Biztosan te is láttál már fekete vagy sötétszürke nadrágot (esetleg teljes öltönyt), visszafogott tónusú nyakkendőt és hófehér inget viselő, jólfésült és frissen borotvált fiatalembereket, amint helyes, téglalap alakú névtáblával mellkasuk baloldalán, esetleg egyenhátizsákkal felszerelve, egy-egy könyvet szorongatva álldogálnak egy forgalmas utcán és halk, meggyőző hangon, kedvesen mosolyogva (általában angolul) megpróbálnak szóba elegyedni a járókelőkkel.
Nem, ők nem (vagy nem feltétlenül) a Men in Black, hanem a mormon egyház tagjai, akik misszionáriusi térítő munkát folytatnak. Róluk, illetve egyházukról lesz szó az alábbiakban.
Amióta 13 évvel ezelőtt piacra dobták a Sötét zsaruk című sikerfilmet, a híres Men in Black (a továbbiakban: MiB) számos földlakóban azt a képzetet keltik, hogy mindössze egyfajta intergalaktikus (és paranormális) bevándorlási hivatal alkalmazottairól van szó, akik árgus szemekkel őrködnek bolygónk élővilágának tisztaságán. Vagyunk azonban jónéhányan, akik már jóval Tommy Lee Jones és Will Smith előtt tudtuk, hogy itt azért ennél jóval többről van szó.
Aki okulni akar, vagy akár csak áttekinteni óhajtja ezt a (Hollywood által minden bizonnyal szándékosan elbagatellizált) kényes témát, tartson velünk ma is. Nyugi, a neutralizálóm akksija lemerült, mindenre emlékezni fogtok.
Ma már épeszű ember nem vitatja, hogy az USA belépése a második világháborúba sorsdöntő jelentőségű volt az eddigi legtöbb áldozatot követelő, nemzetek közötti fegyveres konfliktus későbbi eseményei szempontjából.
Adolf két év alatt maga alá gyűrte Európát, a Leningrádot ostromló Wehrmacht már több, mint egymillió négyzetkilométert elfoglalt a Szovjetunióból. Az antifasiszta koalíció szénája tehát elég szarul állt – és az óceánok másik partján ott volt az „európai háborút” mindaddig tisztes távolból szemlélő, izolacionalista Amerika, a maga érdekeivel és értékeivel.
Öngyilkosságról hallani mindig megrázó élmény; a kettős öngyilkosságok már bekerülnek a mínuszos hírekbe, a hármas vagy négyes a bulvársajtó címlapjaira is esélyes.
De hogyan, mely szavakkal tudnánk értékelni egy olyan eseményt, amelynek során 650 (igen, hatszázötven) emberi lény dobja el magától az életet, illetve gyilkol meg mintegy 270 gyermeket, s mindezt szűk másfél-két óra leforgása alatt.
Vagy 1978 novemberében, a guyanai Jonestownban nem is pontosan ez történt?
Az emberiség történelmének valamennyi politikai vezetője (a kőkorszaki szakiktól a sumérokon és a honfoglaló őseinken keresztül az összes, jól ismert huszadik századi tömeggyilkosig) arról ábrándozott, hogy egyszer csak olyan tökéletes katonák (esetleg civil bérgyilkosok) fognak a rendelkezésére állni, akik nem kérdeznek, nem ugatnak vissza, nincs ügyvédjük, nem tagjai a szakszervezetnek és csak a parancsokat teljesítik.
Mielőtt még Jean-Claude van Damme-ra gondolva elkuncognátok magatokat, felhívom a figyelmet, hogy a projekt nem Roland Emmerich agyában fogant meg először.
Idei első posztunk a kábítószerrel és hipnózissal programozott katonák és titkos ügynökök világába kalauzol minden visszatérő (és újdonatúj) olvasót.
Mivel is zárhatnánk stílszerűbben ezt a gyönyörű évet, mint egy olyan konteóval, amelyben a klasszikus (és titokzatos hátterű) gyilkosság mellett felbukkan a nagypolitika, ismert közéleti személyiségek, a sugárzó anyag, s amelyben különféle titkosszolgálatok töltenek be nagyrészt (és mindeddig) tisztázatlan szerepet.
Oké, tudom: nincs benne se holdraszálló űrhajó, se teleportált hadihajó, se jégheggyel ütköző luxushajó, de még egy csókos szájú szexszimbólum sem, de érdekes lesz, higgyétek el!
Mai összeesküvéselméletünk főszereplője egy – minimum kettős – ügynök, aki azzal írta be magát a világtörténelembe, hogy ő az első (?) dokumentált halálos áldozata annak, amit a bulvárújságok, valamint Tom Clancy egyaránt nukleáris terrorizmusnak neveznének.
Hölgyeim és Uraim: következzék a Litvinyenko-gyilkosság!
Amikor 1980. december nyolcadikán, hétfő este tizenegy óra körül a New York City-béli Dakota-ház előtt egy Mark David Chapman nevű, 25 éves, zavart agyú fiatalember egymás után ötször meghúzza 38-as kaliberű revolvere elsütőbillentyűjét és ezzel kioltja a Beatles egyik alapítójának életét, senkiben nem merülnek fel kérdőjelek; mindenki elfogadja, hogy egy őrült, magányos rajongó lőtte agyon minden idők egyik legismertebb zenészét. Ha azonban egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk az ügy hátterét, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk.
Örömmel láttam, hogy a reggeli bemelegítő poszt szép látogatottságot produkált. Remélem, a második rész sem okoz csalódást.
Akkor lássunk munkához. Mai posztunk megadja a választ a ki sem mondott kérdések zömére is, egyetlen egy kivételével: férfi olvasóink hiába is szeretnék tudni, hogy Diana [moderálva]-e, azt továbbra is titok övezi. Szerintünk a válasz igen, de nem látunk ebben semmi perverziót.
Lássunk munkához, de előtte mindazok, akik nem olvasták az első részt, sürgősen tegyék meg!
Ha a világsajtó képviselői a – reményeink szerint előbb-utóbb megnyíló – Nemzetközi Konteó Akadémia rektora mellének szegezik majd a kérést, hogy mondjon már egy olyan összeesküvés-elméletet, amely magában hordozza a műfaj valamennyi ismérvét, van arra egy komoly tippem, hogy a konspirációkba beleőszült agg professzor rövid (inkább csak a kameráknak szóló) hezitálás után a Diana hercegnő halálával kapcsolatos spekuláció-csokrot fogja megemlíteni. Jogosan.
Sajnálom, de a téma olyan óriási, hogy kénytelen vagyok két részletben elétek tárni, hiszen egy 22 ezer karakteres posztot senki nem olvasna el egyhuzamban. Te sem, ne ingasd a fejed!
Több, mint kétéves adósságot próbálok törleszteni az idei év első posztjával. Amikor 2008 decemberében megjelentek az első írások itt, a Konteóblogon, felhívott az egyik régi kollégám és azt javasolta, hogy a mindkettőnket sokáig élénken foglalkoztató Seuso-kincsről feltétlenül emlékezzem meg. Akkor megígértem neki (és önmagamnak), hogy hamarosan sort kerítek rá…
Azóta számos olvasó jelezte, hogy szeretne egy kicsit többet tudni az említett régészeti leletről, illetve a – vélelmezhetően – hozzá kapcsolható halálesetekről, s én mindenkinek azt válaszoltam, hogy: igen, a Seuso rajta van a listán.
Nos, itt az idő. Hölgyeim, uraim: itt alant a régóta várt Seuso-konteót olvashatjátok!
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!