Ezekben a vészterhes, plakátkihelyezésekkel és -szaggatásokkal tarkított időkben, amikor déli határainknál megélhetési menekültek és hobbi-bevándorlók tíz- és tízezrei fenyegetik a keményen dolgozó magyar kisemberek munkahelyeit, amikor arra kényszerülünk, hogy végső megoldásként – kolbász helyett – szögesdrótból építünk (30-35 milliárd forintért) egy 175 kilométeres kerítést, arra gondoltam, hogy stílszerűen a New York-i Szabadság-szoborról mesélek egy kiadósat konteósat. Arról a képzőművészeti alkotásról, amely az elmúlt 130 évben mintegy 25 millió (nem tévedés: huszonöt millió), Amerikába hajón érkező, túlnyomó részben európai bevándorlót köszöntött az Ellis Island-i kikötőben. Érdekesség: a jelenlegi USA-állampolgárok egyharmada, vagyis úgy százmillió amerikai rendelkezik legalább egy olyan őssel, aki itt lépett először az Egyesült Államok földjére.

A világ talán legismertebb szobra (oké, vannak, akik szerint az egyiptomi Szfinx ismertebb, de tudjuk, hogy ez utóbbit idegenek emelték, úgyhogy nem azonos kategória), szóval a Szabadság-szobor fordulatos sztorija még hivatalos verziójában is megér egy összefoglalót, kezdjük tehát ezzel.

1.) A szobor története

1865 forró júliusának elején a Versailles melletti Glatigny nagy diplomáciai fogadás helyszíne volt, francia és amerikai szereplőkkel, ahol rengeteg finom pezsgő fogyott, s a (kérészéletű) Második Francia Császárság és az Amerikai Egyesült Államok közötti barátság és szövetség volt a szót kérők vesszőparipája. Az egyik házigazda, bizonyos Édouard de Laboulaye ügyvéd (későbbi szenátor, itt jobbra) a kelleténél is többet ivott a sampányból, mert egyfelől hangosan éltette a köztársaságot (ismét emlékeztetem olvasóinkat, hogy az akkori francia államforma a monarchia volt, de ez ott már 150 évvel ezelőtt is belefért), másfelől a jenkik fenekét nyaldosta fényesre – ami viszont a franciákra sem addig, sem azóta nem valami jellemző.

Nos, de Laboulaye úr tett egy elhamarkodott ígéretet a jelenlévő amerikaiaknak: szent esküvéssel megfogadta, hogy az amerikai függetlenség századik évfordulójára (vagyis 1876. július negyedikére) az akkor már köztársaság Franciaország egy szuper szobrot fog ajándékozni az USA-nak, amely a két nép közötti barátságot és örök szövetséget lesz hivatott jelképezni. Meg a respublikát! – tette hozzá a fogai között szűrve ez a javíthatatlan Édouard.

Ami az USA-t illeti, szegények éppen csak befejezték a mintegy hatszázezer halottat eredményező, négy évig tartó polgárháborújukat, elkezdték az ország újjáépítését és semmire sem volt nagyobb szükségük, mint egy szoborra, amely a franciák ragaszkodását szimbolizálja. Ezzel – gondolom – mindenki egyetért.

Másnap, amikor az elfogyasztott alkohol jó része eltűnt a szervezetéből, Édouard emlékmorzsái között felbukkant az ígéret is, amitől fejfájása (ha ez egyáltalán elképzelhető) még inkább hasogatni kezdte. Lázas gondolkodásba fogott, hiszen – igazi jogászként – rengeteg dologhoz értett profi szinten, de képzőművészetekben sosem volt túl erős.

Tanulság: részegen SOHA ne ígérjetek amerikaiaknak szobrot! Vagy ha végképp elkerülhetetlen, ne ilyen szűk határidővel!

