innen ez már az olvasó pályája. Ha van véleményed a sztoriról, oszd meg velünk. Mondd el, szerinted tényleg öngyilkosság volt-e, vagy a fent felvázolt forgatókönyvek valamelyike érvényesült. És persze szavazhatsz is, három verzióra adhatod le a voksod.

Ápdét: jelen poszt kibővített verzióját elolvashatod a 2016. december 2-án a könyvesboltokba kerülő Konteó3-ban, további 29 válogatott összeesküvés-elmélettel és egy elméleti összefoglalóval együtt.