A Konteóblog és a Tiborublog olvasói már többször tapasztalhatták, hogy a bloggazda érdeklődési területei közül négy (az összeesküvés-elméletek, a biztonságpolitika, a kémek és a hadtörténelem) elég gyakran találkozik. Ma posztunk ismét csak olyan téma feldolgozását tűzte ki célul, amely az imént említett négy halmaz közös eleme. Biztos vagyok abban, hogy kevesen hallottatok Lionel Crabb történetéről, s noha nem egy mai sztori (egy hónap múlva lesz hatvan éves), remélem, hogy utólag sem fogjátok sajnálni azt a húsz percet, amit időtökből az elolvasására szántok. Külön ajánlom a történetet tűzszerész barátaimnak azzal, hogy srácok, tényleg vigyázzatok magatokra!

Megszokhattátok, hogy ha posztunk főszereplője egy konkrét személy, rövid élettörténettel kezdünk. Most sincs ez másként.

1.) Ifjúkora

Lionel Crabb 1910 januárjában született egy dél-londoni külvárosban egy olyan családban, ami leginkább a lumpenproletár jelzővel lehetne illetni. A srácnak túl sok kitörési lehetősége nem volt; mindennel megpróbálkozott, amivel egy külvárosi fiatal csak megpróbálkozhatott a két világháború közötti években (kivéve a tanulást, mert valljuk be, Lionelnek számtalan erőssége volt, de az iskolába járás nem tartozott ezek közé). Volt szállítómunkás, újságkihordó, dolgozott piacokon és építkezéseken, míg végül a hajózás mellett tette le a voksát: először a Temzén közlekedő halászhajókon és áruszállítókon lábatlankodik, majd 1935-ben a tengeri kereskedelmi flottánál köt ki (hehe), s megszerzi a hivatásos tengerészi státuszt. Ugyanezzel a lendülettel csatlakozik az önkéntes haditengerészeti tartalékosokhoz (Royal Navy Volunteer Reserve), mert nem csinált titkot abból, hogy távlati céljai között a Királyi Haditengerészetnél történő elhelyezkedés szerepel prioritásként.

Egyes források szerint már gyermekkorában ráakasztották a „Buster” (mondjuk úgy: csibész, gazfickó, gézengúz) becenevet, mások szerint ezt felnőttkorában kapta Buster Crabbe amerikai filmszínész és olimpiai aranyérmes versenyúszó után.

Az 1939-ben kitört háborút kevesen fogadták széles vigyorral, de Lionel barátunk minden bizonnyal ezek közé tartozott. Egyrészt a háborús időszakok kedveznek a gyors karriereknek, másrészt egy hadban álló ország fegyveres ereje nem nagyon engedheti meg magának, hogy holmi iskolai bizonyítványokkal és oklevelek bekérésével bajlódjon, ha a hazát védeni szándékozó fiatalember bekopog a sorozóbizottság ajtaján. Buster a kereskedelmi flottától először a szárazföldi csapatokhoz kerül lövésznek, de felfigyelnek a tengerészi előéletére és 1941-ben álma végre teljesül: átsorolják a Royal Navyhez. Gibraltáron kezd, s nem gyengébb beosztásban, mint aknamentesítő tűzszerész.

2.) Buster, az ember

Mielőtt továbbmennénk, ejtsünk néhány szót Crabbie-ről (ez volt a másik beceneve) mint emberről.

Először is egy meghökkentő részlet, legalábbis ha olyasvalakiről beszélünk, aki világéletében tengerész szeretett volna lenni. Nos, Buster nemcsak hogy nem szeretett úszni, de – mondjuk ki – nagyon szarul is úszott. Békeidőben soha fel nem vették volna a haditengerészethez, mert az ott elvárt minimumokat nem tudta teljesíteni. Feljegyezték például, hogy soha nem volt képes az előírt időn belül leúszni a kötelező távot, s az angol sportember szobrát sem róla fogják megmintázni, mert – sajnos nincs jobb szó rá – gyűlölte a testmozgást. Talán hogy ezt a hiányosságát ellensúlyozza, annál jobban szerette a jóféle whiskyket, söröket és az alig átsütött marhasztéket, és ha mindehhez még hozzátesszük, hogy nála erősebb dohányos valószínűleg nem húzott brit egyenruhát, el lehet képzelni a figurát. És hogy még jobban kihangsúlyozzam az excentrikusságát (excentricitását?), azt is elmondom, hogy annyira szerette a szakmáját, hogy a búvárruhát (tudjátok, azt a gumiszerű kezeslábast) gyakran akkor is viselte (egyfajta alsóneműként), amikor elment a haverokkal sörözni egyet, vagy amikor simán kiugrott a sarki közértbe valami harapnivalóért.

Nem lehetett az a könnyű eset, ne csodálkozzunk tehát, hogy Lionel megpróbálkozott ugyan a házassággal (1952 márciusában vett feleségül egy Margaret utónevű gépírónőt), de úgy látszik, Maggie furcsa nő lehetett, mert nem bírta a dohányfüstös whiskyvel pácolt gumiszagot és alig másfél év múlva szét is költöznek, majd 1955-ben el is válnak.

