2010. április 14-e úgy került be az évkönyvekbe, mint az emberi repüléstörténet egyik legsötétebb napja. A március huszadiki első próbálkozás után ekkor tört ki ugyanis teljes erővel az izlandi Eyjafjallajökull jégmező alatti vulkán, napokra gyakorlatilag megbénítva a teljes európai polgári légiközlekedést. Nem csak az öreg kontinens szívott: az esemény a többi földrészt légiforgalmára is jelentős hatással volt, hiszen az Európába irányuló amerikai vagy ázsiai járatok döntő hányadát is törölni kellett. A törlések hivatalos magyarázatát (a kitörés következtében a levegőbe jutott vulkáni hamu megrongálhatja a repülőgépek hajtóművét, előidézve ezek lezuhanását) mindenki zokszó nélkül elfogadta, hiszen nap mint nap érzékelhetjük, hogy a „biztonság” hívószóval tálalva mindent megeszünk, amit az asztalunkra raknak.
Minden, repüléstörténettel foglalkozó dokumentumfilm és/vagy összefoglaló cikk azzal a bombasztikus megállapítással kezdődik, hogy az ember ősi vágya, hogy a madarakhoz, a denevérekhez és az azonosítatlan repülő tárgyakhoz hasonlóan a levegőbe emelkedve nézhessen körül szűkebb vagy tágabb környezetében. Mivel mi közmondásosan utáljuk a közhelyeket, ezt az előző kijelentést vegyétek semmisnek, az viszont tény, hogy a konteósok mindig is érdeklődve szemlélték azokat az eseteket, amikor egy, repülésre kitalált szerkezet (a gravitációnak és egyéb fizikai törvényeknek engedelmeskedve) egyszer csak beint a konstruktőrnek és ahelyett, hogy folytatná az útját, fogja magát és lezuhan.
Ma posztunkban a 79 évvel ezelőtti Hindenburg-katasztrófán elmélkedünk egy verset.
Amíg a huszadik témaszavazás végeredménye nyilvánvalóvá nem válik (noha ahogy elnézem, a jelenlegi állást elég nehéz lesz megváltoztatni), arra gondoltam, hogy egy nyúlfarknyi poszt erejéig bemutatok egy természettudományos érdekességet, amin lehet egy kicsit agyalni, már ha ebben a szar időben van érkezésetek ilyesmire. A szóbanforgó kuriózum egy több tonnás szikladarab, ami az USA-beli Maryland és Nyugat-Virginia határán fekvő Jennings Randolph víztározó partján várja a látogatókat (pontosabb helyszínt nem sikerült belőnöm, hiánya néztem negyven percen keresztül a guglitérkép műholdas verzióját).
A konteóirodalom előszeretettel foglalkozik azokkal a különleges emberekkel, akik – korukat jócskán megelőzve -, mindenféle előzetes várakozást messze túlhaladva egyszercsak olyan találmányokkal és újításokkal rukkoltak elő, amelyek a tudományos és technológiai fősodortól eltérő, kiemelkedő eredményekkel örvendeztették meg a világot. Ezen vívmányok egy része (a szinte kötelező, első körös katonai és/vagy titkosszolgálati felhasználást követően) belekerül a civil élet hétköznapjaiba, könnyebbé és kényelmesebbé téve ezt. Az ilyen találmányok másik kategóriájába tartoznak azok a cuccok, amelyekről hallani hallunk ugyan, de – bizonyítékok híján – nem igazán tudjuk eldönteni, hogy valóban megvalósultak-e, vagy csak a konteósok, a pihentebb biztonságpolitikai szakértők és a tudományos-fantasztikus irodalom művelőinek kreatív fantáziáiban léteznek. A harmadik csoportot pedig azok a – minden bizonnyal létező – találmányok alkotják, amelyekről még csak nem is hallottunk.
A múlt héten megnéztem a 2014-es év egyik legjelentősebb filmjét, a The Imitation Game-et, amit idehaza Kódjátszma címen vetítenek. Sajnos egyik hazai filmforgalmazó sem látta meg a témában, illetve a Konteóblogban rejlő marketinglehetőségeket, ettől függetlenül nagyvonalú leszek és minden olvasómnak melegen (hehe) ajánlom a Sherlock Holmes Benedict Cumberbatch főszereplésével készült 114 percet. Én különösebben nem szeretem az életrajzokat, de ebben az esetben egy percet sem unatkoztam, pedig nyolc Oscar-ra is jelölték (ami szerintem nem mindig jó ajánlólevél).
