Lassan már 35 éve annak, hogy 1977. augusztus 16-án a Tennessee állambeli Memphisben található birtokán holtan lelnek Elvis Aaron Presley-re, minden idők egyik legsikeresebb, legismertebb és legbúgóhangúbb előadóművészére. A rock’n’roll királya (avagy – a Zámbó Jimmy-rajongókon kívüli keveseknek – simán: A Király) 42 évesen igazolt át a Nagy Égi Impresszárióhoz. Életéhez és halálához (már ha elfogadjuk, hogy valóban elhunyt) számos találgatás fűződik. Ezek közül szemelgetünk ma egy kicsit.

Korai éveivel nem áll szándékunkban részletesen foglalkozni (a gugli 0,12 másodperc alatt 2,8 millió találatot ad az „Elvis Presley” kifejezésre, ami például az „oral sex” keresés eredményéhez képest 30%-kal magasabb, s ez roppant tiszteletreméltó), csak azt jegyezzük meg, hogy a hivatalos életrajza szerint halott, egypetéjű ikertestvérével együtt született.

A legvadabb konteós elképzelések persze visszanyúlnak a szülőszobáig; egyesek szerint valójában Elvis született halva, és testvére (Jesse) élte túl a szülés traumáját, aki aztán Elvis néven futott be karriert.

Ennek így persze semmi értelme, de valljátok be, hogy pár másodpercet azért elgondolkoztatok a helyzeten és megpróbáltátok megérteni a kurflit… Na, nyertem?

Szóval Elvis. Az ötvenes évek közepén lett igazán híres, népszerű és közismert, majd mire 1957 végén megkapja a behívóját, valódi megasztár. Másfél évet Nyugat-Németországban tölt a 3. Páncélos Hadosztály katonái között, ahonnan (ajkain az amfetamin ízével) tér haza 1960 márciusában. A filmezésbe is belekóstol, de valódi kvalitásait a zenén keresztül tudja csillogtatni.

Rajongói lassan olyan mennyiségben lepik el környezetét, hogy egyre jobban zavarják, de hiúsága (valamint menedzserének tanácsai) megakadályozzák abban, hogy beváltsa lassan körvonalazódó – de senki által komolyan nem vett – álmát: a visszavonulást a nyüzsgő-pezsgő nagyvilági élettől. A hatvanas évek végére csinos kis paranoiája alakul ki, aminek az a lényege, hogy meggyőződésévé válik: előbb-utóbb egy őrült rajongója fogja meggyilkolni. Ekkor kezd el magándetektívektől és maszkmesterektől különórákat venni – akkoriban az volt a hivatalos magyarázata, hogy filmszerepekre készül, amelyek között olyan is akad, ahol nyomozót kell játszania.

1970-ben (valószínűsíthetően ügynöke, Tom Parker noszogatására) találkozót kér az Egyesült Államok elnökétől. Mivel a Fehér Házban is néztek tévét, illetve olvastak újságokat, az elnöki adminisztráció megszimatolja a látogatásban rejlő reklám-lehetőségeket, s első körben az alelnök (Spiro Agnew), a másodikban pedig (négy nappal Karácsony előtt) maga Richard Nixon is fogadja.
Több forrás is megerősíti, az elnöki audiencián Elvis (aki a rockon kívül a saját pecsenye sütögetéséből is doktori fokozatra lehetne esélyes) felhívta Nixon figyelmét arra, hogy az amerikai ifjúság erkölcsileg totál lezüllött az olyan morális degeneráltak miatt, mint például a Beatles, ahelyett, hogy olyan valódi, ötcsillagos értékek felé fordulna, mint például egyes, tiszta zenét játszó amerikai előadók – és ennél a pontnál szerényen a szemeit forgatta.

A másik csevelycsevejtéma a kábítószerek elleni küzdelem volt, aminek megvolt az a diszkrét bája, hogy a Király akkor már a napi két marék szintetikus serkentő nélkül teljesen depressziós volt, ez az apróság azonban nem akadályozta meg abban, hogy önmagát egyfajta Sárkányölő Szent Györgynek állítsa be, aki pallosát kivonva küzd a drogok (és azok élvezői) ellen.

Nixon ezt az elismerésre méltó (és csak egy picikét furcsa) lendületet egy tiszteletbeli kábítószerellenes ügynöki diplomával, valamint (állítólag) egy majdnem igazi jelvénnyel és igazolvánnyal honorálta. Elvis – így a hírek – még erősködött egy verset, mondván: ha a szükség úgy hozza, ő akár érdemben, az első vonalban is hajlandó a nemes ügyért harcolni beépült ügynökként, de az elnök úgy döntött, nem esketi fel az énekest BNDD-ügynöknek és be sem iskolázza Quanticóba; gondolom, nagyon félt J. Edgar Hoover haragjától, aki (ahogy azóta kiderült) tekintélyes dossziét vezetett Elvisről, akit kurtán-furcsán „nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek” nevezett…

A BNDD (Bureau of Narcotics and Dangerous Drugs – Kábítószer és Veszélyes Gyógyszerek Elleni Iroda) az 1973-ban alakult DEA (Drug Enforcement Administration – Kábítószer Elleni Hivatal) elődje volt.