3.) Gibraltár

Említettem, hogy 1941-ben kerül a Sziklára, ahol az aknamentesítés lesz a munkaköre. Ebben is az a kurva véletlen játszott szerepet: az orvosi szűrés kideríti, hogy a bal szemére nem lát valami jól, ezért a haditengerészet orvosai letiltják a nyílt tengeri szolgálatról.

Ne, kérlek ne kérdezzétek, hogy egy nem rendeltetésszerűen működő bal szem miért tesz valakit alkalmatlanná nyílt tengeri szolgálatra, ugyanakkor miért nem akadálya a víz alatti tűzszerészi tevékenységnek. Akinek volt már dolga katonaorvosokkal, az tudja, hogy jobb ilyesmit nem kérdezni, mert csak a feszkót növeli az ember, pláne ha mondjuk megemlíti Nelson admirálist, aki 150 évvel korábban egészen jól boldogult egy szemmel, ugyanannál a cégnél.

Szóval Buster Gibraltáron lesz tűzszerész. Először a többi búvár által leszerelt és a partra hozott aknákat hatástalanítja (ezeket az olasz ellenség elég szép számban helyezte el a brit és más szövetséges hajókon), majd ő is elkezd merülni, megszereti a víz alatti melót, s hamarosan a terület legelismertebb szaktekintélye lesz.

Ha ez nem a Konteóblog lenne, hanem mondjuk az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred szakmai kiadványa, hosszasan részleteznénk Lionel Buster Crabb bátorságát, hozzáértését, talpraesettségét és egyéb szakmai erényeit, de nem tesszük; mindenki elégedjen meg annyival, hogy ha van harci búvár, aki megérdemelte a Brit Birodalom Rendjének tiszti fokozatát (OBE) és a György-Medált (GM), akkor az ő.

3.1.) A Sikorski-affér

Nem érdemelnénk meg a konteós jelzőt, ha a mai posztból kihagynánk ezt a momentumot, ugyanakkor (nem először) elismerjük, hogy a Sikorski-ügy önmagában is megérdemelne egy önálló konteóposztot.

Ami késik, nem múlik.

Szóval 1943 július negyedikén a londoni emigráns lengyel kormány fejét és a lengyel hadsereg főparancsnokát, Władysław Sikorski tábornokot (és kíséretét) szállító brit katonai repülőgép (alig 16 másodperccel a gibraltári brit katonai repülőtérről történő felszállás után) vízbe zuhan, minek következtében a pilótán kívül mindenki életét veszti. A közvetlen előzményekhez tartozik, hogy a katyni mészárlás miatt kiéleződött szovjet-lengyel feszültségek soha nem látott magasságokba szöktek, ami a brit kormánynak roppant kellemetlen volt (két fontos szövetségese ugrott egymásnak), a nácik a háttérben a kezüket dörzsölték, szóval a mai napig nem tiszta, hogy ki is állhatott a baleset (merénylet?) hátterében.

És hogy hogy kerül ide ez a sztori? Nos, Lionel Crabb volt az egyik brit búvár, aki a víz alatti roncshoz többször lemerülve szakvéleményt adott a történtekről és nem mellesleg talán tudott valamit arról is, hogy hová tűnt Sikorski tábornok táskája (benne állítólag felbecsülhetetlen stratégiai értékű dokumentumokkal). Vagy hogy mi történt a tábornok lányának (és egyszemélyben titkárnőjének), Zofia Leśniowskának a holttestével, ami nem került elő.

4.) Olaszország, Palesztina

De most hagyjuk a Sikorski-konteókat, csak jegyezzük meg, hogy Buster bizony ott sertepertélt a környéken, s ha a gép motorját valaki megbuherálta, akkor ez az ő figyelmét biztosan nem kerülte el. Mindenesetre röviddel ezután előléptetik (ekkor lesz lieutenant commander, amit konzervatív haditengerészeti szakértők fregattkapitánynak, rugalmasabbak tengerészőrnagynak fordítanak) és áthelyezik Észak-Olaszországba, ahol a velencei és a livornói kikötők aknamentesítését irányítja. Miután ott végzett, a háború is véget ért, de Lionel nem szusszanhat fel, újabb feladatot kap: a haifai kikötőben kellett eltakarítania a mindenféle zsidó fegyveres szervezetek (Irgun, Palmach, Hagana) által ott elhelyezett robbanószerkezeteket. 1947-ben, amikor mindenki számára világos volt, hogy Izrael állam kikiáltása már csak hónapok kérdése, a britek úgy vannak vele, hogy akkor a többi aknát majd szedje fel az, aki lerakta: otthagynak csapot-papot és Busterestől hazacuccolnak. Hősünket – ellenkezése dacára – leszerelik.

