Jól tudjuk, hogy egy foci-EB dübörgése közepette elég nehéz felkelteni az olvasó érdeklődését olyan történettel, melyben se labda, se könnygázas tömegoszlatás, se szétvert francia belváros nem kap szerepet. Ettől függetlenül megpróbáljuk, méghozzá egy olyan összeesküvés-elmélettel, amely érdekes módon se annak idején, se azóta nem kapott túl nagy publicitást, pedig – ha intenzitása nem is érte el a Kennedy-gyilkosság konteóinak szintjét – mégiscsak egy amerikai elnököt és egy ellene megkísérelt gyilkosságot érint.

Harmincöt évvel ezelőtt egy John Hinckley Jr. nevű fazon viszonylag háborítatlanul rálő a világ egyik legjobban őrzött államfőjére és súlyosan meg is sebesíti őt. A konteósoknak ennyi elég is volt, noha – mint utólag kiderült – maga a merénylet nem is a legfurcsább részlete a sztorinak.

1.) Az előzmények

1981. március 30-a, hétfő. Az USA negyvenedik elnöke, Ronald Wilson Reagan alig hetven nappal ezelőtt tette le az esküt, miután a republikánusok jelöltjeként kényelmes, 10%-os előnnyel legyőzte a hivatalban levő demokrata elnököt, a legendás fogsorú georgiai földimogyoró-oligarchát, Jimmy Cartert. Aznap délben Reagan egy szakszervezeti szövetség képviselői előtt tart beszédet az amerikai főváros legbiztonságosabbnak és legjobban őrzöttnek számító szállodájában, a Washington Hiltonban. A Fehér Háztól mintegy 2 kilométernyire fekvő Hilton szakmailag megtestesíti mindazt, amiről egy elnöki testőr a leglucskosabb álmaiban is csak ábrándozhat: speciális, lövedékálló ablaküvegek a konferenciateremben, földalatti megközelítési lehetőségek, s olyan személyzet, melynek tagjai alaposabb ellenőrzésen estek át, mint számos titkosszolgálat hivatásosai. Minden adott tehát ahhoz, hogy a Secret Service a legenyhébb, zöld kategóriás kockázati helyszínként tekintsen rá.

2.) A merénylet

Reagan és kísérete délután fél háromkor lép ki a szálloda egyik déli, földalatti közlekedő folyosóján a T Streetre, s az ott már járó motorral indulni kész elnöki gépkocsikonvoj felé halad. A várakozó tömegből egyszercsak előugrik egy 26 éves oklahomai fiatalember, a már említett John Hinckley, s egy Röhm RG-14-es revolver összes, szám szerint hat golyóját (az elismerésre méltó 1,7 másodperc alatt) kilövi az elnök irányába.

Az első lövedék a Fehér Ház sajtófőnökét, James Bradyt fejen találja, a második egy egyenruhás rendőr (Thomas K. Delahanty) nyakában áll meg, a harmadik elszáguld Reagan feje fölött és a szemközti falba csapódik. Ekkor Reagant (aki nem viselte az amúgy kötelező lövedékálló mellényt) már a kocsija felé tuszkolják: 0,8 másodperc alatt beindul a kimenekítési forgatókönyv, amit a testőrök tán ezerszer is elpróbáltak. A negyedik golyó gyomron találja Timothy McCarthy titkos ügynököt, aki testével védi az elnököt, az ötödik elcsúszik a limuzin nyitott jobb hátsó ajtajának lövedékálló ablaküvegén, majd a hatodik a kocsi egyik oldallemezén megpattanva belefúródik Reagan bal hónaljába. Mint utólag kiderült, a fel nem robbant, Devastator márkájú, 0.22-es robbanólövedék mintegy 2,5 centire állt meg az elnöki szívtől.

Ennél alaposabban nem foglalkozunk a merénylettel, azt azért elspoilerezzük, hogy valamennyi sebesült élve ússza meg az eseményeket; Brady kerekesszékben éli le hátralevő életét (2014-ben halt meg), Delahanty nyugger rendőrként ma is él, csak a bal karját nem nagyon tudja használni, McCarthy pedig teljesen felépült és jelenleg egy Illinois-i városka rendőrfőnöke.

3.) A lövések után

Reagant azonnal kórházba viszik, ahol még tréfálkozni is van energiája: az operáció előkészítése alatt a műtőben még leveszi az oxigénmaszkot és ekkor hangzik el az azóta világszerte ismertté vált beköpése: remélem, itt mindenki republikánus! Erre válaszolja állítólag egy Giordano nevű, amúgy demokrata szavazó doktor az ugyancsak szállóigévé vált szavakat: Elnök úr, ma mindannyian republikánusok vagyunk!

