Ha kérdő hangsúllyal azt mondom: Kennedy-gyilkosság, mindenki elsősorban (és természetesen) a JFK-ügyre gondol (amivel hamarosan külön poszt foglalkozik majd itt, a Konteóblogon). Tájékozottabb olvasóink azonban rutinosan visszakérdezhetnek: melyik?
Ez a szerencsétlen család ugyanis úgy vonzza magához a több, mint gyanús haláleseteket, mint ipari mágnes a vasreszeléket. A virtuális (avagy valóságos) Kennedy-dossziét áttanulmányozva a legelszántabb konteó-ellenzők is kénytelenek visszavenni az arcukból, és halántékukat lassú, dörzsölő mozdulatokkal masszírozva próbálnak magyarázatot találni a történtekre.
Ma Robert Francis Kennedy haláláról olvashattok minálunk.
Biztos vagyok abban, hogy, olvasóink közül azok, akiknek (szerencséjükre vagy pechjükre – hozzáállás kérdése) már volt alkalmuk találkozni a büntetőjoggal, felfedezték, hogy az összeesküvéselméletek elmélete bizonyos szempontból hasonlít a bétékához, legalábbis az alapokat tekintve. Van ugyanis egy általános része (amely a nagy összefüggéseket keresi és a bázis-fogalmakat tisztázza) továbbá egy különös rész, amely konkrétumokat elemez.
Ezen a blogon mindeddig főként a különös résszel foglalkoztunk: konkrét, megtörtént eseteken keresztül próbáltuk bemutatni a konspirációs teóriák működését. Eljött azonban az idő, hogy egy kicsit nagyobbat merítsünk a jóból, elszakadjunk a kézzelfogható gyilkosságok, repülőgépszerencsétlenségek és más egyéni (vagy kiscsoportos) nyomorúságok elemzésétől.
Hölgyeim és uraim: a most következő posztban általános konteóelmélet következik, vagyis lássuk, kik (avagy mik) állnak a legtöbb összeesküvés mögött. Kérlek titeket, ne ugorjátok át, mert igaz ugyan, hogy nem annyira cselekményes, mint mondjuk a litvinyenkós cikk, vagy akár az ufós konteó, de mivel biztos lesz belőle kérdés a zárthelyin, én helyetekben nem kockáztatnék.
Lassan már 35 éve annak, hogy 1977. augusztus 16-án a Tennessee állambeli Memphisben található birtokán holtan lelnek Elvis Aaron Presley-re, minden idők egyik legsikeresebb, legismertebb és legbúgóhangúbb előadóművészére. A rock’n’roll királya (avagy – a Zámbó Jimmy-rajongókon kívüli keveseknek – simán: A Király) 42 évesen igazolt át a Nagy Égi Impresszárióhoz. Életéhez és halálához (már ha elfogadjuk, hogy valóban elhunyt) számos találgatás fűződik. Ezek közül szemelgetünk ma egy kicsit.
Nikola Tesla földi pályafutásának első 25 évéről szóló múltkori posztunk örvendetes olvasottságától fellelkesülve nekilátunk tehát továbbgörgetni a tudománytörténet egyik legrejtélyesebb alakjának élettörténetét. Igyekszünk majd nagyvonalúan átlépni az általános természettudományos tájékozottságot meghaladó részleteken, de ennek ellenére felhívjuk a figyelmet, hogy az általános iskolai fizikaismeretek bizonyos részek értelmezésénél elengedhetetlenek. Bocs.
Ott hagytuk abba, hogy 1881-et írunk; Tesla a budapesti (Puskás Tivadar-féle) telefonközpont beindításánál segédkezik, és éppen túl van egy idegösszeroppanáson, amelyből barátja, Szigeti Antal „mozgással a testi-szellemi egészségért!” módszerével sikerül kilábalnia.
Port Chicago neve nem túl ismerős erre mifelénk. Erről a hajdani, San Franciscótól alig 50 kilométerre északra elterülő kaliforniai kisvárosról elsősorban (esetleg) katonai büntetőjogászok hallhattak vagy olvashattak, tudniillik ehhez a településhez kötődik az amerikai hadtörténelem – zendülés miatt elrendelt – legnagyobb (mármint a legtöbb terheltet érintő) büntetőeljárása.
De nem ezért vettük fel a konteók listájára, hanem mert egyesek szerint nem Hirosimában robbant élesben a világtörténelem első atombombája, hanem Port Chicagóban.
Lássuk, hogyan.
Állítólag egy yorki hittudós, bizonyos Ealhwine mondta először, valamikor a setét nyolcadik században, hogy vox populi: vox Dei (a nép szava Isten szava), noha már ő sem értett vele egyet, de ez gonoszkodó mellékszál.
Csak azért kezdtem ezzel a klasszikus (amúgy szerintem mélységesen áldemokratikus) mondással, mert a mai témát (a korábbi Bermudás és a Hasfelmetszős poszthoz hasonlóan) ti, az olvasók szavaztátok meg, és ki vagyok én, hogy vitatni, megkérdőjelezni merészeljem döntéseteket?