5.) Civilként

Az az igazság, hogy a mundér nélküli életet nem Lionelnek találták ki. Egy katonai búvár, akinek az a specialitása, hogy víz alatti aknákat hatástalanít, békeidőben elég kevés szakmai kihívással találkozik. Persze Nagy-Britannia mégiscsak egy sziget, melynek felségvizei évszázadokon keresztül különböző fegyveres csetepaték helyszínéül szolgáltak, úgyhogy Buster nem hal éhen: a víz alatti régészet (és az ezzel kéz a kézben járó kincskereső-ipar) lecsap rá és 1948-től kezdve az angol partok mentén elsüllyedt hajók és más roncsok felderítésében vesz részt. 1950-ben reaktiválják, ekkor egy baleset során elsüllyedt brit tengeralattjáró (a HMS Truculent) túlélői után kutat, majd másfél évre rá egy másik hasonló esethez riasztják (HMS Affray). Ismét elemében érzi magát, csak hát se a whiskyadagok nem csökkentek, se az elpöfékelt dohány mennyisége, ami fölött az Admiralitás se igazán tudott napirendre térni: 1955-ben másodszor is megválnak tőle. Papíron arra hivatkoznak, hogy a harci búvárok a betöltött 45. életév után már nem merülhetnek, de a történetet jól ismerők szerint Lionel a februári egészségügyi rutinszűrésen olyan leleteket produkált, hogy az orvosok csak néztek ki ostobán a fejükből, mert nem hitték el, hogy az a fickó, akinek a májfunkciós laboreredményei ott hevernek az asztalon, még tényleg lélegzik és ott vigyorog előttük (igaz, elég leharcolt vonásokkal).

6.) A Szverdlov-ügy

Szakítás ide meg oda, 1955 októberében Crabb felkeresi egykori merülőtársát, Sydney Knowles-t (akivel még találkozunk a poszt keretein belül) és megkéri, hogy segítsen be neki egy „kényes feladat végrehajtásában”; a feladatot egykori kenyéradójától, a Royal Navytől kapta ugyan, de a dolog hátterében az amerikaiak, s ezen belül a CIA állt. Nem akarom túlspilázni, ezért csak röviden: a szovjet haditengerészet osztály-névadó „Szverdlov” cirkálója éppen Angliában tartózkodott egy nemzetközi regattán, s Busteréknak az volt a feladatuk, hogy a víz alatt leplezetten feltérképezzék a feltűnően könnyen manőverezhető hadihajó új dizájnú propellerét, illetve bármit, ami ott lent technológiai újításnak tűnik, különös tekintettel a szonár víz alatti részeire.

A feladatot végrehajtották, noha később látni fogjuk, elég sanszos, hogy a szovjetek észrevettek valamit.

7.) A koponyás kitérő

Mivel tudom, hogy szeretitek a furcsa egybeeséseket, röviden elmesélem Buster egyik izgalmas merülését.

1956 elején röppentek fel a brit sajtóban a hírek, melyek szerint a kelet-skóciai Mull szigete mellett a Tobermory öbölben megtalálták a sokak által régóta keresett Duque de Florencia nevű spanyol gályát, amely állítólag 1588-ban süllyedt el, fedélzetén néhány tonna arannyal. Mivel épeszű állam nem hagyja a hasonló leletet amatőr kincskeresők martalékává válni, a Royal Navy természetesen megjelent az öbölben, s erre a feladatra (pontosabban a merülés megtervezésére és levezénylésére) Lionelt találták a legalkalmasabbnak. Ne kérdezzétek, hogy egy év alatt mi változott az egészségügyi előírásokon és azt se, hogy akkor most hősünk kölcsönkért-e egy új májat és/vagy tüdőt, mindenesetre végrehajtja az utasításokat, többször is lemerül, s valóban talál egy régi spanyol hajót, de kincsnek a nyomát sem látja (vagy legalábbis nem jelenti). A számos, régészetileg értékelhető, de nemesfémet nyomokban sem tartalmazó lelet mellett talál egy egészen jó állapotban levő emberi koponyát is, amit ugyancsak felhoz és szerencsehozó talizmánként haza is viszi.

Megvizsgáltatja szakértőkkel, akik megállapítják, hogy a koponya egykori tulajdonosa egy kábé 500 évvel korábban élt, 50 év körüli észak-afrikai nő volt, s magát a koponyát valószínűsíthetően fekete mágiás szertartásokra használhatták a spanyol kollégák. A trófeát sokáig az ágya mellett tartotta (élő cáfolataként a tengerészek babonás lelkivilágáról szóló évezredes szóbeszédnek), s nem törődött a cimborák figyelmeztetésével, hogy nem lesz ennek jó vége.

Hogy hol itt a furcsa egybeesés? Olvassátok tovább és megtudjátok.