A kiadós francia reggeli közben (az első tejeskávé és a harmadik lágytojás után, közvetlenül a második vajasbagett előtt) beugrott neki, hogy él a távoli Elzászban egy fiatal ismerőse, bizonyos Frédéric Bartholdi (itt jobbra), aki építészetet, szabad- és kötött kőművességet meg hasonlókat tanult Párizsban; ő biztosan elvállalná ezt az apró feladatot. A merész gondolatot tett követte, s Bartholdi – aki legalább akkora republikánus volt, mint de Laboulaye – bekapta a horgot: elvállalta, hogy 11 év múlva egy minden szempontból megfelelő szobrot prezentál a jenkiknek.

Ahogyan az a határidős feladatokkal lenni szokott, az idő repült, mint a veszett fene, Bartholdi meg csak szötymögött a feladattal, mígnem jött 1870 és a francia-porosz háború. Jó szokásukhoz híven a franciák rutinosan letették a fegyvert a németek előtt, majd 1871. május tizedikén Elzászt és Lotharingiát átengedik a frissen megalakult Német Birodalomnak. Ezt a franciák még valahogy elviselték volna (ahogy mondani szokás: könnyen jött, könnyen ment), arra viszont nagyon berágtak, hogy a konfliktus során az amerikaiak akkoriban inkább a germánokat tüntették ki szimpátiájukkal. Hja kérem, az USA-ban sokkal több német származású szavazó volt, mint francia, és a politikai imperatívusz már akkoriban is döntőnek bizonyult. Durcás hónapok következtek, Bartholdi (igaz francia hazafiként) csatlakozott a sértődött többséghez, s a projektet pihentette kicsit.

Ulysses Grant elnök (itt balra, az 50 dolláros bankjegyről) megpróbálja kiengesztelni a franciákat és emlékezteti őket az ígéretre: meghívja például a szobrászt és az amerikai adófizetők pénzéből hetekig eteti-itatja, továbbá megmutatja neki a majdani szobor franciák által tervezett felállítási helyét New York kikötője mellett, Manhattan déli részén, valamint megígéri, hogy a talapzat költségeit az amerikai nép fogja állni.

Ekkorra körvonalazódik Bartholdi agyában a szobor képe: egy női alak képe sejlik fel előtte, aki a szabadság fáklyáját tartja. Egyesek szerint másfél évig kereste a megfelelő modellt (gondolom: repiköltség, utazások, satöbbi – tudnak élni ezek a szobrászok), mígnem az akkor már hetvenegy éves édesanyja szigorú arcára esik pillantása és érzi: ő lesz az.

Nem láttuk a művész anyját, de ha ez a sztori igaz, akkor – a szoborból kiindulva – nem lehetett az a klasszikus kisnyugdíjas típus.

1874-re papíron megszületik a végleges terv, melynek teljes címe: A Szabadság megvilágítja/beragyogja a világot (La Liberté éclairant le monde, illetve Liberty Enlightening the World). Egy évre rá elkezdik a szobrot, s kivitelezőnek Bartholdi egy jól csengő nevet, bizonyos Gustave Eiffelt és ennek építész-irodáját nyeri meg. A tempó enyhén szólva is hagy kívánnivalókat maga után: tíz évbe telik, mire a mű elkészül, vagyis jócskán lekésték a beígért százéves évfordulót.

A franciák nem zavartatják magukat (kérdem én: mikor tették?), mondván: lesznek még további évfordulók is az amerikai függetlenségi háborúra emlékezve. És lőn: 1884 közepére elkészül a mű, s július negyedikén (mintha mindig is erről lett volna szó) a Francia Köztársaság (de Laboulaye jóslatának megfelelően akkorra már tényleg megszabadultak a monarchiától) nagyvonalúan felajánlja a szobrot amerikai barátainak.

