Minden, repüléstörténettel foglalkozó dokumentumfilm és/vagy összefoglaló cikk azzal a bombasztikus megállapítással kezdődik, hogy az ember ősi vágya, hogy a madarakhoz, a denevérekhez és az azonosítatlan repülő tárgyakhoz hasonlóan a levegőbe emelkedve nézhessen körül szűkebb vagy tágabb környezetében. Mivel mi közmondásosan utáljuk a közhelyeket, ezt az előző kijelentést vegyétek semmisnek, az viszont tény, hogy a konteósok mindig is érdeklődve szemlélték azokat az eseteket, amikor egy, repülésre kitalált szerkezet (a gravitációnak és egyéb fizikai törvényeknek engedelmeskedve) egyszer csak beint a konstruktőrnek és ahelyett, hogy folytatná az útját, fogja magát és lezuhan.
Ma posztunkban a 79 évvel ezelőtti Hindenburg-katasztrófán elmélkedünk egy verset.
Ezeken az oldalakon többször céloztam már arra, hogy a zene (mint művészeti ág) különösebben nem áll közel hozzám (bocsánat, bocsánat, bocsánat!), ezért csak óvatosan szoktam az ezt művelőkkel kapcsolatos, konteón kívüli kinyilatkozásokat tenni. Azt viszont, hogy Bob Marley neve kitörölhetetlen a huszadik század második felének zenetörténeti lapjairól, készséggel elfogadom. Azt hiszem, harmincnégy év elég hosszú idő ahhoz, hogy bárkinek a munkásságáról eldönthető legyen, elég maradandó-e ahhoz, hogy megérdemelje a halhatatlanság címkéjét, márpedig a világ mindmáig legismertebb reggae-zenésze joggal viseli ezt a jelzőt.
Abszolút érthető módon a rajongók tíz- és tízmilliói leginkább Marley zenével összefüggő tevékenységét szokták emlegetni, a tájékozottabbak biztosan hallottak a rasztafarianizmus (a raszta vallás) elfogadtatásában és terjesztésében játszott szerepéről is, de azt, hogy Bob halála körül elég sok kérdőjel felmerül, talán nem mindenki tudja. Mai posztunk ezt a homályt hivatott oszlatni egy kicsit.
Régi ismerősök vagyunk, úgyhogy a bloggazda vonzalma a hadtörténelem és a biztonságpolitikai konteók iránt nem hiszem, hogy ebben a körben sokaknak meglepetést okozna.
Ennek fényében talán nem is lesz különösebben megdöbbentő, hogy blogunk legújabb összeesküvés-elméletének főszereplője a második világháború egyik legrejtélyesebb alakja, akinek történetéről az elmúlt 73 évnek sem sikerült eloszlatnia minden kérdőjelet és ködösítést. Hitler egykori helyettesének pályafutása, sokféleképpen magyarázott (s talán pont ezért megmagyarázhatatlan) 1941-es repülőútja, közel fél évszázados fogvatartása rengeteg olyan konteós csemegét tartalmaz, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.
Most, hogy már a harmadik bőrt is lehúztuk az 54 évvel ezelőtti Djatlov-incidensről (s ezzel összefüggésben túl vagyunk az első IRL találkozón), van új pápa (és nem Péter lett), továbbá Széles Gábor titokzatos terveit sem sikerült maradéktalanul feltárnunk, nos, most már semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy azt a területet vegyük konteós górcső alá, amely szervesen ötvözi a korszerű összeesküvés-elméletek két (egyenként is megkerülhetetlen) típusát: az azonosítatlan repülő tárgyakat, illetve a nácikat.
Mai témánk a múltkori témaszavazásnál két százalékkal vert rá az X bolygóra, s ahogy a kommenteket és a reakciókat elnéztem, olvasóink valahogy úgy vannak vele, mint egyszeri gasztronómus az osztrigával: vagy nagyon szeretik, vagy elutasítják. A döntés azonban megszületett, s a bloggazda fejet hajt előtte (de csak óvatosan, mert éppen túl van egy megfázáson és az orra még folyik rendesen…)
Nagyjából a huszadik század közepe óta számos állam, önkormányzat és egészségügyi hatóság szorgalmazza az ivóvíz fluoridizációját. Az egyik visszatérő érvük az, hogy az emberi szervezetbe ily módon bejuttatott fluor megelőzi a fogszuvasodást. A velük szemben állók viszont azt állítják, hogy az említett vegyi anyag káros a csontokra, az agyműködésre, vagyis magára az emberi (fizikai és szellemi) egészségre. Akárhogyan is van, a statisztikai adatok szerint pillanatnyilag az USA lakosságának mintegy 62-65 százaléka ellenzi a fluoridizációt, s az amerikai településeknek csak az 55-58 százaléka döntött úgy, hogy fluorral dúsított ivóvizet szolgáltat az embereknek.