8.) A gumitalpúak színre lépnek

Nem sokkal a koponyás történet után (hogy ezzel összefüggésben vagy nem, azt most nem tudom megítélni) kap egy üzenetet, méghozzá nem kisebb arctól, mint magától a First Sea Lordtól (gyakorlatilag a haditengerészet főparancsnokától), aki akkoriban Lord Mountbatten volt (Lajos Ferenc battenbergi herceg, India alkirálya és később főkormányzója, Burma grófja, Romsey bárója, India és Pakisztán szétválásának levezénylője, satöbbi). A beszélgetés során felteszi azt a kérdést Lionelnek, amiről minden obsitos katona csak álmodni tud: akar-e segíteni szakértelmével a hazájának? Az igenlő válasz hallatán a tengernagy behív az irodájába két fickót. Az egyikük (bizonyos Bernard Sydney Smith) a külügyminisztérium munkatársaként mutatkozik be, de ez olyan átlátszó volt, hogy még a rutinos Mountbatten is alig tudta elrejteni mosolyát. A másik pali elég nagy paréjnak tűnt, hiszen be sem mutatkozott, de a jenki akcentusa teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a tengerentúli kuzinok képviseletében van jelen a megbeszélésen.

A történet, amit a két fószer előadott, a következő volt:

Április 18-ra várják a Portsmouth-i kikötőbe a szovjet „Ordzsonikidze” cirkálót (és két kísérő rombolóját). A cirkáló fedélzetén nem kisebb jelentőségű utasok érkeznek az Egyesült Királyságba, mint Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár és Nyikolaj Bulganyin (ugyancsak szovjet) miniszterelnök. Ez volt a háború utáni első olyan hivatalos út, amelyet szovjet csúcsvezetők nyugati országba tettek. A jószolgálati látogatás célja a Kelet és a Nyugat közötti feszültségek csökkentése volt, hiszen jócskán hidegháborús időket írtak. Crabbie feladata gyakorlatilag ugyanaz lesz, mint hat hónappal korábban a Szverdlov esetében (az Ordzsonikidze ugyanabba a hajóosztályba tartozott): diszkrét csobbanás, még diszkrétebb megközelítés, majd a propeller és a szonárnyílás szemügyre vétele, felvételek készítése. A két hírszerző azért korrekt volt (már amennyire egy kém korrekt tud lenni), mert felhívták Buster figyelmét arra, hogy információik szerint az októberi merülésnél (Szverdlov) a szovjetek észrevettek valamit és várható, hogy a megszokottnál is éberebbek lesznek.

Kedvenc búvárunk szeme csillog, szíve gyorsabban ver, kicsit talán a vérnyomása is megnő, de mindez egy roppant kellemes izgalmi állapottal párosul: Buster (mint minden igazi katona) imádta a kihívásokat, és kérdem én, mi lehet nagyobb szakmai elismerés egy haditengerésznek, mint az, hogy egy flottatengernagy (ami gyakorlatilag egy ötcsillagos tábornoknak megfelelő rendfokozat) hozzá fordul segítségért?

Mondanom sem kell, rábólint a felkérésre és elkezdődik a felkészítése. Kijelölik állandó MI6-os kapcsolattartóját (Ted Davies-t), akivel több napon át a lehető legrészletesebben tanulmányozzák a kikötőről rendelkezésre álló térképeket, az ott uralkodó vízáramlatokat, a várható idő- és széljárást és egyáltalán: mindent, ami akár csak a leghalványabban is kapcsolatba hozható a küldetéssel.

8.1.) Egy kis kitérő

Mielőtt folytatnánk a forgatókönyvet, egy lényeges részletre hadd hívjam fel a figyelmet. Amikor a szovjetek látogatására mindkét fél rábólintott, a Downing Street 10-ből (ahol akkoriban Anthony Eden miniszterelnökösködött, itt balra) az a teljesen egyértelmű utasítás érkezett valamennyi brit gumitalpú céghez, hogy az összesen tíznaposra tervezett látogatás alatt szigorúan tilos bármiféle titkosszolgálati akciót kezdeményezni vagy folytatni a szovjet hajók és az azokkal érkező utasok ellen. Az MI6 természetesen felháborodott a szerintük idióta politikai döntésen: megpróbáltak azzal érvelni, hogy bezzeg a brit hajók hasonló látogatásaikor a leningrádi kikötőben a vizet nem lehet látni a szovjet kémbúvároktól, de a miniszterelnöki hivatal hajthatatlannak bizonyult: se merülés, se kémfotók, se rejtett mikrofonok, se provokációk, se leitatások, se beszervezett kurvák, punktum.

Rövid tanakodás után a brit hírszerzők (karöltve az MI5-ös elhárítókkal) úgy döntöttek, hogy Eden már rég nem fog a Downing Street 10. alatt lakni, amikor ők még mindig kémek és elhárítók lesznek (ebben speciel igazuk volt, mert Sir Anthony tíz hónap múlva lemond), tehát magas ívben leszarták a kormányfő utasítását, telerakták rejtett mikrofonokkal és kamerákkal a londoni Claridge’s Hotelt (ahol a szovjet delegáció megszállt), a személyzetet rendesen feldúsították saját emberekkel, na és elkezdték tervezni Crabb merülését.