Talán nem mindenki tudja, hogy a szobrot eredetileg Port Szaídban, a Szuezi-csatorna északi végén akarták felállítani, de hiába erősködött az alexandriai francia főkonzul (bizonyos Ferdinand de Lesseps, aki később a Panama-csatornát is elkezdte), az egyiptomi alkirály elzárkózott az ötlettől, volt neki elég baja enélkül is.

Elővigyázatosan 350 darabra szedik és 1885 februárjában hajóra (a francia haditengerészet Isère fregattjára) teszik, amely átviszi őt az óceán. Sajnos az összeszerelési kézikönyv elkallódik, ezért az amerikai munkások csak olyan puzzle-szerű próbálkozásokkal tudják összerakni – és mivel a cuccot nem az IKEA készítette, naná, hogy lekésik a július negyediki ünnepségeket. Végül 1886 októberének végére (röpke 21 évvel az első felajánlás után, alig tíz év csúszással az eredeti határidőhöz képest) sikerül felállítani az azóta is Liberty Island-nek nevezett kis szigeten a manhattani öbölben. Maga az aktuális elnök, Grover Cleveland mondott ünnepi beszédet a leleplezésekor, de szót kaptak franciák is, többek között a már említett de Lesseps is.

Akit érdekelnek a számok, tessék pár száraz adat:

A szobor magassága: 46, 8 méter
Magasság az alapzattal és a piedesztállal együtt: 93,5 méter
A vázhoz felhasznált acél tömege: 113,5 tonna
A szobor teljes tömege: 225 tonna
A borításhoz felhasznált réz tömege: 81,3 tonna
A rézborítás vastagsága: 2,4 milliméter

A nagy hepiség után három évvel a párizsi amerikai közösség (az Amerikába kivándorolt franciákkal szövetkezve) gondolt egy nagyot, és mivel nem volt jobb ötletük, a Nagy Júliusi Polgári Forradalom századik évfordulójára, vagyis 1889. július 14-re meglepik Párizst… na mivel? Hát persze: Miss Liberty 1:4-es arányú makettjével, amely a mai napig szemügyre vehető a francia fővárosban, a Szajna egyik apró szigetén, alig 1300 méterre az Eiffel-toronytól. Ha arra jártok, keressétek meg; közelebb van, mint New York, és ha megfelelő szögből fotózzátok, egyik ellenségetek se fog rájönni, hogy nem jártatok az Újvilágban.

Ez tehát a szobor hivatalos története, de a konteósok úgy vélik, hogy néhány (nem is annyira apró) részletben kiegészítésre szorul.

2.) A szabadkőműves-illuminátus vonal

Naná, hogy régi cimboráink baljós árnya a Szabadság-szoborra is rávetül. Arra már mi is céloztunk, hogy Bartholdi mester maszon volt, aki az első szabadkőműves-inputot valószínűleg Giuseppe Garibalditól kapta, amikor a francia-porosz háborúban útjaik keresztezték egymást. A szobrász formálisan 1875-ben csatlakozik az egyik párizsi páholyhoz, s az 1904-ben bekövetkezett haláláig hű maradt a szervezethez.

Nem Bartholdi volt az egyedüli szabadkőműves, aki a szoborral összefüggésben felkeltheti az érdeklődésünket: a titkos társaság szimpatizánsa volt az ötletgazda de Laboulaye és Cleveland elnök (a szobor felavatója), valódi tagja volt a már ugyancsak említett Grant elnök (emlékeztek: ő hívja meg Bartholdit az USA-ba), a kivitelező Eiffel, valamint a szobor piedesztáljának tervezője, az amerikai Richard Hunt is. Hogy őszinték legyünk, sokkal nehezebb olyan arcot találni a Szabadság-szobor körül, akinek nem volt semmi köze sem a maszonokhoz, sem az illuminátusokhoz, mint olyat, akinek volt.

Hazafias büszkeségünknek is adjunk szót: a szobor piedesztálját abból a pénzből építették meg, amit többek között a kor egyik legnagyobb médiamogulja, bizonyos Joseph Pulitzer (született 1847-ben Makón, Pulitzer Józsefként) kalapozott össze, az amerikaiak patriotizmusára apellálva.