A női szívek megdobogtatója, a mindig fess és elbűvölő Elvis a hetvenes évek közepére minden szempontból ronccsá válik: a gyakorlatilag folyamatos zabálástól betegesen elhízik, és egyre több tudatmódosítót használ. Étvágya (főleg az utolsó egy-két évben) elképesztő volt: beszámolók szerint képes volt egy ültő helyében két-három darab, egyenként két láb (cirka 60 centi) hosszúságú, vajjal gazdagon megkent, ujjnyi vastag sonka- és sajtszeleteket tartalmazó bagettet betermelni, és kedvenc csokoládés-lekváros-vaníliás süteményeiért hajlandó volt Nevadába küldeni magánrepülőgépét (tájékoztatásul a mi kis, ká-európai méretekhez szokott agyunknak: Memphis-Las Vegas légvonalban is megvan úgy 2300 kilométer).  

Na, ne húzzuk az időt, mert a konteók csak most következnek.

Elvist tehát holtan találják a gracelandi udvarház fürdőszobájában. A Shelby megyei halottkém krónikus szívelégtelenségből eredő szívrohamot ír a halotti bizonyítványba. Nézzük: ki is tehet róla, ki tette, miért tette aki tette, satöbbi.

1.) Elvis él! – ahogyan azt mindenki tudja

A legtriviálisabb konteó, hiszen mindegyikünk ismer legalább két embert, akinek az unokatesója/szomszédja/fodrásza/hentese látta Elvist, amikor:

– Thaiföldön vacsorázott egy étteremben;
– Miskolctapolcán üdült a barlangfürdőben;
– esetleg a kettes metrón, amint BKV-ellenőrök inzultálták.

Szóval Elvis nem halt meg; a halottkémet (dr. Franciscót) és személyes orvosát (dr. Nikopoulost) megvesztegették, majd egy jó előre elkészített és nagyon élethű bábut temettek el Gracelanden, a sok hülye bámészkodó meg kifizeti a borsos beléptidíjat és könnyekkel a szemében helyez el egy szál (ugyancsak méregdrágán vásárolt) virágot a viaszbabát takaró kőlapon.

A Királynak annyira elege lett a rajongókból, abból, hogy gyakorlatilag nincs magánélete, hogy mindent (na jó, nem mindent; pár tízmillió dollárnyi értéket azért időben félretett  készpénzben, bemutatóra szóló értékpapírokban és matt csillogású csiszolatlan gyémántokban), szóval majdnem mindent hátrahagyva lelépett Brazíliába, vagy egy másik, lehetőleg dél-amerikai államba, ahol a megfelelő mennyiségű dollár-bankjegy felmutatása ellenében nem tesznek fel kérdéseket, ugyanakkor egy plasztikai sebészeti beavatkozás-sorozat nem jár feltétlenül vérmérgezéssel.

Elvis elhatározását még az is erősítette, hogy ’75 óta bizony jócskán megkopott a nimbusza, s koncertjein már lassan több a fanyalgó, mint a rajongó. Persze továbbra is ő a Király, továbbra is naponta kap több száz levelet, amelyben mindkét nembeli tinédzserek a szüzességüket, középkorú asszonyok a tapasztalatukat, idősebbek a főztjüket meg az általuk kötött zoknikat ajánlják fel neki, de mindenki érzi, hogy ez már nem az igazi, az eredeti Elvis-mánia.

A nyolcvanas évek elején állítólag egy brazíliai Elvis-imitátor-versenyen (hogy kell ezt írni?) felbukkant egy testes, agyonkozmetikázott, vélelmezhetően amerikai pasi, aki döbbenetes módon tudta utánozni a Királyt, de két fellépésnél többet nem vállalt, interjút nem adott, hatalmas napszemüvegét folyamatosan az orrán tartotta, elérhetőséget (a John Burrows néven kívül) nem hagyott hátra, s még az ezer dolláros első díjért sem jelentkezik. A szállodai szobájában utólag még ujjnyomokat is kerestek a fanatikusok, de minden vagy le volt törölgetve, vagy a lakó a vécében is kesztyűben pisilt, mert nem találtak semmit. Azóta nem hallott róla senki.

