Ezeken az oldalakon többször céloztam már arra, hogy a zene (mint művészeti ág) különösebben nem áll közel hozzám (bocsánat, bocsánat, bocsánat!), ezért csak óvatosan szoktam az ezt művelőkkel kapcsolatos, konteón kívüli kinyilatkozásokat tenni. Azt viszont, hogy Bob Marley neve kitörölhetetlen a huszadik század második felének zenetörténeti lapjairól, készséggel elfogadom. Azt hiszem, harmincnégy év elég hosszú idő ahhoz, hogy bárkinek a munkásságáról eldönthető legyen, elég maradandó-e ahhoz, hogy megérdemelje a halhatatlanság címkéjét, márpedig a világ mindmáig legismertebb reggae-zenésze joggal viseli ezt a jelzőt.

Abszolút érthető módon a rajongók tíz- és tízmilliói leginkább Marley zenével összefüggő tevékenységét szokták emlegetni, a tájékozottabbak biztosan hallottak a rasztafarianizmus (a raszta vallás) elfogadtatásában és terjesztésében játszott szerepéről is, de azt, hogy Bob halála körül elég sok kérdőjel felmerül, talán nem mindenki tudja. Mai posztunk ezt a homályt hivatott oszlatni egy kicsit.

Talán nem szócséplés röviden összefoglalni, hogy az összetéveszthetetlen frizurát és a roppant karakteres arcot, valamint ugyanilyen fejfedőt viselő zenész honnan indult.

1.) Élete

Bob 1945-ben született a karib-tengeri Jamaicán, ezen a durván egytized magyarországnyi területű szigeten. Apja (Norval Marley) a szigetre bevándorolt angol volt, aki a délelőtti harmadik pohár rum után azt terjesztette önmagáról, hogy ifjúkorában a brit tengerészgyalogság századosa volt, ezt azonban az őt ismerők csak gúnyos mosolyokkal nyugtázták. Norvalról a legnagyobb ellenségei sem állíthatták, hogy túlzásba vitte volna az aszkétizmust, Jamaica amúgy se igazán alkalmas arra, hogy a bármilyen típusú önmegtartóztatás Mekkája legyen. A tisztázatlan előéletű, gyanús üzleteket lebonyolító, harsány Norval már az 59-et is betöltötte, amikor családalapításra adja őszülő üstökét: 1944 nyarán feleségül veszi a nála kereken negyven évvel fiatalabb, fekete bőrű (ugye ez így politikailag korrekt? Vagy legyen inkább afro-jamaicai?) Cedella Bookert, aki Norval birtokán látott el adminisztratív teendőket.

A frigy szentesítését követő nyolcadik hónapban megszületik tehát Robert Nesta Marley, s vonásait, valamint bőrszínét elnézve azt kell mondanunk, hogy vagy Cedella Booker génjei voltak sokkal erősebbek Norval sussexi vérvonalánál, vagy valaki jól át lett verve. Mindenesetre később Bob többször is hangot adott csalódottságának, mert ő bizony azt szerette volna, ha mindkét ágról kizárólag afrikai gyökerekkel rendelkezik.

A fater nem volt valami példás családapa (és ezzel még finoman fogalmaztunk), rengeteget van távol, s nevelési feladatait leginkább csak a rendszeres pénzátutalásokon keresztül teljesíti. A srác négy éves, amikor az öreg elviteti otthonról és egy idős asszony gondjaira bízza. Id. Marley 1955-ös halála után (a rum csak ideig-óráig tartósít ám!) Bob édesanyja beköltözik a fővárosba, s a gyereket a nagyszülők gondjaira bízza, majd négy évvel később magához veszi, s a Kingston nyugati szélén elterülő gettóban, az úgynevezett Trenchtown-ban telepednek le. Bob már az iskolában elkezd kacérkodni a muzsikával, s amikor betölti a 15-öt, további intézményes tanulásról hallani sem akar. Az első komoly hatásokat az amerikai rythm-and-blues teszi rá, naphosszat hallgatja a rádiót, csiszolgatja a saját stílusát, megtanul gitározni, s mivel valamiből meg is kell élni, egy hegesztőkészülékeket árusító boltban lesz eladó.