Aztán ott van az egész szimbolizmusa. Már a szobor eredeti elnevezésében szereplő „megvilágosítás”, „felvilágosítás” szó is az illuminátusokra emlékezteti az értő olvasót: emlékszünk, hogy maga az Illuminati elnevezés a latin illuminatus (felvilágosodott, megvilágosodott) főnév többes száma. Csakhogy Johann Adam Weishaupt követői a tudást (amit a fény jelképez) mindig is maguknak akarták megtartani, többek között ez is közös bennük a szabadkőművesekkel, ahonnan – mint azt tudjuk – származnak. És konteós berkekben arról is suttognak, hogy Weishaupték készítették fel George Washingtont (szintén zenész, akarom mondani szabadkőműves) arra, hogy az 1776-ban megszületett új országot a maszonikus-illuminátus elvek szerint kormányozza (sőt, egyesek szerint a két személy egy és ugyanaz). Innen pedig tényleg csak egy ugrás az ősgonosz, Lucifer nevének etimológiai magyarázata: Lucifer annyit tesz, hogy fényhozó, s egyes értelmezések szerint az ógörög mitológia titánja, Prométheusz volt az egyik előkép, amikor ellopta a tüzet (értsd: a fényt, a tudást) az istenektől azért, hogy az embereknek adja. És mit tart Miss Liberty a jobb kezében? Hát egy fáklyát, ami a fényt jelképezi.

Bartholdiék hivatalos magyarázata szerint a szobor a latin mitológia Libertas nevű istennőjét ábrázolja. Régi jó római szokás szerint Libertasnak számos funkciója volt az évszázadok során: a felszabadított rabszolgák ugyanúgy a magukénak tekintették, mint a prostituáltak (Libertas többek között a szexuális szabadság szimbóluma is volt), de egy időben a győztes csaták, sőt, a bevándorlók istennőjeként is tevékenykedett. A mitológiával hivatásszerűen foglalkozók felhívják a figyelmet, hogy a rómaiak (akárcsak a többi istenüket) őt is kölcsönözték. Hogy őse a görög Aphrodité, az egyiptomi Ízisz, a babiloni Istár, a kánaánita  Astaróth vagy a sumér Inanna volt (esetleg ezek mindegyike), a fene se tudja, de most nem is lényeges, csak úgy elgondolkozik az ember, hogy – a sors iróniájaként – ezek szerint a prűd Amerika, közvetetten bár, de a bibliai Babiloni Szajhának állított szobrot tartja egyik nemzeti szimbólumának.

Ne feledkezzünk meg a nőalak hétágú koronájáról sem, ami a szabadkőművesek által (is) nagy becsben tartott hét, klasszikus szabad tudomány és művészet előtti tisztelgés: grammatika (nyelvtan), retorika (szónoklattan), logika (más szóhasználattal: dialektika), aritmetika (számtan), geometria (mértan), zene és asztronómia (csillagászat).

És ha mindez túl elvontnak tűnne, tessék, itt egy kép a szobor talapzatán elhelyezett emléktábláról, melynek felirata szerint 1884. augusztus 5-én az alapkő letételét New York állam szabadkőműveseinek nagymestere, William A. Brodie celebrálta a Nagypáholy tagjai, valamint francia és amerikai hivatalosságok jelenlétében. Az alapkövet Henry Potter, New York episzkopális püspöke áldotta meg, aki szintén a testvériség tagja volt.

