Ha jól számolom, úgy másfél éve nem volt témaszavazás a Konteóblogon, s néhányotokban így joggal támadhatott az az érzés, hogy a régi jó demokratikus hagyományainkat felszámoltuk, s határozott léptekkel indultunk meg azon az ösvényen, melynek végén (az örök napsütés és a madárfüttyös erdei tisztások helyett) a diktatúra és az elit önkényuralmának baljós árnyai sejlenek fel az utat szegélyező fák (és a közöttük megbújó migránsok) között.
Hát nem. Ezennel kiírjuk a szám szerint huszadik voksposztot, melynek résztvevőiről annyit kell tudnotok, hogy mindegyikük szerepelt már legalább két hasonló megmérettetésen, de eddig valahogy nem jött össze nekik.
leadtam az új könyvem kéziratát, úgyhogy szusszanhatok egyet: holnap (2015. szeptember 24., csütörtök, 17.00 óra) az Óbudai Platán Könyvtárban tartok egy kábé egyórás előadást az összeesküvés-elméletekről, majd alkalmunk nyílik arra is, hogy (amennyiben igény van rá) beszélgessünk egy kicsit erről a – szívünknek oly kedves – témáról. Ami engem illet, minden esetleges olyan kérdésre kész vagyok válaszolni, amelyet a gyíkemberek és a szabadkőművesek előzetesen jóváhagytak. Nincs belépti díj, nincs kötelező fogyasztás, nincs nyakkendőviselési elvárás, de titkosszolgálati igazolvány felmutatásával még fotójegyet sem kell váltani!
Ahogyan azt hűséges olvasóink már észrevehették, a népszerű előadóművészek halálát még olyankor is erőteljes konteóhullámok övezik, amikor az exitus viszonylag természetes (vagy legalábbis ennek látszó) körülmények közepette következik be. Senki ne lepődjön meg tehát azon, hogy ha egy 22 éves zenész olyan körülmények között válik meg a földi léttől, amiket (amint azt látni fogjuk) minimum szokatlannak tudunk csak nevezni, az összeesküvés-elméletek úgy elkezdenek burjánzani, mint egy menekülthullám esetén.
Előre szólok: mai posztunk TÉNYLEG tartalmaz olyan részleteket, amelyek VALÓBAN alkalmasak a köznyugalom és az egyéni lelki béke megzavarására, ezért gyengébb gyomrú kollégák és azok, akik leginkább Oravecz Nóra-idézeteket, vörös rózsákat vagy tündéri kiscicás képeket szoktak megosztani, most inkább fejezzék be az olvasást. Szoptatós anyák is nézzenek átmenetileg valami nyugalmasabb elfoglaltság után. Komolyan beszélek.
Petibá kolléga írta ezt a minap egyik kommentjében:
Kellene végre egy morgolódós topik. Ahol a mindennapi élet mikrogrammnyi konteóit lehetne megvitatni. Például mindennapi morgolódásaink – kommentposzt. Vagy ilyesmi. Az embernek csökkenti a vérnyomását, ha más is szív.
Javaslatát (amit – ha jól értek – nagyon jónak tartok) a gyakorlatba átültetve ezennel megnyitom ezt az új vegyesposztot, s mindenkit meghívok kommentelni olyan (többé-kevésbé) konteótémákról, amelyek a szíveteket nyomják, de poszt nincs belőle, mással meg nem akarjátok megbeszélni. Felkérem tehát petibát, hogy első kommentelőként mindenekelőtt fejtse ki egy kicsit részletesebben, mire is gondolt.
És igen, igazi poszt is lesz, de még egy kicsit várni kell rá.
A nyári szabadság és az ezzel szorosan összefüggő hőségriadók kimúltával semmi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy ismét felvegyük a konteós fonalat és újult erővel vessük magunkat a vélt vagy valós összeesküvések hullámai közé. Mivel a bloggazda (készülő, valamikor október-november környékén megjelenő könyve kapcsán) az eddigieknél is intenzívebben foglalkozott a titkosszolgálatok és a kémek világával, ráfutott egy érdekes sztorira és úgy gondolta, hogy mai posztjában bemutatja nektek annak az amerikai újságírónak a történetét, akinek munkássága és mindmáig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála olyan tanulságokat hordoz, amiken érdemes elgondolkoznunk.
Az elmúlt két napot Krasznahorkaváralján (egészen pontosan Gombaszögön) töltöttem, ahová az ottani nyári tábor szervezői meghívtak egy kötetlen beszélgetésre, melynek témája a hazai mezőgazdaság szerkezeti átalakítása volt.