Ennyit a „demokráciákban mindig a politika irányítja a nemzetbiztonsági szolgálatokat” című biztonságpolitikai alaptételről.

9.) Az akció

1956. április 17-én Crabb és Bernard Smith (a „külügyes”) becsekkolnak a Portsmouth-i Sally Port Hotelbe. Azt azért hozzáteszem, hogy mindketten saját néven (!). Crabbnek legalább volt annyi esze, hogy a bejelentőlapon önmagát „üzletember”-nek jelölte, de ez a gyengeelméjű Smith a „foglalkozás” rovatba azt írta, hogy külügyminisztériumi tisztviselő. Másnap csatlakozik hozzájuk Ted Davies, a kapcsolattartó. Hármasban alaposan bejárják a kikötőt, a helyszínen is ellenőrzik az előzetesen papíron megtervezett részleteket, majd 18-án este iszogatnak egyet (kettőt, sokat) egy közeli kocsmában.

19-én hajnalban kihagyják a reggelit (teli hassal nem tanácsos merülni) és kiballagnak a már lehorgonyzott Ordzsonikidzétől mintegy 200 méterre található egyik mólóra. Itt Buster egy próbamerülést végez, néhány perc múlva kiemelkedik a vízből és egy extra adag ballasztot kér, valamint megigazítja a légzőkészülékét, amivel nem elégedett maradéktalanul, mert a szerkezet műszaki specifikációja szerint csak 30 láb mélységig biztonságos, neki pedig legalább 35 lábnyira le kell majd merülnie (a szovjet cirkáló merülése önmagában 23 láb). Öt láb a különbség, az alig 152 centi, úgyhogy nem csinál belőle nagy ügyet. Arra is felhívja Davies figyelmét, hogy az akció alatt legalább egyszer fel kell majd jönnie a felszínre, hogy a légzőkészülékből eltávolítsa a felgyülemlő szénmonodioxidot.

Ápdét: úgy tűnik, a forrásaim hülyeséget írtak, én meg nem ellenőriztem le: Crabb valószínűleg szénDIoxidról beszélt, búvár-ismeretekkel rendelkező olvasók írták, hogy szénmonoxid nem képződhet merülés közben. Elnézést, javítva.

Davies bólint, Buster felemelt hüvelykujjal jelzi, hogy részéről készen áll. A titkosszolga megadja a jelet, elindítja a stopperét (reggel 07.00 óra van), a búvár még egyszer ellenőrzi a kijelzőket, lemerül… és soha többé nem látják.

Legalábbis az egyik verzió szerint.

10.) Az akció után

Ugyanaznap (csütörtök, április 19.) délutánján a szovjet kötelék parancsnoka, Vlagyimir Kotov ellentengernagy együtt teázik Philip Burnett admirálissal, a Portsmouth-i hadikikötő parancsnokával. Két hörpintés közben Kotov megjegyzi, hogy a szovjet tengerészek egy azonosítatlan búvárt véltek felfedezni, aki aznap reggel 07.30 óra körül a hajók mellett úszott. A brit tengernagy értetlenkedik, állítja, hogy semmiről sem tud és elutasítja a szovjet kollégája esetleges brit akcióra vonatkozó célzásait. Érdekes részlet, hogy az aznap esti londoni diplomáciai díszvacsorán Hruscsov (a maga otromba, tréfálkozó módján) megkérdezi Eden miniszterelnököt, hogy „nem vesztettek el ma valamilyen poggyászt?”. Eden (aki akkor állítólag még nem tudott Crabb eltűnéséről) persze csak néz ostobenkón és visszakérdez („Ezt hogy értette a főtitkár úr?”), de Hruscsov legyint és másról kezd el beszélni; a témát egyik fél sem feszegeti tovább.

Április 29-én délelőtt a szovjet hajók távoznak, s alig hagyják el a brit felségvizeket, a Haditengerészet hivatalosan is bejelenti, hogy Crabb tengerészalezredes („új búvárkészülékek víz alatt tesztelése során”) a Portsmouth melletti Solent szoros egyik öblében eltűnt, a felkutatására tett erőfeszítések sajnos nem vezettek eredményre. Mintha csak erre vártak volna, a szovjet hírügynökség azonnal világgá repít egy rövidhírt, mely szerint tíz nappal korábban az Ordzsonikidze legénysége egy búvárt vett észre a cirkálótól nem messze.

A brit újságoknak és zsurnalisztáknak csak ennyi kellett: április harmincadikán már tele volt a sajtó olyan elemzésekkel, amelyek összekapcsolták a két hírt és a konteók elkezdtek ömleni a mit sem sejtő nagyközönség nyakába.