3.) A Lazarus-vers

A szobor alapzatában elhelyezett bronzlapon egy portugál zsidó származású amerikai költő, bizonyos Emma Lazarus The New Colossus (Az új kolosszus) című szonettje olvasható, melyben Miss Libertyt mint „a száműzöttek anyját” (Mother of Exiles) említi. A bronztábla 1903-as leleplezése óta a szoborra immáron formálisan is a menekültek és bevándorlók védelmezőjeként hivatkoznak. A magyar fordítást N. Kiss Zsuzsának köszönhetjük:

„Nem mint görögök-zengte érc-gigász
Tagjait szétvetve két part között,
Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt
E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,
Rab villám, s így ismeri hallomás,
Kitagadottak Anyja. Fényözönt
Hívón világnak int, s lágy szeme köt
Város-párt rév köré: légnemű lánc.
“Óhazák, dús kincs nem kell!”, néma bár,
Kiáltja. “Jöjjön fáradt, nincstelen,
A tömeg, mely szabadságért zihál:
Nyomorgó söpredéktek kell nekem.
A viharvert hontalanokra vár
Arany kapum, hol fáklyám emelem.”

4.) A menekültelhárítási konteó

Bevallom nektek, a Szabadság-szoborral kapcsolatos összeesküvés-elméletek közül a kedvencem az, ami tudomásom szerint alig néhány éve kapott szárnyra, s amit egészen röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy Miss Liberty (avagy Mademoiselle Liberté) nem más, mint egy Amerika-ellenes francia állami összeesküvés annak érdekében, hogy az Európa különböző országaiból a Franciaországot fenyegető menekülthullámot átirányítsák az USA-ba.

Elsőre egy kicsit meghökkentően hangzik, ugye? Akkor tessenek parancsolni, a gondolatmenet levezetése következik, amivel természetesen lehet vitatkozni, de hogy szórakoztató, azt senki sem kérdőjelezheti meg:

A 19. század második felének derekán járunk, s az európai belső migráció egyik legfontosabb célállomása Franciaország. Lehet szidni a franciákat, sokan meg is teszik, de azt el kell ismernünk, hogy az emberi és polgári szabadságjogok érvényesítésében, az úgynevezett jogállamiság és demokrácia kiépítésében, az európai 1848-1849-es forradalmak republikánus, népképviseleti álmainak megvalósításában bizony eléggé az élen jártak. Ahogy az ipari forradalom következménye, a fokozatos iparosodás egyre nagyobb teret és hangsúlyt kapott (ezt francia gazdaságtörténészek az 1815 és 1860 közötti időszakra teszik), egyre több bevándorló érkezett, elsősorban a szomszédos országokból: Belgiumból, az Ibériai-félszigetről, Olaszországból, de még Lengyelországból is (és akkor nem is említjük a gyarmatokról beutaztatottakat).

Az 1860-as évek elején a gazdasági fejlődés megtorpant (ennek politikai és társadalmi okaira most nincs időnk kitérni), s az egyre növekvő munkanélküliséggel küzdő országnak egyre kevésbé van szüksége import munkaerőre. A portugál, spanyol és olasz, továbbra is Franciaországba igyekvő százezreknek azonban senki nem szól, s továbbra is tömegével érkeznek.

Az 1870-es francia-porosz háború fájdalmasan bár, de enyhít egy kicsit a nyomáson (a hat hónap alatt 150 ezer francia esik el a hadszíntéren, 160 ezer megsebesül, további félmillió hadifogoly lesz), de a párizsi kormányhivatalokban világosan látszik, hogy ilyen ütemű bevándorlást a Harmadik Köztársaság nem tud tartósan elviselni. Mivel senkinek nem jutott eszébe lezárni a határokat (az a primitív 19. század…), más megoldáshoz folyamodtak.

Mielőtt továbbmennénk, egy ipari érdekesség: a szögesdrótot gyakorlatilag egy francia, bizonyos Louis Jannin találta ki 1865-ben, de egy amerikai (Joseph Glidden) tökéletesítette, s ez a jenki szabadalmaztatta is az ötletet tíz évvel később. A találmány (és a szögesdrótot ipari mennyiségben előállító technológia) rengeteg pénzt hozott Joe konyhájára, aki az 1906-ban bekövetkezett halálakor egyike volt Amerika leggazdagabb embereinek (pedig tudomásom szerint senkit nem ismert az akkori kormányból).