Lássuk tehát legújabb konteónkat, amely két olyan topikot is magába foglal, amely szinte mindenkit érdekel: a nácikat és az aranyat.
Lehet, mai posztunkkal a Frederick Forsyth-rajongóknak nem igazán fogok újat mondani, hiszen mostani témánk egy olyan szervezet, amely sokáig a szabadon szárnyaló, alkotó fantázia termékének tűnt, de amióta 2000 és 2004 között bizonyos második világháborús és hidegháborús akták minősítési ideje lejárt és a CIA finoman elkezdett célozni arra, hogy bizony van (volt?) valami a dologban, az ODESSA kilépett a homályból és kézzelfogható valósággá vált.
A légiközlekedés kockázatait (mindenféle statisztikai adatra támaszkodva) minimálisnak szokták nevezni; talán emiatt is kap hatalmas nyilvánosságot minden légikatasztrófa, na meg azért, mert – noha a repülőgépek lezuhanása tényleg ritka – , az ilyen balesetek után igen kevés esetben szoktak túlélők beszámolni arról, hogy mi is történt valójában.
Ne csodálkozzunk tehát, ha az összeesküvéselméletek dúsan tenyésznek minden olyan helyszín közelében, ahol egy-egy repülőgép roncsai hevernek. A TWA-800-as járat történetét nyugodtan nevezhetjük a műfaj iskolapéldájának.
Az elmúlt hét egyik – legnagyobb port felvert – sajtóhíre volt a WikiLeaks által beharangozott, mintegy negyedmillió (részben bizalmas és titkos) amerikai diplomáciai jelentés nyilvánosságra hozatala, amelyekből több ezret már letölthetővé is tettek a honlapjukon, s több tízezer tartalmát átadták a nemzetközi sajtónak.
Mai posztunk a nemzetközi médiaszervezet (és szivárogtató hírportál) lehetséges hátterét boncolgatja.
Kedves olvasó! Biztosan emlékszel a nem olyan régen megjelent, és A mormon-összeesküvés címet viselő posztra itt, a Konteóblogon; nos, annak a legvégén ezt írtam:
„Nagyon tudnám értékelni, ha a bennfentesek (vagyis mormon vallású felebarátaink) közül is nyilatkozna valaki, és szembesítene bennünket a fenti találgatásoknál is megdöbbentőbb valósággal.„
Nos, bárcsak minden kérésem így teljesülne… A lenti „tovább” linkre történő kattintás után ugyanis azt a levelet olvashatjátok, amelyet a Mormon Egyház egyik (nem is akármilyen pedigréjű) tagja írt nekem. Egy hangot, egy karaktert sem változtattam rajta.
Biztosan te is láttál már fekete vagy sötétszürke nadrágot (esetleg teljes öltönyt), visszafogott tónusú nyakkendőt és hófehér inget viselő, jólfésült és frissen borotvált fiatalembereket, amint helyes, téglalap alakú névtáblával mellkasuk baloldalán, esetleg egyenhátizsákkal felszerelve, egy-egy könyvet szorongatva álldogálnak egy forgalmas utcán és halk, meggyőző hangon, kedvesen mosolyogva (általában angolul) megpróbálnak szóba elegyedni a járókelőkkel.
Nem, ők nem (vagy nem feltétlenül) a Men in Black, hanem a mormon egyház tagjai, akik misszionáriusi térítő munkát folytatnak. Róluk, illetve egyházukról lesz szó az alábbiakban.
Az összeesküvés-elméletek egyik alaptézise, hogy bolygónk valamennyi lényeges (és általában negatív) eseménye mögött egy jól szervezett, önös érdekek által vezérelt, rettenetesen titkos társaság áll. A merítés igen bőséges, az ötletek kimeríthetetlenek: felbukkannak a zsidók, a szabadkőművesek, az ufók, az illuminátusok, de tán még a Simpson-család is.
Mai posztunkban egy nagyon is létező szervezetről mesélünk egy kicsit nektek, amely az elmúlt hetekben (rengeteg egyéb, feltételezett disznóság mellett) még a sertésinfluenza kidolgozójaként is felmerült. Lássuk, mi is az a Bilderberg-csoport, a földkerekség talán legbefolyásosabb nemzetközi klubja.
Amióta 13 évvel ezelőtt piacra dobták a Sötét zsaruk című sikerfilmet, a híres Men in Black (a továbbiakban: MiB) számos földlakóban azt a képzetet keltik, hogy mindössze egyfajta intergalaktikus (és paranormális) bevándorlási hivatal alkalmazottairól van szó, akik árgus szemekkel őrködnek bolygónk élővilágának tisztaságán. Vagyunk azonban jónéhányan, akik már jóval Tommy Lee Jones és Will Smith előtt tudtuk, hogy itt azért ennél jóval többről van szó.
Aki okulni akar, vagy akár csak áttekinteni óhajtja ezt a (Hollywood által minden bizonnyal szándékosan elbagatellizált) kényes témát, tartson velünk ma is. Nyugi, a neutralizálóm akksija lemerült, mindenre emlékezni fogtok.