Na nem, csak vicceltem. Az agrárium égető kérdéseiről az egykori mezőgazdasági államtitkár, Benedek Fülöp tartott egy izgalmas előadást (amit talán csak a Stumpf István alkotmánybíróval folytatott beszélgetés tudott überelni a magyar alkotmányozás aktuális kérdéseiről), én megmaradtam a jó öreg összeesküvés-elméleteknél. Azt kell mondanom, hogy a felvidéki magyar konteósok minden előzetes várakozáson felül teljesítettek: a fesztiválszempontból roppant neuralgikus (péntek déli) időpont ellenére az érdeklődők szép számban jelentek meg a Márai sátornál, fittyet hányva a köztudottan kiváló minőségű szlovák hűsítők által jelentett, folyamatosan jelen lévő kihívásnak.
Az idei nyár kétségkívül legnagyobb visszhangot kiváltott, bel- és külpolitikai vonatkozásokkal bőven rendelkező eseménysorozata a „harmadik világból” Európába induló (és érkező) menekültek (más megfogalmazásban: illegális bevándorlók) története. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön: hazánk nem csak a tízmillió labdarúgásszakértő, halászlé-expert és közgazdász országa, hanem az idegenrendészeké és terrorelhárítási szakembereké is. A körülbelül 15 évvel ezelőtti „szőrtelenített vagy szőrös” dichotómia, illetve a 2002-es parlamenti választások óta nem volt olyan téma, amely ennyire megosztotta volna az ország közvéleményét (felkészül: a 2024-es olimpia).
Mint minden hasonló esetben, a konteósok most is mozgósították szellemi energiáikat, s jól képzett virtuális szörferekként meglovagolva a sokszázezer fős menekülthullámot (micsoda költői kép, milyen nagyszerű metafora!) számos nagyszerű teóriát röpítettek világgá, a sokéves átlagnál is jobb időt futó politikusok, valamint ezek tanácsadóinak hathatós támogatásával.
A közkeletű vélekedés ellenére a kánikulai napokat nem mindenki tölti egy túlzsúfolt, idegenektől ismeretlenektől hemzsegő vízparton, ahol egy életmentő lángos + sör + sör kombó annyiba kerül, mint egy konteókönyv. Vannak, akik bevackolják magukat a behúzott függönyű nappaliba, előkészítik a közértben előrelátóan megvásárolt és behűtött italokat, hátradőlnek, majd távkapcsolóval a kezükben nekiállnak, hogy ledarálják az év során a torrentkönyvtárból kikölcsönzött azon filmeket és sorozatokat, amelyekre év közben nem nagyon jutott idő.
Ezekben a vészterhes, plakátkihelyezésekkel és -szaggatásokkal tarkított időkben, amikor déli határainknál megélhetési menekültek és hobbi-bevándorlók tíz- és tízezrei fenyegetik a keményen dolgozó magyar kisemberek munkahelyeit, amikor arra kényszerülünk, hogy végső megoldásként – kolbász helyett – szögesdrótból építünk (30-35 milliárd forintért) egy 175 kilométeres kerítést, arra gondoltam, hogy stílszerűen a New York-i Szabadság-szoborról mesélek egy kiadósat konteósat. Arról a képzőművészeti alkotásról, amely az elmúlt 130 évben mintegy 25 millió (nem tévedés: huszonöt millió), Amerikába hajón érkező, túlnyomó részben európai bevándorlót köszöntött az Ellis Island-i kikötőben. Érdekesség: a jelenlegi USA-állampolgárok egyharmada, vagyis úgy százmillió amerikai rendelkezik legalább egy olyan őssel, aki itt lépett először az Egyesült Államok földjére.
A Konteóblog fennállásának hat és fél éve alatt számtalan, érdekesebbnél érdekesebb ötletet, javaslatot és tippet adtatok arról, hogy mivel is érdemes foglalkoznia egy vérbeli konteósnak. Most is azért szakítom meg a múltkor beharangozott szünetet, mert Balázs egy olyan levelet küldött, ami megmozgathatja a fantáziátokat. A Facebook-oldalunkon már folyt egy kis paláver a történetről, de ott megfejtés nem született. Talán majd itt.
Azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy a swing (mint zenei stílus, nem mint szervezett és társas körülmények közötti spontán és ideiglenes partnercsere) nem kifejezetten napjaink jellemzője, sőt. Ha egy átlagos, mondjuk 30-32 éves konteóblog-olvasót veszünk, akkor neki talán a nagyszülei táncoltak kultúrotthonok, szakszervezeti kezelésben levő művelődési házak vagy főiskolák, egyetemek hétvégi rendezvényein olyan (szigorúan élő!) zenére, ahol a zenekar ehhez az irányzathoz tartozó számokat nyomatott. Ettől függetlenül Glenn Miller neve talán a fiatalabb korosztályoknak is mond valamit. Vagy ha eddig nem mondott, majd ezentúl fog.