Érdekesség: Elvis előszeretettel használta a John Burrows álnevet, amikor nagyon távoli és nagyon vidéki motelekben húzta meg magát pár napra, még a dicsőséges hatvanas években.

Alkonteó: Elvis a hatóságok tudtával (sőt: segítségével) kapott új személyazonosságot, mert nagyon nagy szolgálatokat tett az FBI-nak, illetve a DEA-nek azzal, hogy több igazi nagykutya maffia-főnökre és azok udvartartására tett terhelő vallomást. A szövetségi tanúvédelmi program teljes fordulatszámon működött, elvégre egy ilyen fazont eldugni a világ szeme elől… de végül igen, megcsinálták.

Elvis – ha él – 74 éves. Nem egy matuzsálemi kor; persze a Love Me Tender-t biztosan nem tudja már olyan szívszaggatóan énekelni, és a Jailhouse Rock-nál sem ugrál az asztalokon és nem csúszkál azon a legendás rúdon.

2.) A CIA (esetleg az FBI) ölte meg

Elvis vonzódása a titkosszolgálatok és a rendvédelmi szervek felé közismert. A Nixon-féle beszélgetés során Elvis megkérte az elnököt, hogy ajánlja be őt Richard Helmsnek, a CIA akkori főnökének (itt balra). A tali megtörtént, és ott Presley személyes felajánlkozását (ügynökként) nem fogadják el ugyan, de téglának beszervezik, gracelandi birtokát pedig közelebbről meg nem határozott módon ugyancsak felveszik a Cég fedett objektumainak listájára.

Hogy a CIA-góré személyiségéről egy kicsit árnyaltabb képet alkossunk: Helms egy különös rekordot is a magáénak tudhat, méghozzá azt, hogy mindeddig ő volt az egyetlen olyan magasrangú CIA-vezető, aki szemrebbenés nélkül hazudott a Kongresszusnak a hírszerzés fedett műveleteiről ÉS le is bukott. Két év felfüggesztettet kapott a bravúrért.

Egyes találgatások szerint Elvis – a CIA útmutatása alapján – meghívott híres embereket a birtokra, ahol ugye teljes ellátásban részesültek: étel, ital, fű, szintetikus drogok, kokain, fiúk, lányok, [moderálva]. Ha valahol, hát egy Elvis házában tényleg hajlamos lehetett az ember arra, hogy elengedje magát, arra meg ép ésszel végképp nem számíthatott, hogy az úszómedencétől kezdve a tujákon és a kávéscsészéken keresztül az ágakon ugrabugráló és bőszen csivitelő énekesmadarakig mindenben mikrofon és/vagy kamera lapul.

Ezeket a színes-szagos felvételeket aztán fel lehetett használni minden olyan ínyencségre, amiktől a CIA méltán vált befolyásossá azokban a csodálatos évtizedekben : hazai és külföldi politikusok és közéleti személyiségek (vagy ezek hozzátartozóinak) zsarolására.

Elvis zsákja pár év múlva teleszaladt a dologgal és megfenyegette a Céget, hogy borítani fog. Ezért kellett meghalnia – persze csak azután, hogy a több tucat rögzítőberendezést már leszerelték.

3.) Öngyilkosság volt

Elvis szándékosan túladagolta magát; részben önsajnálatból, részben csalódottságában (lásd még a hónapról hónapra csökkenő népszerűségi mutatókat, na meg az egyre gúnyolódóbb hangnemet megütő cikkeket). Érezte, hogy minden szempontból totál ki van égve, és már az időről időre megrendezett szexpartikon is unatkozik, ami (a rendszeresen meghívott, khm, professzionális szabadidőpartnerek adottságait figyelembe véve) tényleg riasztó lehetett egy negyvenes évei elejét taposó férfinak.
1977 márciusában megírja alapos és minden részletre kiterjedő végrendeletét (családtagjaira: apjára, lányára és a még élő nagyanyjára hagyva mindent), majd pár hónapon keresztül erőt gyűjt és augusztusban beveszi a bevennivalót.

Apja (Vernon Presley) annyira félt attól, hogy – a felszínen a mindenféle kábító hatású anyag ellen küzdő – Elvisről kiderül: túladagolta magát, hogy megvesztegeti a kórboncnokot, aki kérésére a jegyzőkönyvbe szó szerint ezt írja: „there is no sign of drug abuse” (nincs nyoma kábítószer-visszaélésnek), ami meglehetősen furcsa egy olyan elhunyt esetében, aki – állítólag teljesen egyértelműen – szívelégtelenségben halt meg. Ugyanekkora erővel és ugyanilyen logikával azt is beleírhatta volna, hogy nincs nyoma lőtt sebnek vagy hogy a feje a nyakán van.