A hatvanas évek közepére országos (úgy értem: jamaicai) hírnevet szerez magának a változó nevű együtteseivel: The Teenagers, The Wailing Rudeboys, The Wailing Wailers, stb. A hetvenes évek elején (amikor a reggae elismert műfajjá válik) már komoly nemzetközi sikereket ér el, meghívják az USA-ba és Európába is.

Zenei pályafutását nem akarom itt részletezni, elemezni meg nem igazán tudom (mint említettem, nem érzem magam otthon ebben a témában, de ha a kommentek között csepegtettek néhány, erre vonatkozó részletet, szívesen elolvasom), elégedjetek meg annyival, hogy úgy 1975-től tényleg futott rendesen a szekere, ekkor válik tényleg világsztárrá a mindenki által ismert No Woman, No Cry című számmal, amit aztán további sikerek követnek. Bob egyre többször felvállal politikai áthallásokat sem nélkülöző rendezvényeken történő fellépéseket, egyre erősebben exponálja magát, mint a fekete kontinens wannabe nagykövete, teljesen ráfordul a rasztafarianizmusra, egyre gyakrabban utazik Afrikába, s a hetvenes évek végére legalább annyira politikai, mint művészeti közszereplő.

A mindenkori hatalom mindig is gyanakvással figyelte a nagy tömegeket megmozgatni képes zenészeket és előadóművészeket. Közülük is kiemelt figyelemmel kísérte azokat, akik olyan műfajokban remekeltek, amelyeknél a szöveg a zenével egyenrangú. Ezért voltak mindig is gyanúsak a rocksztárok, a rapperek és a reggae képviselői, akik a szex és a szerelem mellett nyíltan beszéltek/énekeltek a fűről, a politikáról, a nyomorról és a világforradalomról, meg esetenként arról, hogy kiket kell esetleg jól pofán csapni annak érdekében, hogy a társadalmi igazság végül győzedelmeskedhessen, Isten nagyobb dicsőségére.

2.) A rasztafarianizmus

Ez a vallási mozgalom a harmincas években kezdett terjeszkedni, origója a már említett kingstoni Trenchtown volt, ahol a Jamaicába egykoron behurcolt afrikai rabszolgák leszármazottai voltak az első raszták. A vallás elnevezése az 1930-ban császárrá koronázott etiópiai uralkodó, Hailé Szelasszié eredeti nevéből (Tafari Makonnen) származik, akit a raszták Isten földi megtestesülésének (egyfajta Messiásnak) tartottak, s országában és személyében egyfajta garanciát láttak arra, hogy a feketék elfoglalhatják az őket megillető helyet a Föld népei között.

Hogy a teológia és a dinasztikus bűbáj milyen komplex dolog, mi sem bizonyítja jobban, mint az az apróság, hogy a fekete etióp császár önmagát mint a zsidó Salamon király egyenesági leszármazottját határozta meg, minden bizonnyal Herzl Tivadar keményvonalas követőinek legnagyobb felháborodására.

A raszták első körben meglehetősen rasszisták voltak (hehe), ugyanis a feketék felsőbbrendűségét hirdették minden más emberi nagyrasszal szemben. Ez a szélsőségesség később lekopott róluk, s mára egy teljesen elfogadható ideológia lett belőle, amihez a hetvenes évektől kezdve szép számmal csatlakoztak fehér hippik és szőrtarisznyás európai bölcsészek is, akik – talán egy kicsit önkényesen – a raszta ideológiai tárházából azt tartották kiemelendőnek, hogy a tanítások szerint a marihuána szívása Istennek tetsző, spirituális cselekedet, melynek szentsége közelebb viszi a szmókert az Úrhoz.

Szóval ennek a mozgalomnak (vallásnak) lett Bob Marley a legismertebb szószólója és képviselője a hetvenes években.

3.) Jamaicai anzix

Kénytelenek vagyunk egy kis történelmi-geopolitikai kitérőt tenni annak érdekében, hogy a később részletezendő konteók érthetőek legyenek. Igyekszem rövidre fogni.

