Az emberiség történelmének valamennyi politikai vezetője (a kőkorszaki szakiktól a sumérokon és a honfoglaló őseinken keresztül az összes, jól ismert huszadik századi tömeggyilkosig) arról ábrándozott, hogy egyszer csak olyan tökéletes katonák (esetleg civil bérgyilkosok) fognak a rendelkezésére állni, akik nem kérdeznek, nem ugatnak vissza, nincs ügyvédjük, nem tagjai a szakszervezetnek és csak a parancsokat teljesítik.
Mielőtt még Jean-Claude van Damme-ra gondolva elkuncognátok magatokat, felhívom a figyelmet, hogy a projekt nem Roland Emmerich agyában fogant meg először.
Idei első posztunk a kábítószerrel és hipnózissal programozott katonák és titkos ügynökök világába kalauzol minden visszatérő (és újdonatúj) olvasót.
Régi ismerősök vagyunk, úgyhogy a bloggazda vonzalma a hadtörténelem és a biztonságpolitikai konteók iránt nem hiszem, hogy ebben a körben sokaknak meglepetést okozna.
Ennek fényében talán nem is lesz különösebben megdöbbentő, hogy blogunk legújabb összeesküvés-elméletének főszereplője a második világháború egyik legrejtélyesebb alakja, akinek történetéről az elmúlt 73 évnek sem sikerült eloszlatnia minden kérdőjelet és ködösítést. Hitler egykori helyettesének pályafutása, sokféleképpen magyarázott (s talán pont ezért megmagyarázhatatlan) 1941-es repülőútja, közel fél évszázados fogvatartása rengeteg olyan konteós csemegét tartalmaz, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Ha kérdő hangsúllyal azt mondom: Kennedy-gyilkosság, mindenki elsősorban (és természetesen) a JFK-ügyre gondol (amivel hamarosan külön poszt foglalkozik majd itt, a Konteóblogon). Tájékozottabb olvasóink azonban rutinosan visszakérdezhetnek: melyik?
Ez a szerencsétlen család ugyanis úgy vonzza magához a több, mint gyanús haláleseteket, mint ipari mágnes a vasreszeléket. A virtuális (avagy valóságos) Kennedy-dossziét áttanulmányozva a legelszántabb konteó-ellenzők is kénytelenek visszavenni az arcukból, és halántékukat lassú, dörzsölő mozdulatokkal masszírozva próbálnak magyarázatot találni a történtekre.
Ma Robert Francis Kennedy haláláról olvashattok minálunk.
A Konteóblog életét idestova öt éve irányító kőkemény szabályok közül kiemelkedik az, amelyik kimondja, hogy vendégposzt közlésére márpedig nincs lehetőség. Számos oka van annak, hogy annó ez ilyen ellentmondást nem tűrő módon került bele az alapító okiratba, de ezeket most nem részletezném. A tegnapi napon azonban kaptam egy anyagot FilcTroll kollégától (az egyik legrégebbi olvasómtól és kommentelőtől), aminek azon melegében nekiláttam és rögtön éreztem, hogy ha valamikor, akkor most kell kiegészíteni az ominózus Konteós Alaptörvényt.
A gondolatot tett követte, az új szöveg (amire ezentúl belterjesen csak úgy hivatkozunk, hogy Az Első Kiegészítés) a következő: vendégposzt közlésére naptári évente maximum egyszer, különös méltánylást érdemlő esetekben kerülhet sor [magyarán: ha tiborunak nagyon tetszik], s csak olyan témák vonatkozásában, amelyek minőségi kidolgozása a bloggazdától nem várható.
Ennyit a normatív alapok elméleti rendezésről. Következzék tehát FilcTroll barátunk posztja, A Nagy Könnyűzenei Sátánista Konteó!
Konteósként sokszor kellett szembesülnöm olyan visszajelzésekkel, melyek lényege a következő: ugyan már, hagyd ezeket a légbőlkapott, beteges találgatásokat és eszement következtetéseket. Ha meg akarsz győzni, mondj inkább egy-két olyan esetet, amikor az eredetileg konteóként indult összeesküvés-elméletek utóbb valósnak bizonyultak!
Mivel feltételezem, hogy nem csak én kerültem már ilyen helyzetbe, mai posztunkban szeretnék olyan érveket és példákat olvasóink rendelkezésére bocsájtani, amiket villámgyorsan elő lehet rántani, ha szkeptikus barátaink mellünknek szegezik az előző bekezdésben megfogalmazott kérdést. A lista példálózó jellegű (számos hasonló ügyet ismer a történelem), s a kommentek között mindenki kedvére kiegészítheti.
Mindaddig, amíg az általatok (kényelmes többséggel) megszavazott EU-összeesküvés anyaga összegyűlik és klasszikus poszt kerekedik belőle (sajnos egy kis csúszással, mert hirtelen akadt egy-két tennivalóm), fogadjátok empátiával a mai villámkonteónkat, melynek főszereplője az átlagos magyar konyhák jelentős hányadában megtalálható.
Igen, mai rövid témánk a mikrohullám, illetve egy csipetnyi mikrochip.
Lehet, mai posztunkkal a Frederick Forsyth-rajongóknak nem igazán fogok újat mondani, hiszen mostani témánk egy olyan szervezet, amely sokáig a szabadon szárnyaló, alkotó fantázia termékének tűnt, de amióta 2000 és 2004 között bizonyos második világháborús és hidegháborús akták minősítési ideje lejárt és a CIA finoman elkezdett célozni arra, hogy bizony van (volt?) valami a dologban, az ODESSA kilépett a homályból és kézzelfogható valósággá vált.
Amikor 1980. december nyolcadikán, hétfő este tizenegy óra körül a New York City-béli Dakota-ház előtt egy Mark David Chapman nevű, 25 éves, zavart agyú fiatalember egymás után ötször meghúzza 38-as kaliberű revolvere elsütőbillentyűjét és ezzel kioltja a Beatles egyik alapítójának életét, senkiben nem merülnek fel kérdőjelek; mindenki elfogadja, hogy egy őrült, magányos rajongó lőtte agyon minden idők egyik legismertebb zenészét. Ha azonban egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk az ügy hátterét, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk.
Alaszka délkeleti sarkában, az atabaszk indiánok athna nevű törzsének egykori halász- és vadászterületén található egy – körülbelül 300 állandó lakosú – kis település, Gakona. Határában sétálva az óvatlan látogató (aki talán csak a környék lazacállományát szeretné egy kicsit csökkenteni) könnyen járhat úgy, hogy zord tekintetű, egyenruhás, fegyveres férfiak állítják meg, és ahelyett, hogy udvariasan a fogás felől érdeklődnének, felszólítják, hogy takarodjon a francba, ha nem akar magának problémát.
Egy tudományos kutatóintézet közvetlen szomszédságában vagyunk. Lássuk, mi rejtőzik az erdőben, a szögesdrót mögött.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!