Kedves olvasótábor, a nyuszival, a sonkás keménytojásokkal és az ünnepre oly jellemző kötelező alkoholfogyasztással folytatott egyenlőtlen küzdelem végéhez érve fogadjátok szeretettel a huszadik század derekának egyik legnagyobb zenészkonteóját.
Hat nappal ezelőtt zuhant le a Francia Alpokban a német fapados légitársaság 9525-ös járata (mindenekelőtt: az áldozatok nyugodjanak békében, részvétünk a hozzátartozóknak!), s minden eddigi információ arra enged következtetni, hogy az összes feltétel adott ahhoz, hogy az ügyből az európai légiközlekedés egyik legkomplexebb konteója kerekedjen ki. A szerkesztőség krónikus kapacitáshiánnyal küzd, úgyhogy részletes elemzésre most ne számítsatok, legalábbis a felvezető szövegben nem; a kommentek között viszont szabad a gazda, bárki elmondhatja a frankót.
Az állami hírtévé méltán híressé vált meteorológusain kívül már a természet által generált minden külső jel is arra utal, hogy a tavasz visszavonhatatlanul beköszöntött Közép-Európába, márpedig ez ünneplés után kiált. Egy poszt erejéig ezért most szakítunk a hagyományos összeesküvés-elméletekkel, s a Konteóblog sokszínűségét bizonyítva úgy gondoltam, hogy ma a véletlen egybeesésekkel foglalkozunk egy kicsit.
A koincidenciák és az ezekkel összefüggő, meghökkentőnek nevezett történések tanulmányozása szorosan nem tartozik ugyan a konteótudomány által lefedett területek közé, de ha nagyon akarjuk (és miért ne akarnánk?), ezekhez is hozzárendelhető néhány olyan magyarázat, amelyek az általunk többször érintett párhuzamos univerzumok, időhurkok és szimulációs hipotézisek ingoványos talajáról szökkennek szárba, hogy ilyen költői képpel zárjam ezt a rövid bevezetőt.
Ezeken az oldalakon többször céloztam már arra, hogy a zene (mint művészeti ág) különösebben nem áll közel hozzám (bocsánat, bocsánat, bocsánat!), ezért csak óvatosan szoktam az ezt művelőkkel kapcsolatos, konteón kívüli kinyilatkozásokat tenni. Azt viszont, hogy Bob Marley neve kitörölhetetlen a huszadik század második felének zenetörténeti lapjairól, készséggel elfogadom. Azt hiszem, harmincnégy év elég hosszú idő ahhoz, hogy bárkinek a munkásságáról eldönthető legyen, elég maradandó-e ahhoz, hogy megérdemelje a halhatatlanság címkéjét, márpedig a világ mindmáig legismertebb reggae-zenésze joggal viseli ezt a jelzőt.
Abszolút érthető módon a rajongók tíz- és tízmilliói leginkább Marley zenével összefüggő tevékenységét szokták emlegetni, a tájékozottabbak biztosan hallottak a rasztafarianizmus (a raszta vallás) elfogadtatásában és terjesztésében játszott szerepéről is, de azt, hogy Bob halála körül elég sok kérdőjel felmerül, talán nem mindenki tudja. Mai posztunk ezt a homályt hivatott oszlatni egy kicsit.
A gyanús öngyilkosságok, koncepciós perek, balesetnek tűnő halálesetek, érthetetlen betörések és moszados időgépes feladványok után jöjjön most valami könnyedebb téma, már csak a naptári tavasz tiszteletére is. Könnyedebbnek mondom, mert emberélet (legalábbis közvetlenül) nem került veszélybe, de ha forintosítanánk (avagy dollárosítanánk) a történetet, meggyőződésem, hogy a világtörténelem egyik legdrágább (és egyben legédesebb) konteójának bizonyulna.
Ma a New Coke néven elhíresült marketingkatasztrófáról (vagy a világ legzseniálisabb reklámfogásáról) fogunk beszélgetni.