A hetvenedik életévét betöltött elnök elképesztő harcos: nem csak hogy túléli a súlyos műtétet, de viharos gyorsasággal fel is épül. Két hét múlva elhagyja a kórházat, s május elején már az Ovális Irodában virgonckodik, tovább keserítve a Béketábor életét.

De térjünk vissza az eseményekhez.

A helyszínen Hinckley-t természetesen elfogják. Egy órán belül már azt is tudják, hogy hol és mikor vette a fegyvert, s hamarosan az is kiderül, hogy – enyhén szólva – mentálisan nincs a legjobb formában: reménytelenül szerelmes az akkor mindössze 19 éves Jodie Foster színésznőbe (a Taxisofőr című filmben látta és totál belezúgott). A hivatalos verzió szerint a merénylő ezzel akarta felhívni magára Jodie figyelmét, akit előzőleg hiába üldözött a vonzalmával. A lövöldözőt később beszámíthatatlannak nyilvánítják, s egy pszichiátriai intézetben helyezik el. Hinckley a mai napig él, rendszeresen kap eltávozásokat és engedélyezik neki, hogy napokat családjánál töltsön.

Egy elnökgyilkossági kísérlet nem kiflilopás; az FBI teljes lendülettel nekiáll nyomozni és viszonylag rövid idő alatt minden részletet megállapít, ami az esettel kapcsolatban állhat. A konteókon szocializálódott olvasó számára nem jelenthet meglepetést, hogy a hivatalos vizsgálat egyértelműen egy magányos elmebeteg őrült akciójának tulajdonította mindazt, ami történt. Az amerikai és nemzetközi közvélemény első körben elfogadta a kincstári magyarázatot, akárcsak a négy hónappal korábbi Lennon-gyilkosságnál.

4.) Furcsaságok

A merénylettel, illetve ennek utóéletével kapcsolatban volt ám néhány érdekesség, amely tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a mindenkori hatalommal szemben mindig gyanakvó gondolkodók agyában beindítsa a konteórutint.

4.1.) A Bush-vonal

Lehet, hogy már csak a politológusok emlékeznek erre, de Reagan alelnöke nem más volt, mint George Herbert Walker Bush (az „öreg Bush”), aki később őt követte az elnöki székben, s akinek sok más egyéb mellett a művelt világ az első Öböl-háborút is köszönheti. Nos, amint azt lelkes oknyomozó riporterek utólag kiderítették, a Bush és a Hinckley családok igen szoros üzleti kapcsolatban álltak, hiszen mindkét klán az olajiparban szerezte meg azokat az ominózus első milliókat, ráadásul mindkét família erős texasi kötődéssel rendelkezett. Ebből kifolyólag talán már az sem tűnik sokkoló információnak, hogy a Hinckley-k jelentős összegekkel támogatták id. Bush 1980-as alelnöki kampányát. Sok millió dollárról beszélünk ám és nem arról, hogy ők biztosították volna a ropit és a buborékos ásványvizet a Bush-féle tömegrendezvényeken.

A Houston Post tényfeltárói zsurnalisztái azt is kiderítették, hogy az alelnök harmadik fia (Neil Bush) nemcsak hogy személyesen is ismerte a merénylő bátyját (Scott Hinckley-t), hanem egy denveri üzleti vacsorát is tervezett a társaságában március 31-re, vagyis a gyilkossági kísérlet másnapjára. Erre végül (érthető módon) nem került sor. Az, hogy Neil találkozott-e valaha John Hinckley-vel, sohasem derült ki egyértelműen, mindenesetre tény, hogy 1978-1979-ben mindketten a texasi Lubbockban éltek (akkoriban 170 ezer lakos), mindketten 23-24 évesek voltak, mindketten egy olajipari érdekeltségekkel bíró gazdag család tagjai voltak, mindketten szerették a sportot, mindketten tanultak zongorázni, szóval akárhogy is bizonygatta később Neil, hogy nem emlékszik Johnra, azért sanszos, hogy összefutottak.

Na nem mintha ez bármit is bizonyítana, csak úgy megjegyeztem. Már csak azért is érdekes ez a szál, mert a Bush családról azt is tudni, hogy Oszama bin Laden köreivel is előszeretettel üzletelgetett a 9/11 előtt, de hát az vesse rájuk az első követ, aki minden bizniszpartnerétől erkölcsi bizonyítványt és feddhetetlenségi igazolást kér a szerződés aláírása előtt.

