2010. április 14-e úgy került be az évkönyvekbe, mint az emberi repüléstörténet egyik legsötétebb napja. A március huszadiki első próbálkozás után ekkor tört ki ugyanis teljes erővel az izlandi Eyjafjallajökull jégmező alatti vulkán, napokra gyakorlatilag megbénítva a teljes európai polgári légiközlekedést. Nem csak az öreg kontinens szívott: az esemény a többi földrészt légiforgalmára is jelentős hatással volt, hiszen az Európába irányuló amerikai vagy ázsiai járatok döntő hányadát is törölni kellett. A törlések hivatalos magyarázatát (a kitörés következtében a levegőbe jutott vulkáni hamu megrongálhatja a repülőgépek hajtóművét, előidézve ezek lezuhanását) mindenki zokszó nélkül elfogadta, hiszen nap mint nap érzékelhetjük, hogy a „biztonság” hívószóval tálalva mindent megeszünk, amit az asztalunkra raknak.
Minden, repüléstörténettel foglalkozó dokumentumfilm és/vagy összefoglaló cikk azzal a bombasztikus megállapítással kezdődik, hogy az ember ősi vágya, hogy a madarakhoz, a denevérekhez és az azonosítatlan repülő tárgyakhoz hasonlóan a levegőbe emelkedve nézhessen körül szűkebb vagy tágabb környezetében. Mivel mi közmondásosan utáljuk a közhelyeket, ezt az előző kijelentést vegyétek semmisnek, az viszont tény, hogy a konteósok mindig is érdeklődve szemlélték azokat az eseteket, amikor egy, repülésre kitalált szerkezet (a gravitációnak és egyéb fizikai törvényeknek engedelmeskedve) egyszer csak beint a konstruktőrnek és ahelyett, hogy folytatná az útját, fogja magát és lezuhan.
Ma posztunkban a 79 évvel ezelőtti Hindenburg-katasztrófán elmélkedünk egy verset.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!