Bob Marley szülőhazája sokáig brit gyarmat volt, majd 1962-ben (több lépcsőben) függetlenítette magát Albiontól. Az átmenet nem volt egy kifejezett fáklyásmenet, noha az első tíz évben az egymást váltó konzervatív kormányok elég szép sikereket értek el: jöttek a külföldi befektetők (elsősorban a bauxitiparba, a mezőgazdaságba és az idegenforgalomba), éves szinten 5-6 %-os gazdasági növekedés, külkereskedelmi pezsgés. Ezzel párhuzamosan azonban nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek 1972-re politikai irányváltást eredményeztek: az addig kormányzó jobboldali-konzervatív Jamaicai Munkáspárt (Jamaica Labour Party, JLP) elvesztette parlamenti többségét, s helyére a szocdem-liberális irányultságú Nemzeti Néppárt (People’s National Party, PNP) lépett. Az első dolguk természetesen az volt, hogy az országban működő (és Jamaicát gyakorlatilag félgyarmatként kezelő) amerikai cégeket komolyan megadóztatták, s az így keletkezett extra bevételekből nem szállodákat és kaszinókat építettek, hanem az egészségügybe és az oktatásba fektették a lóvé jó részét.

Innen is látszik, milyen furcsa ország ez a Jamaica: a szocdemeket a Nemzeti Néppárt képviseli, a konzervatívokat a Munkáspárt.

Az USA nem nézte tétlenül a baloldal előretörését. A kingstoni amerikai nagykövetségen működő CIA-iroda vezetője, Norman Descoteaux mindenféle black-ops keretein belül minden elképzelhető módszerrel igyekezett a Michael Manley által vezetett PNP alá rúgni és az ellenzékbe szorult JLP-t segíteni: nem csak a szovjetbarátság bélyegét sütötte a szocdemekre (egy második Kuba létrejöttével riogatva a békés gandzsásokat), de pénzzel és fegyverrel látta el a jobboldali párt militánsait, s még a jamaicai alvilág egyik legszervezettebb bűnbandájának, a hírhedt (és napjainkban is tevékenykedő) Shower Posse nevű társaságnak a létrehozásában is segédkezett.

És hogy adjunk egy átívelő szálat egy másik blogunkhoz is: a CIA néhány hétre Jamaicába vezényli még Luis Posada Carrilest is, Castro egyik legádázabb ellenségét, akiről ebben a posztban írtunk részletesen.

Nem kell Marley-kutatónak lennünk ahhoz, hogy belássuk: a két lehetőség közül Bob inkább a PNP-hez húzott, s ebből nem is csinált különösebb titkot. Olyannyira nem, hogy 1976 decemberében elfogadta az aktuális szocdem miniszterelnök, a már említett Michael Manley felkérését és a nemzeti megbékélés szellemében Kingstonban megszervezett egy ingyenes óriáskoncertet (ez volt a híres első Smile Jamaica Concert, amelyen 80 ezer ember vett részt).

4.) A merénylet

Két nappal a Smile Jamaica előtt fegyveresek törnek be a zenész Hope Road-i lakásába, s vad lövöldözés közepette súlyosan megsebesítik Ritát (Bob feleségét), menedzserét, Don Taylort, valamint egy újságírót, aki éppen náluk lebzselt. Maga Marley csak enyhébb sérüléseket szerez. A kor konteósai természetesen a JLP munkásőreinek árnyékát vélték felfedezni a hétfős kommandóban, amelyet (állítólag) a pár évvel később megalakuló Shower Posse főnöke, Lester Coke (fedőnevén Jim Brown) vezetett. A mintegy öt percen át tartó lövöldözés után a helyszínelők több, mint száz golyónyomot regisztrálnak a lakásban, az elkövetőket természetesen soha nem azonosítják.