Az ugye mindenkinek megvan, hogy az alelnök azért alelnök, mert ő az, aki automatikusan átveszi az elnök helyét és szerepét, ha a főnök bármilyen okból alkalmatlanná vagy képtelenné válik hivatala ellátására?

4.2.) Alexander Haig

A merénylet idején ez az úriember volt az Egyesült Államok külügyminisztere, de a katonásabb érdeklődésű konteósok úgy is emlékezhetnek rá, mint a NATO európai erőinek főparancsnokára (SACEUR) 1974 és 1979 között. Igen, Alexander kolléga négycsillagos tábornok volt, s egyike annak a három amerikai generálisnak, akik a washingtoni külügyminisztéium élére kerültek az idők folyamán (Colin Powell és George Marshall mellett).

A merényletet követő órákban elég nagy volt a fejetlenség a Fehér Házban: az elnököt éppen műtik és senki nem tudja, túléli-e, az alelnök (Bush) valahol a texasi légtérben az Air Force 2 fedélzetén próbálja összeszedni gondolatait, a miniszterek nem igazán értenek egyet az esetleges teendők vonatkozásában, Caspar Weinberger védelmi miniszter maximális készültségbe akarja helyezni a teljes amerikai haderőt, nem világos, hogy pillanatnyilag kinél is vannak az atomtöltetek indító kódjai (nem vicc, az úgynevezett atomtáskát már a kórházban lefoglalta az FBI, mint bűnjelet), az újságírók másodpercenként harminc kényes kérdést tesznek fel az egyre jobban izzadó politikusoknak…

…és akkor Alexander Haig megjelenik a sajtószobában és kiejti száján azt az öt szót, amitől egy pillanatra mindenkiben megfagyott a fekália: I am in charge here! Azaz nagyjából ezt: itt én vagyok a főnök!

Utólag sokan és sokféleképpen próbálták magyarázni az obsitos tábornok velős kijelentését, de nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy számos, civil gondolkozású fültanú gyomra mogyorónyira zsugorodott abban a másodpercben, hiszen az, aki ezt kimondta, olyasmit is mondott már, hogy a Szovjetunió elrettentésére elképzelhetőnek tartana egy európai színterű „nukleáris figyelmeztető lövést”. Hogy Haig mesterből a feszültség hatására simán csak előbújt a káosz miatt frusztrált katona, vagy egy elszólás volt, ami egy esetleges katonai puccs előszelét jelezte, nem tudni. Mindenesetre egy évvel a merénylet után benyújtja lemondását, amit az akkor már teljesen felépült Reagan szemrebbenés nélkül el is fogad.

4.3.) Reagan gyanakvása

Fogalmunk sincs, mi késztette a súlyosan sebesült elnököt arra, hogy még a műtét elkezdése előtt leváltsa a közvetlen környezetében szolgálatot teljesítő Secret Service-ügynököket, de megtette, ráadásul nem más ügynökökkel helyettesítette őket, hanem tengerészgyalogos katonákkal. Lehet, hogy valami gyanús volt neki? Vagy csak (érthető módon) megingott a bizalma abban a szervezetben, amelyik egy 8 méteres gyalogúton (ekkora volt a távolság a szállodai közlekedő alagút kijárata és az elnöki gépkocsi nyitott ajtaja között) képtelen volt megvédeni őt és hagyta, hogy egy merénylő öt méterre megközelítse és hat golyót lőjön ki irányába?

4.4.) Az előérzet

Kilenc nappal az események előtt Ronald a híres/hírhedt washingtoni Ford’s Theatre-ben járt egy adománygyűjtő eseményen. Tudjátok, ebben a színházban sebesítette meg halálosan John Wilkes Booth 1865. április 14-én Abraham Lincoln elnököt. Későbbi visszaemlékezései szerint (úgy értem: Reagan visszaemlékezései szerint) rossz előérzete támadt. Átfutott az agyán, hogy profi testőrség ide meg oda, azért nem elképzelhetetlen ma sem, hogy egy kellőképpen elszánt merénylő elég közel kerülhet hozzá is… Hogy ez egy természetes reakció egy amerikai elnöktől az adott helyszínen, még az is lehet, mindenesetre én a helyében azonnal kirúgtam volna a tréfás kedvű rendezvényszervezőt, aki ilyen látens poénokkal dolgozik. Jó, hogy nem Dallasba hívták, a tankönyvraktár előtti térre autózni egyet.