De nem is a filmről, hanem arról az emberről szeretnék most mesélni egy kicsit, aki a középpontjában áll. Alan Mathison Turing angol matematikusról, a számítógépek egyik atyjáról, a mesterséges intelligencia úttörőjéről, aki a Tiborublog törzsközönségének figyelmét is megérdemli, hiszen ő volt az, aki a negyvenes évek elején a német haditengerészet Enigma-rejtjelrendszerének megfejtésével egyes becslések szerint legalább két évvel megrövidítette a második világháborút.
Mai posztunkban újabb voksgyőztest köszöntünk, aki a múltkori szavazás végére valamivel több, mint fél százalékkal előzte meg a második helyezett Estonia tengerjáró kompot úgy, hogy végig vezetett. A mai középkorúak és a náluk idősebbek biztosan emlékeznek a Challenger űrsikló (űrkomp, hivatalosan: űrrepülőgép) 1986-os tragédiájára, de az ezzel összefüggő összeesküvés-elméletek talán sokak figyelmét elkerülték. Nos, ezt a hiányosságot szeretnénk pótolni a mostani cikkel.
A konteósoknál talán csak a régészek tudják jobban, hogy bolygónk telistele van az emberi civilizáció és kultúra olyan szokatlan, múltbéli megnyilvánulásaival, amelyek egy részét megnyugtató és egyértelmű módon a mai napig sem sikerült megmagyarázni. Ebben a társaságban szerintem mindenki hallott már a Nazca-fennsík furcsa ábráiról (egyszer még szavazásra is bocsájtottam, de nem ez nyert), sokan láttátok a grúziai dinoszauruszokról írt soraimat, s az oopartokról szóló poszt is meglehetős népszerűségnek örvendett.
Mai rövidposztunk témája a fentieknél talán kevésbé ismert, de megnyugtatásként előre közlöm, hogy unalmasnak nem mondható. Közösségünk univerzumszerte elismert kreativitását és fantáziáját hívom ismét segítségül: találjuk ki közösen, mi lehetett a cajamarquillai üregek/mélyedések rendeltetése?
Talán sokan emlékeznek még azokra a képsorokra, amelyek nyolc évvel ezelőtt a rádiós- és tévés hírblokkok elején napokig megelőztek minden más tájékoztatást. A Katrina nevet viselő trópusi ciklonnak 48 órán belül (hivatalosan) mintegy kétezer áldozata volt az Egyesült Államokban, s a mintegy 140 ezer négyzetkilométeren (vagyis úgy másfél magyarországnyi területen) általa okozott anyagi kár meghaladta a 100 milliárd dollárt. Mi sem természetesebb, mint hogy az USA történelmében szinte példa nélküli természeti katasztrófa megmozgatta a konteósok fantáziáját. Mai posztunkban főként a louisianai események vélt és valós hátteréről mesélünk egy kicsit, kiemelve a new orleansi történéseket.
Mai témánk több szempontból is különlegesnek számít a globális (vagyis a teljes emberiséget és az egész földgolyót érintő) konteók között. Először is azért, mert szinte bizonyos, hogy valamennyien találkoztunk már génmódosított organizmussal, még akkor is, ha a randi idején erről nem volt tudomásunk (a valószínű kontaktpontokról majd kicsit később). Különleges a téma azért is, mert furcsa helyzet áll fenn vele kapcsolatban: mindkét tábor (az ellenzők és a bátorítók) egyforma vehemenciával vádolja a másikat azzal, hogy az ideológiai térfél túloldalán álló sző összeesküvést az emberiség ellen, ami – valljuk be – meglehetősen pikáns helyzetet eredményez.
A konteósokról igazán nem lehet azt állítani, hogy földhözragadt elmék lennének. Persze az összeesküvés-elméletek zöme az anyabolygón bonyolódik, de nem meglepő, hogy olykor szűknek érezzük a földi korlátokat. Mi is foglalkoztunk már a tágabb univerzummal és a világűrrel kapcsolatos témákkal: a náci és a nemnáci ufókkal, a Phobosszal, a Gagarin-összeesküvéssel és a holdraszállás-konteókkal.