Nem kell nagyon meglepődni, a hetvenes években a jamaicai belpolitikai módi kábé olyan volt, mint a húszas-harmincas évek Ausztriájában: mindkét nagy politikai tábornak megvolt a maga fegyveres, paramilitáris csapata, amelyek rendszeresen összecsaptak, illetve levadászták egymás kiemelkedő szimpatizánsait. Egyfajta permanens választási kampány volt ez, rengeteg vérrel, törött végtaggal, gyújtogatással és nyakló nélkül fogyasztott tudatmódosító szerekkel.

Bobot kemény fából faragták, s amúgy is komoly sportember: sebei ellenére 48 óra múlva megjelenik a koncerten és hatalmas sikert aratva végigzenéli és végigénekli a kilencven percet.

5.) A csizma

A fegyveres rajtaütés előtt pár nappal Bobot egy amerikai forgatócsoport látogatja meg, melynek vezetője egy bizonyos Carl Colby.

A visszaemlékezések szerint ez a szépreményű fiatalember az egy évvel korábban leváltott CIA-igazgató, William Colby fia. Azé a William Colby-é, akit 1976 januárjában az idősebb George Bush követett a Langley-i egyes számú irodában.

A jenkik ott-tartózkodása alatt küldönc jő s pihegve szól: egy névtelen rajongótól származó ajándékot ad át a zenésznek, egy nagyon jól kinéző veszkócsizmát (más források szerint sima cipőt, de nekem a csizma jobban tetszik). Bob zavartan nevetgél, először nem akarja átvenni, de a filmesek biztatják, hogy próbálja fel. Marley végül enged a noszogatásnak, felhúzza a lábbelit, majd felszisszen: a jobb nagylábujját tapogatja, amelyen egy apró vércsepp látszik. Megvizsgálják a csizmát és megállapítják, hogy a jobblábas orr-részében egy apró, sárgarézből készültnek tűnő kis drótdarab van. Kipiszkálják, szemügyre veszik, majd kidobják, elkönyvelve, hogy valami technológiai gondatlanság miatt maradhatott benne.

6.) A focibaleset

1977 tavaszán (amikor már életvitelszerűen Angliában tartózkodott) Bob francia meghívásnak tesz eleget az Exodus Tour keretein belül. A fellépés előtt kikapcsolódásként egy párizsi grundon focizik helyi újságírókkal (imádta a labdarúgást, s kevés szabadidejének jelentős részét töltötte különféle pályákon). Védőt játszik, s amikor bevetődve megpróbálja megállítani az ellenfél labdával előretörő csatárát, annak talpába rúg. Felkiált, majd lebiceg a pályáról. Leveszi a csukát és konstatálja, hogy bizony a jobb nagylábujja elég csúnyán néz ki: vérzik és a köröm is leszakadt. Legyint egyet (szokványos sportbaleset), fertőtlenítik, bekötözik, s meg is feledkezne róla…

… de a seb sehogysem akar gyógyulni. Amikor már két hónapja kínlódik s egyre komolyabb fájdalmakat kell elviselnie, vesz egy nagy levegőt és elmegy egy tekintélyes angol orvoshoz, aki alaposan megvizsgálja, hümmög, melanómát (a pigmenttartalmú sejtek rosszindulatú burjánzását, triviálisan: bőrrákot) emleget és azt a tanácsot adja, hogy szabaduljon meg a lábujjtól.

A melanóma a világosabb bőrű nagyrasszoknál gyakoribb, a sötétebb bőrűeknél sokkal ritkább.

Mivel az emberi testet a raszták Isten alkotásának tartják, s minden csonkítást a Teremtő akarata elleninek tekintenek, Bob megrázza a fejét: szó sem lehet semmiféle amputációról, majd az ima és a fű segíteni fog. Egy kisebb bőrátültetésbe még beleegyezik, de – mint később kiderül – ez kevésnek bizonyul.

Egy alverzió szerint közvetlenül a focibaleset után a pályán feltűnik egy ismeretlen orvos, aki egy (úgymond fájdalomcsillapító) injekciót ad be a sebesült lábujjba, majd eltűnik és soha senki nem látja többé.