Utolsó éveiben Elvis évi egymillió dollárt költött gyógyszerekre (főként barbiturátokra és különféle morfiumszármazékokra), továbbá más, gyógyhatásúnak vélt készítményekre, vagyis átlagban napi 2700 zöldhasút – ez még akkor is durva, ha nem az akkori erős dollárral, hanem a mostanival számolunk…

4.) A Ku-Klux-Klán volt

Elvis elég régóta csípte a Klán szemét: egyrészt volt benne egy vonónyi csiroki indián vér, másrészt zenéje inkább „fekete zene” volt (legalábbis az ötvenes-hatvanas évek konzervatív WASP-fülei számára), harmadrészt meg színpadi vonaglásai, testrefeszülő, gyakran csillogó vagy fényes nadrágjai alkalmasak voltak a hagyományosabb értékeket preferáló Dél biztosítékjainak kiverésére.

Egyes hírek szerint a Király (részben poénból, részben számításból) előszeretettel rejtett feszülő nadrágjába olyan hosszú, hengeres tárgyakat (kalapácsnyél, mikrofon, szárazkolbász, stb), amelyek a férfiasságára voltak hivatottak felhívni az első sorokban ülő és tomboló nők figyelmét. A dolog egy időben annyira elfajult, hogy voltak városok és megyék, ahonnan ki volt tiltva, illetve a filmezése közben meghagyták az operatőrnek, hogy csak derékon felül vegye a sztárt.

A Király Mississippiben született és Tennessee-ben halt meg; életének nagy részét olyan vidéken töltötte, ahol akkoriban a fehér, földig érő köpeny a hegyes csuklyával és egy lángoló kereszttel a háttérben a jólneveltség és az úriemberség netovábbját jelentette.

Ezzel szemben hősünk előszeretettel ugrált a színpadon; ha nem gitározott, akkor mikrofonállványát a combjai közé szorítva és néha ütemesen mozgatva tette mindezt, mikrofonjával pedig – ha formában volt – olyan dolgokat is művelt, amit azóta csak Sir Michael Philip Jaggertől és Steven Tylertől láttunk.

Szóval a KKK nem bírta Elvis buráját, de a halálához az utolsó lökést az adta meg, hogy egy baráti(nak szánt) beszélgetés során – valamikor augusztus elején – Presley többek füle hallatára nagyon becsmérlően nyilatkozott a Klánról és annak – általa is ismert – egyes helyi vezetőiről. Betelt a pohár, a csuklyások felkerestek egy memphisi gyógyszerész (akitől Elvis rendszeresen vásárolta a házi recept alapján készült barbiturátokat és más finomságot) és meggyőzték, hogy a következő adagba dupla vagy tripla hatóanyagot keverjen. Ez megtörtént, az új adagot tizedike után kapta kézhez, majd 17-én sorra kerültek a preparált pirulák.

Pedig maga Elvis nem volt valami politikailag korrekt csávó, legalábbis pályája elején nem. Egyszer állítólag azt találta mondani (utólag persze mindenki mindent tagad), hogy „a négerek két dolgot tehetnek értem: megveszik a lemezeimet és kipucolják a cipőmet!”

Nem tudom, melyik konteóba fér bele, de ténynek tűnik, hogy a fater egy hónappal a haláleset előtt felmond Elvis három testőrének, akik hosszú-hosszú évek óta vele vannak és minden lépését vigyázzák.

5.) Elragadták az UFÓ-k

A nagyon keményvonalas fanok verziója; Elvis olyan kivételes személyiség/egyéniség volt, hogy a földönkívüliek őt szemelték ki, mint az egyetlen olyan embert, aki képes lesz a két civilizáció közötti űrt betölteni (vagy valami ilyesmi). A lényeg, hogy elragadták magukkal, s hogy elvarrják a szálakat (olyanok ezek az alienek, mint a titokzatos szolgák itt a Földön: szeretnek minden szálat elvarrni), szóval hogy betömjék az emberek száját, megrendezték a halálát. A Király harmadnapon fel is támadt – de nem folytatom, mert a történet innen kezdve ismerős egy másik könyvből, azt pedig nem akarom kockáztatni, hogy istenkáromlásért megint megátkozzanak az illetékesek…

Nos, ha Elvis ott lakik a szomszédodban, vagy ugyanott van a törzshelye, mint neked, kérünk, írd meg, mert meg szeretnénk lapogatni a hátát az öregnek, és fizetnénk is neki egy kör Demerolt, valami világos sörrel, kísérőnek.

Ápdét: az Elvis-konteók 28%-kal kibővített verzióját elolvashatod a 2014. május 24-én a könyvesboltokba kerülő Konteó2-ben, további 29 válogatott összeesküvés-elmélettel együtt.