Mai posztunk az eddigi talán legtávolibb konteóhelyszínt veszi górcső alá, mégpedig olvasói megrendelésre: biztosan emlékeztek rá, hogy három héttel ezelőtt (a Konteóblog Nagy Ezüstversenyén) az X bolygó 211 voks előnnyel megalázó vereséget mért a frigyládára, ami nem csak nekem volt meglepetés.
Most, hogy már a harmadik bőrt is lehúztuk az 54 évvel ezelőtti Djatlov-incidensről (s ezzel összefüggésben túl vagyunk az első IRL találkozón), van új pápa (és nem Péter lett), továbbá Széles Gábor titokzatos terveit sem sikerült maradéktalanul feltárnunk, nos, most már semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy azt a területet vegyük konteós górcső alá, amely szervesen ötvözi a korszerű összeesküvés-elméletek két (egyenként is megkerülhetetlen) típusát: az azonosítatlan repülő tárgyakat, illetve a nácikat.
Mai témánk a múltkori témaszavazásnál két százalékkal vert rá az X bolygóra, s ahogy a kommenteket és a reakciókat elnéztem, olvasóink valahogy úgy vannak vele, mint egyszeri gasztronómus az osztrigával: vagy nagyon szeretik, vagy elutasítják. A döntés azonban megszületett, s a bloggazda fejet hajt előtte (de csak óvatosan, mert éppen túl van egy megfázáson és az orra még folyik rendesen…)
Mai posztunk megint kilóg egy kicsit a szokványos, megszokott konteós írások közül, hiszen gyakorlatilag két részből fog állni. Első (mai) felében a sokakat foglalkoztató (és számos szkeptikus megjegyzést kiváltó, ugyanakkor sok rajongóval rendelkező) jövőbelátás (jövendölés, jóslás) témakörét járjuk körül egy kicsit (ez lesz az általános rész), míg a második részben (a múltkori voksgyőztes Szent Malakiás történetén és próféciáin keresztül) megpróbáljuk konkretizálni a topikot, úgy pár nap múlva. Tartsatok velünk tehát, s olvassátok most a Konteóblog futurológiai-prekogníciós speckoljának elméleti törzsanyagát!
A kánikula jó lelassította az agyműködésem, ezért az általatok a múltkor megszavazott témát elég lassan tudtam csak kidolgozni. Igen, tudom: a késésért a felelősség egyedül az enyém, amiért gyorsan elnézést is kérek. Csak remélni tudom, hogy az elmúlt – sajnálatosan konteóposzt-mentes – heteket azért sikerült úgy átvészelnetek, hogy az elvonási tünetek nem okoztak maradandó károsodást az összeesküvés-elméletekért felelős szerveitek rendeltetésszerű működésében.
Ma tehát közösen számbavesszük, hogy a klasszikus Bermuda-háromszög mellett melyek azok a földi régiók és területek, amelyek környékén a megmagyarázhatatlan jelenségek ugyanúgy tenyésznek, mint a köznévként is használatos közép-atlanti őspéldányban.
Nem kell ahhoz konteósnak lennünk, hogy tudjuk: az emberiség ősidők óta figyelemmel kíséri az égitesteket, s részünkről mindig is kiemelt érdeklődés övezte a Naprendszer bolygóit. A római panteon szereplőnek nevét viselő bolygók között is különleges szerepe volt/van a mitológiai hadiistenről elnevezett Vörös Bolygónak, s valami miatt a Marsra a scifi-szerzők és ufó-hívők is előszeretettel hivatkoznak, amikor az idegenek feltételezett származási vagy lakhelyéről értekeznek (gondoljunk itt a magyar „marslakó” kifejezésre, s most távolról sem a közszolgálati tévé legfrissebb, orbitális pofáraesésére akarok célozni).
Mindaddig, amíg az általatok (kényelmes többséggel) megszavazott EU-összeesküvés anyaga összegyűlik és klasszikus poszt kerekedik belőle (sajnos egy kis csúszással, mert hirtelen akadt egy-két tennivalóm), fogadjátok empátiával a mai villámkonteónkat, melynek főszereplője az átlagos magyar konyhák jelentős hányadában megtalálható.