7.) A végső diagnózis

Noha már 1978-ban figyelmeztetik, hogy a szűnni nem akaró lábujjseb elrákosodhat, Marley csak legyint és nem vesz tudomást a sokasodó, aggasztó jelekről, s következetesen távol tartja magát az orvosoktól is. Azonban 1980-ban, egy New York-i tartózkodás alatt (Uprising Tour), amikor kimegy futni a Central Parkba, egyszercsak eszméletét vesztve összeesik. Nem lehet tovább elodázni az alapos vizsgálatot: három orvost is meglátogat, akik egybehangzóan agytumort állapítanak meg nála. Néhány sugárterápiás kezelésre is elmegy, de a daganatok nemhogy visszahúzódnának, hanem inkább sokasodnak: fél év múlva már a tüdején és a májban is felfedezik a tumorokat. Ekkor lesz végleg elege az általa amúgy is lenézett, hagyományos „nyugati orvoslásból” s valami ettől teljesen eltérő után néz. Ma már pontosan nem lehet tudni, ki hívta fel a figyelmét egy furcsa német alakra, az alternatív gyógyítási módszereiről híressé (vagy hírhedté?) vált dr. Josef Isselsre (de a legtöbben jamaicai kuruzslóját orvosát, Carl Frasert gyanúsítják azzal, hogy rábeszélte Bobot a bajorországi túrára).

1980 októberében tehát beutaltatja magát dr. Issels klinikájára, a bajor-osztrák határon fekvő Rottach-Egernbe.

8.) Dr. Josef Issels

Hogy próbáljunk egy kicsit világosabban látni (de az is lehet, hogy csak mégjobban összezavarom az olvasót), röviden ismerkedjünk meg Issels dokival, aki ’80 őszén úgy lépett fel, mint Bob Marley utolsó reménye.

Josef 1907-ben született az észak-rajna-vesztfáliai Mönchengladbachban, s 1932-ben szerezte meg orvosi diplomáját Würzburgban. A hitleráj alatt természetesen tagja lett a náci pártnak, sőt, rövid ideig az SS tudományos kutatási programjában is részt vett. Egyes ellenségei szerint Mengele auschwitzi orvoscsapatában is dolgozott néhány hónapig, de a történelmi források ezt a részletet nem erősítették meg. Azt viszont igen, hogy „parancs iránti engedetlenség” miatt valamikor ’43-ban elvesztette addigi támogatói jóindulatát (és párttagságát, amiről állítólag önként mondott le), s a keleti frontra helyezték tábori doktornak, ami egy kutatóorvos számára elég messze van az ideális helyszíntől. A szovjetek fogságába esik, majd 1946-ban hazatér. Nem tudni, hogy csinálta, de mindenféle utólagos felelősségrevonást megúszott, neve még érintőlegesen sem merült fel a háborús bűnösök között.

Lehet, egykori zsidó páciensei mentették meg a pertől és az ítélettől, ő legalábbis később erre hivatkozott.

Első alternatív rákterápiás klinikáját 1951-ben nyitja meg, s már az első hónapokban özönleni kezdenek hozzá azok a betegek, akiknek a hagyományos orvoslás nem tudta azt nyújtani, amit szerettek volna (és azok, akikről már lemondtak). Nem értek ezekhez a dolgokhoz, azt azonban kábé sikerült felfognom, hogy Issels doki módszerének lényege és ideológiája a következő volt: szerinte az egészséges testben a daganatok nem fejlődnek, tehát minden lehetséges gyulladási gócot el kell távolítani. Ennek jegyében például kihúzatta az összes olyan fogat, amelyben bármilyen tömés vagy idegen anyag volt, a köldökön keresztül speciális tűkkel szúrta át a betegek gyomrát, „ózoninjekciókat” adott (bármit is jelentsen ez), valamint zsákszámra adagolta a homeopátiás készítményeket, heti rendszerességgel és saját receptek alapján méregtelenítette a páciensek szervezetét. Issels doki fegyvertárában a kínzás is előkelő helyen szerepelt, mert szerinte az éles fájdalom pusztítja a rosszindulatú daganatokat alkotó sejteket.