A konteóirodalom előszeretettel foglalkozik azokkal a különleges emberekkel, akik – korukat jócskán megelőzve -, mindenféle előzetes várakozást messze túlhaladva egyszercsak olyan találmányokkal és újításokkal rukkoltak elő, amelyek a tudományos és technológiai fősodortól eltérő, kiemelkedő eredményekkel örvendeztették meg a világot. Ezen vívmányok egy része (a szinte kötelező, első körös katonai és/vagy titkosszolgálati felhasználást követően) belekerül a civil élet hétköznapjaiba, könnyebbé és kényelmesebbé téve ezt. Az ilyen találmányok másik kategóriájába tartoznak azok a cuccok, amelyekről hallani hallunk ugyan, de – bizonyítékok híján – nem igazán tudjuk eldönteni, hogy valóban megvalósultak-e, vagy csak a konteósok, a pihentebb biztonságpolitikai szakértők és a tudományos-fantasztikus irodalom művelőinek kreatív fantáziáiban léteznek. A harmadik csoportot pedig azok a – minden bizonnyal létező – találmányok alkotják, amelyekről még csak nem is hallottunk.
A múlt héten megnéztem a 2014-es év egyik legjelentősebb filmjét, a The Imitation Game-et, amit idehaza Kódjátszma címen vetítenek. Sajnos egyik hazai filmforgalmazó sem látta meg a témában, illetve a Konteóblogban rejlő marketinglehetőségeket, ettől függetlenül nagyvonalú leszek és minden olvasómnak melegen (hehe) ajánlom a Sherlock Holmes Benedict Cumberbatch főszereplésével készült 114 percet. Én különösebben nem szeretem az életrajzokat, de ebben az esetben egy percet sem unatkoztam, pedig nyolc Oscar-ra is jelölték (ami szerintem nem mindig jó ajánlólevél).
De nem is a filmről, hanem arról az emberről szeretnék most mesélni egy kicsit, aki a középpontjában áll. Alan Mathison Turing angol matematikusról, a számítógépek egyik atyjáról, a mesterséges intelligencia úttörőjéről, aki a Tiborublog törzsközönségének figyelmét is megérdemli, hiszen ő volt az, aki a negyvenes évek elején a német haditengerészet Enigma-rejtjelrendszerének megfejtésével egyes becslések szerint legalább két évvel megrövidítette a második világháborút.
A mai kommentposzt egy kicsit talán ki fog lógni a sorból, de úgy voltam vele, hogy ha nincs is benne halott politikus vagy lezuhanó repülőgép, agytornának és kreatív tréningnek megteszi, ráadásul tényleg a való életből merítettünk. Mi több, abszolút aktuális, hiszen látatlanban is biztos vagyok abban, hogy lesz köztetek olyan, akinek a szűkebb-tágabb környezetében is volt hasonló eset.
Hogy elöl járjak a személyes példával: az elmúlt egy évben három olyan esetről is hallottam, amelyek közös pontjai az alábbiakban foglalhatók össze:
Az Amerikai Egyesült Államok külkereskedelmi mérlegét megvizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy a világ egyetlen, talpon maradt valódi szuperhatalma számos területen globális piacvezető: partnereiknek ők adják el a legtöbb repülőgépet, haditechnikát és gázturbinát, s a híres, katonai erővel is támogatott demokráciaexportjukról is elég sok szó esett az elmúlt évtizedekben. A legalaposabb vizsgálódás sem fedi fel azonban azt az amerikai terméket, amelyből az USA gond nélkül el tudná látni nemcsak a Földet, hanem (ha a szükség úgy hozná) az egész Naprendszert is. Igen, az összeesküvés-elméletekről beszélek: talán nincs a világon még egy olyan régió (talán a Közel-Kelet kivételével), ahol a szívünknek oly kedves konteók olyan erőteljesen burjánzanának (burjánoznának?), mint a „szabadok országában, a bátrak hazájában”.
Rengetegen kértétek, hogy nyissak valami felületet a tegnapi terrortámadás megvitatásához. Komoly posztra sajnos nincs időm, de a Facebook-oldalunkra kitett szöveg mellé jöjjön egy nagyon rövid kommentposzt a tegnapi párizsi terrortámadás néhány konteószagú mozzanatáról. Mielőtt belevágnánk, itt is elmondom, hogy én is Charlie vagyok.
Az előzményeket szerintem mindenki ismeri, az elmúlt 36 órában csak az maradhatott ki a Charlie Hebdo tragédiájával kapcsolatos hírek sodrásából, aki minimum másfél-két méteres vízmélységben, egy szuperül záródó szkafanderben töltötte a szerda dél óta eltelt időt. Ha esetleg ők is szeretnének bekapcsolódni a beszélgetésbe, találomra válasszanak ki egy sajtóterméket és garantáltan részletes információkat fognak találni az esetről.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!