Igen, mai rövid témánk a mikrohullám, illetve egy csipetnyi mikrochip.
Nagyjából a huszadik század közepe óta számos állam, önkormányzat és egészségügyi hatóság szorgalmazza az ivóvíz fluoridizációját. Az egyik visszatérő érvük az, hogy az emberi szervezetbe ily módon bejuttatott fluor megelőzi a fogszuvasodást. A velük szemben állók viszont azt állítják, hogy az említett vegyi anyag káros a csontokra, az agyműködésre, vagyis magára az emberi (fizikai és szellemi) egészségre. Akárhogyan is van, a statisztikai adatok szerint pillanatnyilag az USA lakosságának mintegy 62-65 százaléka ellenzi a fluoridizációt, s az amerikai településeknek csak az 55-58 százaléka döntött úgy, hogy fluorral dúsított ivóvizet szolgáltat az embereknek.
A kívülállók számára a mérnöki tudományoknál, a számok és képletek világában élők munkájánál szárazabb tevékenységet elképzelni is nehéz. A kék (esetleg fehér) köpenyben a próbapadok fölé hajló, majd gondterhelt arccal jegyzetelő férfiak és nők látványa mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy a külső szemlélőben izgalmat váltson ki – gondolnánk, ha nem konteós aggyal vizsgáljuk a dolgokat.
Napra (továbbá órára és percre) pontosan 25 évvel ezelőtt az újpesti tűzoltóság ügyeletén megszólalt a riadó: a Fóti út egyik ipari telephelyéről tüzet jelentettek. A magyar műszakiak egyik büszkesége, a tudományos kutatással és fejlesztéssel foglalkozó, nemzetközi színvonalú Mikroelektronikai Vállalat 2400 négyzetméteres, speciális „T” csarnoka lángokban állt.
A konteósok (a Voynich-kézirattal foglalkozó poszt kommentjeinek tanúsága szerint) igencsak kedvelik a régi kéziratok megfejtésével összefüggő feladatokat. Mai kínálatunk egy hasonlót mutat be, noha ebben az esetben nem is az írás tartalma a kérdés (ezt már nagyjából lefordították és a java hozzáférhető a neten), hanem az alkotók szándéka.
Találgassunk tehát együtt a mai, kicsit rendhagyó poszt kommentjei között: miért is készülhetett a híres Kumráni Réztekercs és kik voltak a szerzői?
Kíváncsi lennék az arcotokra, ha azt mondanám, hogy – bizonyos vélemények szerint – bolygónkon létezik egy növény, melynek értelmes és célzatos felhasználása megszüntetné (de legalábbis csökkentené) az éhezést, környezetbarát üzemanyagforrás, kiváló alapanyaga lenne a textiliparnak, elsőosztályú természetes gyógyszer, nagyszerű táplálékkiegészítő és kozmetikai szer, ugyanakkor állatok takarmányozására is használható, no meg arról se feledkezzünk el, hogy papír-alapanyagként is bevált – és nem is említettem az összes előnyét.
Ugye nagyszerűen hangzik? És logikus a kérdés: hát akkor miért nem termesztik millió és millió hektáron, Norvégiától Magyarországon keresztül Patagóniáig? Miért nem alakult ki egy szakosodott feldolgozóipar, és miért nem ez a Föld gazdaságának húzóágazata?
Mai posztunkban az elmúlt három évtized azon slágergyanús témáját járjuk körül egy kicsit, amely lassanként olyan médiastátuszra tett szert, mint egykoron a labdarúgás, az államháztartási reform, vagy a különféle fogyókúrás topikok: tényleg mindenki ért hozzá, de legalábbis mindenkinek van róla véleménye, s nem fél ezt nyilvánosságra hozni.
Az éghajlatváltozásról és a globális felmelegedésről, ennek vélt (vagy valós) okairól és következményeiről értekezett már alanyi költőtől kezdve harangöntőn át amerikai alelnökig mindenki, tán még éghajlatkutató is; majd pont a konteóblog marad ki az össznépi hejehujából! Írásunkhoz jó szórakozást, kellemes tavaszi hőmérsékletet és (átlagos olvasási gyorsaság mellett) minimum 9 perc szabadidőt kívánunk.
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!