A tárgyhoz tartozik, hogy Eden miniszterelnök (valljuk be: teljesen jogosan) roppant morcos lett, magához rendelte az MI6 góréját, John Alexander Sinclair vezérőrnagyot, aki néhány nappal később be is jelenti lemondását. Hogy a pofont nem csak a vezérőrnagy kapta, az onnan is látszik, hogy utódja az a Richard White lett, aki a testvérszervezettől, az elhárítással foglalkozó nagy vetélytárstól, az MI5-től került át a hatosokhoz, akiket a hírszerzők mindig is szánalommal vegyes lenézéssel kezeltek (ahogy ez általában lenni szokott, még tán a messzi Burkusföldön is). White kinevezése tehát kollektív büntetés volt, ha szabad ezt ilyen leegyszerűsítve megfogalmaznom, hiszen az MI6 kétszeresen is megsértette a jogszabályokat: egyrészt szembement a műveletet kategorikusan tiltó miniszterelnöki utasítással, másrészt hazai földön akciózott, ráadásul az elhárítás bevonása nélkül, ami ugyancsak tiltott dolog a kizárólag külföldön illetékes szervezet számára.

Hogy a hírszerzők általában miért tekintik retardált fajankóknak az elhárítókat, a fene se tudja, de ha van ötletetek, nyugodtan írjátok meg az Alkotmányvédelmi Hivatalnak, mert szerintem ők se értik. Vagy úgy tesznek, mintha nem értenék. És persze ide is kérjük a megfejtést, a kommentek közé.

11.) Egy holttest felbukkan

1957. június 9-én (vagyis több, mint egy évvel Crabb eltűnése után) a Portsmouth-tól négy kilométerre keletre fekvő Thorney Island melletti egyik kis öbölben helyi halászok egy búvárruhába öltözött, hiányos holttestet találnak. A hiányosságot úgy értem, hogy a testnek nem volt feje, illetve mindkét keze csuklóból hiányzott, a bokái környékén pedig olyan nyomokat találtak, amelyek mintha arra engednének következtetni, hogy a test ezeknél fogva oda volt kötözve/láncolva valamihez.

Naná, hogy mindenki azonnal Busterre asszociált. Hozzátartozókat, barátokat és egykori bajtársakat is felkértek az azonosításra, az eredmény pedig… hát, eléggé kétértelmű volt. A már említett régi haver, Sidney Knowles felismerni vélte a holttest bal térdén a Crabbéra nagyon hasonlító, Y alakú sebhelyet (amit még Gibraltáron szerzett), a hajdani feleség viszont felhívta a figyelmet arra, hogy míg exférje testszőrzete elég ritkás és világosbarna volt, bőre pedig olyan igazi angolosan sápatag, a fej nélküli ismeretlen tipikusan mediterrán típusnak tűnt, barnás bőrrel és erőteljes, fekete szőrzettel. A lábméret sem tűnt megfelelőnek, hiszen az azonosítatlan test szemmel láthatóan (és collstokkal mérhetően) 41-es lábfejjel rendelkezett, Crabb pedig 39-es cipőt hordott (már úgy értem, az olyan ritka alkalmakkor, amikor nem békalábat).

A gordiuszi csomót a hivatalos halottkémi vizsgálat végeredményét tükröző jelentés vágta át, melyben az ismeretlen holttestről kimondták, hogy ez Lionel Buster Crabb földi porhüvelye. A család (konkrétan az édesanyja) megkapja a korpuszt, amit tisztességgel el is temetnek.

12.) A konteók

Említettem, hogy az összeesküvés-elméletek és a találgatások már aznap megkezdődtek, amikor az Admiralitás bejelenti Crabb eltűnését. Az elmúlt hat évtized nem nagyon segítette a tisztánlátást, már csak azért sem, mert 2006-ban (amikor a teljes Crabb-dosszié eredeti, ötven éves titkosítása lejárt) a brit kormány engedélyezte ugyan néhány dokumentum nyilvánosságra hozatalát, de az akták zöme újabb fél évszázadra megkapta az „államtitok” jelzést.

2056-ban tehát tessenek visszajönni, mert frissítjük a posztot!

És akkor lássuk a lehetséges magyarázatokat arra, hogy mi is történhetett a világ egyik legismertebb harci búvárjával.

12.1.) A hivatalos verzió

Utólag a britek hivatalosan is elismerték, hogy az MI6 és a CIA közös, engedély nélküli akciója volt az április 19-i művelet. Szerintük Crabb (egészségi állapotából és életkorából kifolyólag, illetve a nem megfelelő lélegzőkészülék miatt) merülés közben elveszítette eszméletét, majd a hajócsavar levágta a fejét és a két kezét, több mint egy évig be volt szorulva valami víz alatti sziklák közé, majd az áramlatok kimosták és elsodorták valamivel arrébb. Ennyike, nyugodjék békében.