Szóval a francia kormány – egy zseniális marketingötletet meglovagolva – elhatározta, hogy a bevándorló-kérdést elegánsan fogja megoldani: kidolgoztak egy stratégiai tervet, aminek az volt a lényege, hogy Európában az Egyesült Államokat fogják olyan színben feltüntetni, mint a menekülteket szívesen befogadó országot, ahol tárt karokkal fogadják a dolgozni akaró, hazájukból távozó embereket, függetlenül attól, hogy ezek honnan érkeznek. Ezen terv szerves része volt a Szabadság-szobor is, amiről ügyesen elhitették az amerikaiakkal (és az egész világgal), hogy egyszerű főhajtás az egykori brit tengerentúli gyarmatok függetlenségi háborúja előtt. A francia titkosszolgálat gondoskodott arról is, hogy az európai újságok visszatérően foglalkozzanak a szoborral, illetve azzal, hogy az USA mennyire elkötelezett a bevándorlók befogadása mellett.

A konteó szerint az sem véletlen, hogy Franciaország körömszakadtáig ragaszkodott a New York-i helyszínhez, hiába ajánlotta fel Philadelphia és Boston is, hogy beszáll a költségekbe, ha területén állítják fel a szobrot; Párizs kizárólag a legnagyobb észak-amerikai személykikötőt, az USA nagy keleti kapuját erőltette, mert tisztában volt a Szabadság-szobor bevándorlókra tett lélektani hatásával és a mediatizálás lehetőségével.

A terv (ami állítólag de la Valette márki fejéből pattant elő, aki komoly diplomatamúltján kívül még belügyminiszteri, később külügyminiszteri stallummal is rendelkezett) ragyogóan bevált: a 19. század utolsó évtizedében a Franciaországba érkező bevándorlók száma a korábbi 20%-ára esett vissza, sőt: a huszadik század elejére az országban olyan munkaerőhiány lépett fel, hogy 1904-ben Olaszországgal, 1906-ban Belgiummal és Lengyelországgal, majd ismét Itáliával kellett államközi szerződéseket kötniük munkaerőtoborzási területen, mert az 1880-as évek amúgy is alacsony születési rátája miatt francia gyárak tucatjai zártak be azért, mert nem voltak munkásaik.

Ezzel párhuzamosan az amerikai bevándorlás soha nem látott magasságokba emelkedett: egyedül 1892-ben 450 ezer migráns szállt partra az Ellis Island-i kikötőn keresztül, s ez a szám évről évre emelkedett. A csúcsot 1907-ben érte el, amikor 1,3 millió európai jelentkezett az amerikai bevándorlási hivatalokban. A jenkik pohara 1924-ben telt be, amikor a törvényhozásuk évi 150 ezerben húzta meg a felső határt, a származási országoknak megfelelő nemzeti kvótákat megállapítva. 1835 és 1920 között összességében mintegy 32 millió európai érkezett az Egyesült Államokba, köztük az a bizonyos „másfél millió emberünk”.

Természetesen nem állítom, hogy ezek a számok kizárólag a Szabadság-szobornak, illetve a köréje szőtt mesterséges legendáriumnak köszönhetőek, de (legalábbis a konteó szerint) bizony jelentős része volt a dolgok ilyetén történő alakulásában.

Tudom, mai posztunk nem mentes az aktuálpolitikai áthallásoktól, de úgy voltam vele, hogy ennyi bőven belefér. És ahogy azt megszokhattuk, most ti jöttök a véleményekkel, kiegészítésekkel. A szoborról, a ki- és bevándorlásról, kerítésről és bármiről, ami legalább érintőlegesen kapcsolódik a témához.