5.) A konteók

Hivatalos magyarázatok ide, magányos merénylő oda, azért nem mindenki szopta be a kormányzati kommunikáció, a titkosszolgálatok és az FBI által sulykolt verziót. Nem hiszem, hogy túl nagy meglepetést okoznék az egyes konteóverziókkal, de a kényszeresség az kényszeresség: tereljük rendszerbe őket. Hunter S. Thompson-rajongóknak mondom: a Mesternek is gyanús volt ez az egész.

5.1.) A Bush-dinasztia

Az előzményekből szerintem mindenki vágja, hogy az elsődleges gyanúsított az (akkor még csak) alelnök és népes családja. A „népes család” most nem üres szóvirág volt, nézzetek utána a neten, elképesztő sokan vannak és lefedik szinte a teljes amerikai közéletet, politikát és gazdaságot. Nem véletlenül mondják róluk, hogy „az amerikai történelem legsikeresebb politikai dinasztiája”.

Szóval George H.W. Bush nagyon-nagyon szeretett volna elnök lenni (hatalmas tervekkel és álmokkal vágott neki az 1980-as elnökválasztási kapmánynak), s óriási csalódás volt számára, hogy végül kénytelen volt beérni a másodhegedűs szereplével, s ezt is csak Reagan nagyvonalúságának köszönhette, aki maga döntött alelnöke személyéről. 1976-1977 között egy kerek évig a CIA igazgatója is volt, úgyhogy nem igazán kellett lázasan lapozgatnia az Arany Oldalakat, amikor megoldást keresett a kínzó problémájára. Hogy maga az alelnök egészen pontosan milyen mélységben és milyen részletességgel vállalt részt az előkészületekből és a feladatok hány százalékát delegálta családja különböző tagjai felé, nem tudni. Azt persze senki nem tételezi fel róla, hogy John Hinckley-t személyesen választotta volna ki, vagy hogy ő adta volna neki a fegyvert, de hogy nem volt ellenére ez a drasztikus megoldás, az valószínű.

Persze George se most jött le a falvédőről, odafigyelt arra, hogy amíg Reagan életben van, ne kövessen el nyilvánvaló hibát. Mindig is volt érzéke a szimbólumokhoz, ezért amikor március 30-án este megérkezett a Fehér Házhoz, tanácsadóival szembemenve a gépkocsi mellett döntött. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem helikopterrel ment, hiszen az gyorsabb lett volna, azt válaszolta: csak az Elnök száll le a Déli Pázsiton!

A Déli Pázsit (South Lawn) a Fehér Házat övező park azon része, ahol az elnöki helikopter, a híres Marine 1 fel és le szokott szállni.

5.2.) A katonai lobbi

Az egyenruhások (akik a civileknél sokkal jobban aggódtak a kétosztatú világrend által képviselt globális szembenállás lehetséges következményei miatt) nem voltak elragadtatva attól, hogy az atomtáska egy nyugdíjas hollywoodi színész íróasztalának fiókjában pihen. A keményvonalasok (akik között nem csak katonák, hanem titkosszolgák is voltak szép számban) sokkal jobban örültek volna, ha mondjuk egy hajdani négycsillagos generális nyomkodja azokat a bizonyos gombokat, ha tényleg elkezdődik az égzengés. Haig tábornok ennek a vonalnak volt a képviselője, csak hát egy kicsit elszámította magát azzal a túl korai coming outtal.

5.3.) A Reagan-konspiráció

Kicsit talán meghökkentő verzió, de ebben is van néminemű logika.

Ennek a forgatókönyvnek megfelelően az egész balhét (Hinckley-stől, lövésestől, Jodie Fosterestől) az elnök jóváhagyásával találták ki a mocskos műveletek szakértői, élükön az alelnökkel. És hogy miért? Nos, az USA gazdasága 1981 tavaszán nem volt valami rózsás helyzetben, s néhány hét kormányzás után talán még Ronald is rájött, hogy a választási ígéretek (amelyekkel megnyerte a versenyt) bizony nem igazán ültethetők át a gyakorlatba.

Persze lehet, hogy a stábja találta ki az egészet és nem is szóltak az öregnek, nem akarták ilyen apróságokkal terhelni.