12.2.) A szovjetek meggyilkolták

Az egyik legelterjedtebb konteó, több alváltozattal. Ennek értelmében a szovjetek észrevették, hogy a cirkáló körül szöszmötöl, s az őrség egyik mesterlövésze fejbelőtte, majd a testét kihúzták, megpróbálták újraéleszteni, de nem sikerült. Ezt követően levágták a fejét és a két kezét, hogy az azonosítását lehetetlenné tegyék (a DNS-en alapuló azonosítás módszerét kidolgozó Alec Jeffreys akkor még nagycsoportos volt egy oxfordi óvodában) és visszadobták a vízbe. Erről többek között egy hajdani szovjet haditengerészeti hírszerző, bizonyos Joszif Zvorkin beszélt 1990-ben, egy izraeli tévének adott interjújában, néhány évvel ezelőtt pedig egy Edvard Kolcov nevű egykori orosz tengerész állította, hogy ő volt az a szovjet búvár, aki észrevette, hogy Buster odaúszik az Ordzsonikidzéhez és egy aknát próbál a hajó törzsére erősíteni. Kolcov jó húsz évvel fiatalabb volt, mint a brit, úgyhogy könnyen elkapta a víz alatt és hazafias lendülettel elvágta a torkát.

Nem akarok senkit befolyásolni, de itt a csapos közbeszól: valljuk be, az elég kevéssé valószínű, hogy bárki a brit oldalról megpróbált volna felrobbantani egy brit kikötőben hivatalos meghívás alapján horgonyzó szovjet hadihajót. Úgyhogy ha Kolcov látott is valamit, amit Buster oda akar erősíteni a hajóhoz, azt inkább valamiféle technikai eszköznek, megfigyelőkütyünek vagy adatokat rögzítő és továbbító szerkezetnek gondolnám, nem pokolgépnek.

Mondjuk szegény Buster szempontjából, akinek (ha igaz) elvágták a torkát, ez nem igazán minősül érdemi különbségnek.

Egy másik teória szerint elfogták, kivallatták, nem akarták megölni, de az elég rozoga állapotban levő Buster szíve felmondta a szolgálatot. Visszaadni nem akarták (elég nagy botrány lett volna belőle, kémkedési próbálkozástól függetlenül), ezért fej és kezek le, lásd az előző bekezdést.

És még egy utolsó alpont ehhez a konteóhoz: a szovjetek azért ölték meg, mert Buster feladta ugyan magát és felajánlotta szolgálatait a KGB-nek, de ezek rájöttek, hogy az MI6 (illetve hát a CIA) küldte, azzal a feladattal, hogy épüljön be a szovjet haditengerészetbe és szerezzen taktikai információkat a szovjet harcibúvár-kiképzésről, illetve azokról a katonai delfin-kísérletekről, amelyeket Szevasztopolban már az ötvenes években elkezdtek.

12.3.) Nem halt meg, a szovjetek elfogták

Patricia Rose, Buster utolsó barátnője azt állította, hogy valamikor a hatvanas évek elején találkozott egy ismeretlennel, aki üzenetet adott át neki Crabbtől. A búvár állítólag ekkor a szevasztopoli szovjet hadikikötőben élt és dolgozott, ahol a fekete-tengeri szovjet flotta taktikai búvárait képezte ki. Az üzenetet átadó tökéletesen leírta, hogy Crabb milyen furcsán tartja dohányzás közben a cigarettát, s egyéb olyan intimitásokról is beszélt Patriciának, amelyeket Crabb direkt azért mesélt el neki, hogy a hitelességét igazolhassa a nő előtt.

Aztán 1968 áprilisában egy oknyomozó újságíró, Bernard Hutton írt egy könyvet („Commander Crabb is Alive”, vagyis Crabb alezredes él), melyben többek között említést tesz egy Roman Melkov nevű leningrádi szovjet tengerészről, aki megerősítette a Patricia által elmondottakat, mondván: ő volt az az ismeretlen, aki üzenetet hozott Crabbtől. Hogy itt valaki elkövetett egy hibát, az biztos, mert a könyv megjelenését követő hónapban egy Melkov nevű szovjet tengerész öngyilkos lesz a szovjet kereskedelmi flottához tartozó Kolpino nevű hajó fedélzetén, amelyen ő volt a fedélzetmester; a hajó egészen véletlenül éppen Londonban horgonyzott. Hogy ez a Melkov azonos volt-e Hutton forrásával, nem lehet tudni, de ilyen véletlenek nem nagyon vannak.

1968 nyarán teljesen beindult a „Crabbet elrabolták!”-ipar. Szemtanúk kerültek elő, akik esküdtek arra, hogy a visszaúton az Ordzsonikidze orvosi szobáját lezárták, kizárólag a fedélzeti titkosszolgálati tisztek mehettek be arra a folyosóra, ahol ez volt, s a szovjet delegáció négy orosz-angol tolmácsából kettő gyakorlatilag leköltözött az orvosi szoba mellé a teljes visszaút idejére.

És hogy a fíling még teljesebb legyen, 1968 őszén néhány brit újság lehozott egy meglehetősen szemcsés fekete-fehér fotót, amit egy szovjet katonai folyóiratból másoltak ki, s amelyen – a felirat szerint – szovjet haditengerész-tisztek egy csoportja látható. Ezen a fotón az egyik arc meglehetősen hasonlított Busterre, ráadásul a szóbanforgó tiszt neve (Lev Lvovics Korabljov) akár többszörös célzás is lehet az eltűnt britre: a Lev keresztnév ugyanúgy oroszlánt jelent, mint a Lionel, a családnév pedig oroszul annyit tesz, hogy hajós.