Ezt a módszert Issels és stábja a „holisztikus, komprehenszív és integratív immunoterápia” névvel illette, amiért már önmagában is legalább hat hónap letöltendőt (és egy Douglas Adams-díjat) adnék.

Nem túl meglepő, ha azt mondom, hogy az unortodox Josefet többször is beperelték, odahaza és külföldön egyaránt, klinikájának összes engedélyét felfüggesztették és kuruzslással, csalással, sőt: emberöléssel is megvádolták, de valahogy mindig sikerült kikecmeregnie a lekvárból. 1998-ban bekövetkezett haláláig személyesen tovább árusíthatta terápiáját, esetenként 80-100 ezer nyugatnémet márkáért (ami ma 40-50 ezer eurót jelent – mondom a szemtelenül fiataloknak). A módszer ma is szedi áldozatait, hiszékeny emberek pénzén hízva; a linket azért se teszem be, ne higgyetek a kuruzslóknak!

9.) Bob halála

A bajor klinikán eltöltött hónapok nemhogy enyhülést nem hoztak, hanem további szenvedésekkel nehezítették Marley hétköznapjait. Szegény Bob, szerintem már akkor érezhette, hogy nem fog ez összejönni, amikor Issels a második napon levágatta a zenész rasztás fürtjeit. Amikor befeküdt a klinikára, 71 kilót nyomott, amikor nyolc hónappal később, 1981. május 11-én egy Miami-i kórházban meghal, a boncjegyzőkönyv szerint 37 kiló volt. A halál oka: teljes metasztázis, minden olyan szerve rákos volt, ami egyáltalán rákos lehet.

A temetésre 1981. május 21-én kerül sor Kingstonban, ravatalánál mintegy 30 ezer gyászoló jelent meg. Bobot természetesen kedvenc gitárjával együtt helyezik örök nyugalomra. Népes rajongótábora mellett anyja, barátai, felesége és hét különböző nőtől született tizenegy (más források szerint tíz nőtől született tizennégy) gyermeke gyászolta.

10.) A konteó

Tudjuk, hogy híres, népszerű és fiatal emberek halálát törvényszerűen körüllengik az összeesküvés-elméletek, senki ne csodálkozzon tehát, hogy a 36 évesen elhunyt, több tízmillió rajongóval bíró Bob Marley sem jelent kivételt. A fő gyanúsított (miként azt ti is kisakkozhattátok az eddigiekből) a jó öreg CIA.

Hogy az amerikai hírszerzésnek miért szúrta a szemét a zenész, nem nehéz kikövetkeztetni. És itt most nem csak arról van szó, hogy a hetvenes évek közepére Bob megkerülhetetlen, hangsúlyosan Amerika-ellenes belpolitikai tényezővé vált szülőhazájában, hanem arról is, hogy egyre nagyobb befolyásra tett szert az USA-ban élő fiatalok körében is. Demokráciáról, szabadságról, egyenlőségről énekelt, arról, hogy mekkora disznóság a kizsákmányolás és az elnyomás bármilyen formája, hogy a feketéknek vissza kell térniük őseik földjére (lásd még pán-afrikai eszme), s hogy az emberi élet legfőbb vezérlő elve a szeretet kéne legyen. Az is aggasztotta Washingtont, hogy Afrikában lassanként úgy tekintenek rá, mint a fekete ébredés szimbólumára, s az amerikai újgyarmatosítók elleni felszabadító, keresztes háború vezérszónokára, aki arra buzdította őket, hogy keljenek fel jogaik védelmében.

Afrika egyes országaiban az olyan számai, mint az „Africa Unite” vagy a „Zimbabwe” szinte már nemzeti himnuszként funkcionáltak a felszabadító mozgalmak népgyűlésein. S ma már azt is tudjuk, hogy ezen mozgalmak hátterében nem kis szerepe volt annak a kópé Szovjetuniónak.