Szűk két héttel ezelőtt újabb szavazást engedtem útjára. A témák közé nagy mellénnyel bevettem az azonosítatlan repülő tárgyakat (ufókat) is, és bevallom, nem okozott túl nagy meglepetést, hogy amikor összeszámoltam a voksokat, kiderült: ez a topik viszi a pálmát.
Amikor elkezdtem gyűjteni az anyagot, rá kellett jönnöm, hogy a téma elképesztően összetett, még akkor is, ha olvasóink (gyaníthatóan) sokkal jobban képben vannak az ufókkal kapcsolatos információkkal, mint például az ugyancsak érdekes Skull & Bones vagy a Mary Celeste-üggyel. Ettől függetlenül a feladat az feladat: összeállítottam a Konteóblog UFO-dossziéját, de előrebocsájtom, hogy a teljesség igénye távol áll a poszttól; az eddig megszokottnál is jobban számítok kiegészítéseitekre a kommentek között.
Ha jól számolom, kereken három hónapja nem foglalkoztunk tisztázatlan hátterű halállal, márpedig az ilyen esetek a valódi konteósok számára olyanok, mint csipetnyi, házilag őrölt fűszerpaprika a lilahagymás, kacsazsíros házikenyéren.
Mai posztunk egy (vagy két?) generáció bálványáról, egészen pontosan a haláláról és az ehhez kapcsolódó elméletekről szól. Tegyetek fel egy The Doors lemezt, dőljetek hátra, gyújtsatok rá egy, izé, egy nikotinmentes gyógycigire, és élvezzétek a kilátást.
Beköszöntött az igazi nyár, márpedig mindenki tudja, hogy az összeesküvés-elméleteknek ez az időszak kedvez csak igazán. Igyekszünk felvenni a ritmust, úgyhogy mai konteónk két legyet is üt egycsapásra.
Egyrészt összefoglaljuk a Roswelli Incidens néven közismert esemény legfontosabb tudnivalóit, másrészt pedig mesélünk egy kicsit a földkerekség talán legelitebb, legszűkebb körű és legbefolyásosabb csoportjáról, akik mellett a korábban általunk is megénekelt Bilderberg-csoport szószátyár, tehetetlen és álmodozó nyugdíjasklubnak tűnik.
(És ezzel nem a nyugdíjasokat akarjuk ám bántani!)
A konteótudomány (művészet?) külön fejezetét képezik azok a rejtélyes földrajzi helyek, ahol a gonosz összeesküvők meghúzzák magukat, s fondorlataikat ezeken az eldugott, általában néptelen vidékeken szövögetik, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére rémületére.
Mai posztunk azzal a geográfiai területtel foglalkozik, amellyel a konteósok (többféle megközelítésben, de változatlan vehemenciával) talán a legtöbbet foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, tárgyi és spirituális bizonyítékok garmadáját felkutatva az elméletek igazolására.
Készítsetek hát magatok elé valami meleg italt, mert elég hideg lesz, kérjetek még egy gyapjútakarót, a kinti farkasordító hidegből engedjétek be a macskát és dőljetek hátra: az Antarktisz következik!
Ma már épeszű ember nem vitatja, hogy az USA belépése a második világháborúba sorsdöntő jelentőségű volt az eddigi legtöbb áldozatot követelő, nemzetek közötti fegyveres konfliktus későbbi eseményei szempontjából.
Adolf két év alatt maga alá gyűrte Európát, a Leningrádot ostromló Wehrmacht már több, mint egymillió négyzetkilométert elfoglalt a Szovjetunióból. Az antifasiszta koalíció szénája tehát elég szarul állt – és az óceánok másik partján ott volt az „európai háborút” mindaddig tisztes távolból szemlélő, izolacionalista Amerika, a maga érdekeivel és értékeivel.
Öngyilkosságról hallani mindig megrázó élmény; a kettős öngyilkosságok már bekerülnek a mínuszos hírekbe, a hármas vagy négyes a bulvársajtó címlapjaira is esélyes.
De hogyan, mely szavakkal tudnánk értékelni egy olyan eseményt, amelynek során 650 (igen, hatszázötven) emberi lény dobja el magától az életet, illetve gyilkol meg mintegy 270 gyermeket, s mindezt szűk másfél-két óra leforgása alatt.
Vagy 1978 novemberében, a guyanai Jonestownban nem is pontosan ez történt?
Az emberiség történelmének valamennyi politikai vezetője (a kőkorszaki szakiktól a sumérokon és a honfoglaló őseinken keresztül az összes, jól ismert huszadik századi tömeggyilkosig) arról ábrándozott, hogy egyszer csak olyan tökéletes katonák (esetleg civil bérgyilkosok) fognak a rendelkezésére állni, akik nem kérdeznek, nem ugatnak vissza, nincs ügyvédjük, nem tagjai a szakszervezetnek és csak a parancsokat teljesítik.
Mielőtt még Jean-Claude van Damme-ra gondolva elkuncognátok magatokat, felhívom a figyelmet, hogy a projekt nem Roland Emmerich agyában fogant meg először.
Idei első posztunk a kábítószerrel és hipnózissal programozott katonák és titkos ügynökök világába kalauzol minden visszatérő (és újdonatúj) olvasót.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!