Ha ez csupán szándékos KGB-s zavarkeltés volt, akkor ismételten meg kell emelnünk tányérsapkánkat a lubjankai fiúk fantáziája és kreativitása előtt.

Hogy mit keresett Lionel szovjet egyenruhában? Hát természetesen átmosták az agyát a lefortovói KGB-börtönben! – jön a konteósok azonnali válasza, akik még a rabszámát is tudni vélték.

Nem, nem 42 volt, hanem 147.

És ne feledkezzünk meg annak a dán fregattnak a legénységéről, akik szemtanúi voltak annak, hogy amint az Ordzsonikidze elhagyta a brit felségvizeket, egy helikopter szállt le a hajóra, majd miután néhány ember beszállt a kopterbe, ez sietve távozott.

12.4.) Eredetileg is szovjet kém volt

Lionelt már Gibraltáron beszervezték a szovjetek – állítják sokan –, s a Portsmouth-i öbölben, illetve az azt követően lezajlott események csak a kimenekítés szükséges kellékei voltak. Hogy Gibraltáron meggyőződésből vállalta az együttműködést a KGB-vel (esetleg a GRU-val), netán megzsarolták valamivel, ez soha nem fog kiderülni, mindenesetre a Sikorski-baleset környékén történhetett valami. Aztán 13 évig a szovjetek zsoldjában ügyködött, s amikor az MI5 megneszelt valamit (azért a kémelhárítók se mind tökkelütöttek), mennie kellett. A szovjet állami delegáció látogatása pont kapóra jött, elvégre távozhat-e Nagy-Britanniából szovjet kém nagyobb biztonságban, mint annak a hajónak a fedélzetén, amelyen a szovjet pártfőtitkár és miniszterelnök is utazik, két romboló kíséretében?

Ezen pont izgalmas alpontja az a forgatókönyv, mely szerint Bustert az MI5 gyilkolta meg, pont azért, mert egészen bizonyosak voltak benne, hogy szovjet kém és már előre sejtették, hogy az Ordzsonikidzén akar majd végleg távozni. Ezért mellérendeltek egy búvártársat is (akiről nem nagyon lehet olvasni a szakirodalomban), akinek az volt a feladata, hogy a víz alatt azonnal végezzen Crabbel, amint az a szovjet hajóra akar lépni. Ezt a „második búvár is volt” teóriát egyrészt Sydney Knowles is feldobta, másrészt pedig abból a kevés, nyilvánosságra hozott aktából is kiderült, hogy bizony Busteren kívül mások is úszkáltak a szovjet hajókötelék körül azon a reggelen.

Ja, vannak olyanok (köztük szakemberek is), akik szerint nem csak Buster volt szovjet kém, hanem Lord Mountbatten is, de ezt nem most fogjuk megbeszélni.

Az üggyel kapcsolatban számos, izgalmasabbnál izgalmasabb kérdés feltehető. Ízelítőül csak néhányat:

– ha tényleg átállt a szovjetekhez, miért nem csináltak belőle nemzeti hőst, mint Philbyből és miért nem mutogatták naponta a szovjet tévében?
– a britek miért nem hozzák nyilvánosságra az egész dossziét? Mi van abban, ami további ötven év titkosítást igényelt?
– milyen szerepet játszott Buster a Sikorski-balesetben?
– vajon tényleg akadtak az Egyesült Királyságban olyan erők, amelyek 11 évvel a második világháború után hajlandóak lettek volna felrobbantani brit földön egy szovjet hadihajót, amely diplomáciai delegációt szállít, ezzel talán egy harmadik világháborút kockáztatva?
– érdekes módon a CIA végig kussolt, s az amerikai újságírók se nagyon repültek rá a témára, noha az Ügynökség szerepe a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt. Az világos, hogy a CIA az MI6 dárdájával verte a bozótot, ahogy mondani szokás. De hogy egy komolyabb kérdést se kaptak a médiától, na ez nagyon furcsa. Egy újságíró mégis vette a fáradságot és írt az FBI-nak, a CIA-nak és a KGB-nek is, hogy (az információszabadságról szóló törvényekre hivatkozva) segítsenek neki könyvet írni az esetről; az FBI több, mint ezerötszáz oldalt küldött meg neki (igaz, a javarészét feketével kihúzva), a CIA meg annyit válaszolt, hogy az USA nemzetbiztonsági érdekei nem engedik, hogy bármit is adjon.

A KGB nem is válaszolt, de gondolom, most senki nem esett hanyatt a meglepetéstől.

Lionel Buster Crabb történetéről kábé ennyit szerettem volna elmondani, na meg el is fogyasztottam a rendelkezésemre álló összes bitet. Most ti jöttök, a szokásos menetrend szerint: szavazás (három verziót választhatsz), majd kommentelés, ezerrel!