Szóval a zakkant Hinckley-nek ugyanolyan bűnbak szerepet szántak, mint Oswaldnak vagy Sirhannak, azzal a különbséggel, hogy a merénylőnek nem is kellett volna meglőnie az elnököt. Görgessünk csak vissza és ismételjük át a hat golyó útját: John 5 méterről (mondom: öt méterről) egyszer sem találja el Reagant; sebesülése mindössze a véletlennek, vagyis egy gellert kapott lövedéknek volt köszönhető. Nem mondom, hogy a merénylő mesterlövész lett volna, na meg a Röhm se az a kifejezett sznájper-puska, de a nyomozás kiderítette, hogy hónapok óta rendszeresen járt célbalőni és egészen szép eredményeket ért el. Mindenki úgy volt vele, hogy egy dugába dőlt gyilkossági kísérlet is tökéletesen alkalmas arra, hogy rokonszenvet generáljon az elnökkel szemben, addig se kérik számon rajta az ígéreteket. Aztán a véletlen közbeszólt: öt Nobel-díjas fizikus se tudta volna kiszámítani annak a hatodik golyónak az útját, amely végül az elnök hónaljában kötött ki.

Persze feltevődhet a kérdés, hogy mivel tudták rávenni azt a nyomorult balfasz Hinckley-t a merényletre.

Az első dolog, ami már egy sárgaöves konteósnak is beugrik, az a CIA „tökéletes katona” projektje. Nem is akarom ezt agyonmagyarázni, ebben a posztban részletesen leírtam, milyen módszertana volt az amerikai gumitalpúaknak. Felfigyeltek Johnra, átmosták az agyát (azt a picikét), eligazították, majd útjára engedték. Hogy nem minden úgy történt, ahogyan azt Langley-ben előzetesen megtervezték, hát istenem, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

5.4.) A szovjetek voltak

Moszkvában eleinte jól szórakoztak a westernszínész nagypolitikai befutásán, aztán ahogy érkeztek a hírszerzési jelentések és értékelések, a Kremlben egyre több ránc jelent meg a döntésképes homlokokon. Brezsnyevék (főleg az akkor még „csak” KGB-elnök Andropov) egyre gondterheltebbek lettek, míg végül eldöntötték, hogy nem egészen húsz évvel a JFK-eset után ismét csak egy lőfegyverre bízzák a megoldást. Hogy mi módon futottak rá Hinckley-re, hogy melyik volt az a hamis zászló, ami alatt beszervezték, részletkérdés. Mindenesetre nem jött össze nekik, s Reagan lett az egyedüli amerikai elnök, aki hivatali ideje alatt négy szovjet pártfőtitkárt is túlélt (hármat szó szerint, a negyedik meg hát az utolsó volt a sorban).

6.) Zárás

Akárhogyan is történt és akármi is állt a háttérben, a washingtoni merénylet hatására Reagan renoméja ugrásszerűen javult. A „hazája szolgálatában életveszélyesen megsebesített elnök, aki emberfeletti erőfeszítéssel visszatér hivatalába és tovább munkálkodik Amerika üdvéért” imázsára támaszkodva 1984-ben újraválasztják, ráadásul addig soha nem látott előnnyel: az 50 államból 49-ben ő vitte el a pálmát, ellenfele (Walter Mondale demokrata jelölt) csak odahaza, Minnesotában tudta legyőzni.

Reagant sokan (főleg ideát Európában) egyfajta csúcspolitikusi bohócnak tekintik, akinek a színészkedésen és az üres szólamok puffogtatását kívül semmihez sem volt igazán tehetsége. Az az igazság, hogy nem vagyok se politológus, se USA-szakértő, azt is tudom, hogy az elnök mögött álló stábnak oroszlánrésze van az adott elnök eredményeiben és kudarcaiban, de csak azért is álljon itt néhány szám a nyolc évnyi Reagan-adminisztrációról:

– 16 millió új amerikai munkahely létesült;
– 1981 és 1989 között a GDP éves átlagban (és reálértéken!) 3,4%-kal nőtt;
– Az infláció az 1979-1980-as 12%-ról az 1989-es 3,8%-ra csökkent;
– A munkanélküliség az 1982-es 10,2%-ról az 1989-es 5,3-ra csökkent.

És ne feledjük, hogy az ő áldásával indult be a huszadik század legnagyobb és leghatásosabb blöffje (az SDI), ami végül gazdaságilag térdre kényszerítette a Szovjetuniót.

Szóval senkit nem akarok meggyőzni semmiről, csak azt akartam mondani, hogy Reagan talán mégse volt olyan sötét, politikai analfabéta, mint amilyen a híre.

Ha vannak további verzióid az 1981-es Reagan-merényletről, ha nagyon hiányolod a Moszadot és a gyíkembereket a lehetséges szervezők közül, cuppanj rá a billentyűzetre és a szavazás után (három opciód van) szórd közénk az igazgyöngyeidet!