Hogy ezek a spekulációk nem puszta találgatások, számos, azóta nyilvánosságra került dokumentum is bizonyítja. Az információs szabadságról szóló amerikai törvény (Freedom of Informaton Act, FOIA), valamint az egyénekről szóló kormányzati információk megismerhetőségét szabályozó norma (Privacy Act, PA) alapján az elmúlt évtizedekben kikért, egykoron titkosított anyagok között szép számmal vannak olyanok, amelyek azt igazolják, hogy Marley tevékenységét megkülönböztetett figyelemmel kísérte nem csak a külföldön illetékességgel bíró CIA, hanem a belföldi (értsd: amerikai) felforgató tevékenység ellenőrzésével és visszaszorításával megbízott FBI is.

Az 1976-os „Rastaman Vibration” című albumon található Rat Race című számban a következő szöveg hangzik el: „Dont’t involve rasta in your say-say, rasta don’t work for no CIA”, vagyis kábé az, hogy „a rasztákat ne használjátok fel a hadoválásotok során, a raszták nem dolgoznak a CIA-nek”. A szöveget mellesleg Rita, a felesége írta. Ezt az amerikai koncerteken is lelkesen énekelte a hallgatóság, s biztosak lehetünk abban, hogy Langley-ben nem örültek a jelenségnek. Mellesleg a Rastaman Vibration lett az első Marley-lemez, amely 1976-ban bekerült az amerikai Top 10-be (a Billboard 200 adatai szerint).

A bennfentesek arról is tudni vélnek, hogy a CIA biológiai hadviseléssel összefüggő, MK-NAOMI fedőnevű programja keretein belül bizony kísérleteztek olyan fegyverekkel, amelyek rákot és más, gyógyíthatatlan betegségeket idéznek elő (például az AIDS-et, amiről mi is írtunk). Érdekes módon a fertőző anyagokat tűszúrással, illetve a végtagokon ejtett apró sebeken keresztül juttatták be a célszemély szervezetébe.

Az ajándékba kapott csizma, illetve az abban elrejtett (?) réztű tehát adja magát, ráadásul az ifjabbik Colby jelenléte is eléggé elgondolkoztató. Kérdés persze, hogy valóban ilyen hosszú lefolyású megbetegedést akartak-e (a szúrás és Bob halála között négy és fél év telt el, s ebből Marley közel négyet aktív koncertezéssel töltött), vagy valami nem úgy sült el, ahogy szerették volna. Issels doki szerepe is meglehetősen kétértelmű: vajon tényleg csak 1980 őszén kerül képbe Bobbal kapcsolatban, vagy régebbi kontaktusai is lehettek az amerikaiakkal? Netán tartozott nekik egy szívességgel 1946-ból, amikor (ugye emlékszünk?) megúszta a háború utáni felelősségrevonást?

Emlékeztek még a Paperclip fedőnevű amerikai műveletre, ami arról szólt, hogy a második világháború után a jenkik kicsemegézték maguknak azokat a náci tudósokat, akikben láttak fantáziát?

Voltak még olyan alkonteók, amelyek fehér fundamentalista keresztény csoportok számlájára írták az ominózus csizmát. Ezek motivációja állítólag abban a hírhedté vált, 1976-os Marley-kijelentésben rejlik, amelyet egy interjú során tett Jeff Cathrownak, s mely szerint „Isten fekete”, s a Bibliára pedig úgy hivatkozott, hogy „this fuckin’ book”, vagyis „ez a kibaszott könyv”.

Ha szereted Bob Marley zenéjét, ha raszta vagy, netán jamaicai, esetleg pont ezek ellenkezője jellemző rád: szavazz és kommentelj! Hozzászólásoddal egészítsd ki bátran a poszt bármelyik pontját, akár zeneelméleti, akár Marley-történeti részletekkel és rasztás információkkal, vagy bármi mással, ami szerinted ontopik – én és nem minősül kábítószerrel való visszaélésnek.

Ha a reggae-n kívül is szereted a zenét, illetve a zenészekről szóló konteókat, figyelmedbe ajánlom még az Elvis-legendát, Jim Morrison történetét, a Beatles-konteókat, John Lennon halálát, valamint a Kurt Cobain-sztorit. Ha pedig a gandzsa-konteókról akarsz olvasni, itt a helyed!

És persze: long live Rastaman! Long live Jah!