A legutóbbi témaszavazáson mai főhősünk nagyon szoros versenyben, a leadott szavazatok szűk két százalékával előzte meg a végül második helyezett Jörg Haidert, s ily módon kivívta a saját poszt jogát itt, a Konteóblogon. A tábornok halálának körülményeivel és feltételezett okaival kapcsolatos találgatások több, mint 65 éve adnak agymunkát azoknak, akik nem elégednek meg a vérszegény hivatalos magyarázattal; hozzájuk csatlakozunk most mi is.
A Konteóblog (hasonlóan a magára valamit is adó versenytársaihoz) az ismeretterjesztés és az egészséges paranoia kialakításának nemes célkitűzésein túl a közfeladatok ellátásának nehéz terheit is részben magára vállalja.
Mai (kicsit rendhagyó, rövid és soron kívüli) posztunk reakció egy aktuális külgazdasági (külpolitikai?) hírre, amivel az elmúlt két hétben a hírportálok oldalain többször is találkozhattunk. A témával összefüggő reflexióitokra – mint mindig – most is kíváncsiak vagyunk.
Állítólag egy yorki hittudós, bizonyos Ealhwine mondta először, valamikor a setét nyolcadik században, hogy vox populi: vox Dei (a nép szava Isten szava), noha már ő sem értett vele egyet, de ez gonoszkodó mellékszál.
Csak azért kezdtem ezzel a klasszikus (amúgy szerintem mélységesen áldemokratikus) mondással, mert a mai témát (a korábbi Bermudás és a Hasfelmetszős poszthoz hasonlóan) ti, az olvasók szavaztátok meg, és ki vagyok én, hogy vitatni, megkérdőjelezni merészeljem döntéseteket?
Lássuk tehát legújabb konteónkat, amely két olyan topikot is magába foglal, amely szinte mindenkit érdekel: a nácikat és az aranyat.
Lehet, mai posztunkkal a Frederick Forsyth-rajongóknak nem igazán fogok újat mondani, hiszen mostani témánk egy olyan szervezet, amely sokáig a szabadon szárnyaló, alkotó fantázia termékének tűnt, de amióta 2000 és 2004 között bizonyos második világháborús és hidegháborús akták minősítési ideje lejárt és a CIA finoman elkezdett célozni arra, hogy bizony van (volt?) valami a dologban, az ODESSA kilépett a homályból és kézzelfogható valósággá vált.
Szűk két héttel ezelőtt újabb szavazást engedtem útjára. A témák közé nagy mellénnyel bevettem az azonosítatlan repülő tárgyakat (ufókat) is, és bevallom, nem okozott túl nagy meglepetést, hogy amikor összeszámoltam a voksokat, kiderült: ez a topik viszi a pálmát.
Amikor elkezdtem gyűjteni az anyagot, rá kellett jönnöm, hogy a téma elképesztően összetett, még akkor is, ha olvasóink (gyaníthatóan) sokkal jobban képben vannak az ufókkal kapcsolatos információkkal, mint például az ugyancsak érdekes Skull & Bones vagy a Mary Celeste-üggyel. Ettől függetlenül a feladat az feladat: összeállítottam a Konteóblog UFO-dossziéját, de előrebocsájtom, hogy a teljesség igénye távol áll a poszttól; az eddig megszokottnál is jobban számítok kiegészítéseitekre a kommentek között.
A konteótudomány (művészet?) külön fejezetét képezik azok a rejtélyes földrajzi helyek, ahol a gonosz összeesküvők meghúzzák magukat, s fondorlataikat ezeken az eldugott, általában néptelen vidékeken szövögetik, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére rémületére.
Mai posztunk azzal a geográfiai területtel foglalkozik, amellyel a konteósok (többféle megközelítésben, de változatlan vehemenciával) talán a legtöbbet foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, tárgyi és spirituális bizonyítékok garmadáját felkutatva az elméletek igazolására.
Készítsetek hát magatok elé valami meleg italt, mert elég hideg lesz, kérjetek még egy gyapjútakarót, a kinti farkasordító hidegből engedjétek be a macskát és dőljetek hátra: az Antarktisz következik!
Az emberiség történelmének valamennyi politikai vezetője (a kőkorszaki szakiktól a sumérokon és a honfoglaló őseinken keresztül az összes, jól ismert huszadik századi tömeggyilkosig) arról ábrándozott, hogy egyszer csak olyan tökéletes katonák (esetleg civil bérgyilkosok) fognak a rendelkezésére állni, akik nem kérdeznek, nem ugatnak vissza, nincs ügyvédjük, nem tagjai a szakszervezetnek és csak a parancsokat teljesítik.
Mielőtt még Jean-Claude van Damme-ra gondolva elkuncognátok magatokat, felhívom a figyelmet, hogy a projekt nem Roland Emmerich agyában fogant meg először.
Idei első posztunk a kábítószerrel és hipnózissal programozott katonák és titkos ügynökök világába kalauzol minden visszatérő (és újdonatúj) olvasót.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!