Lindbergh-konteók
A Konteóblog törzstagjai tudják, hogy a több, mint nyolc éves fennállásunk során igyekeztem vegyesen tálalni az olvasnivalót. Mivel mélyen hiszek a varietas delectat (a változatosság gyönyörködtet) mondás igazában, a témákat úgy válogattam, hogy egyaránt kapjanak teret a klasszikus, sokak által ismert elméletek és azok, amelyekről talán ezeken az oldalakon hallotok először. Mai posztomról azt feltételezem, hogy az első kategóriába tartozik, vagyis a Lindbergh-gyermekrablás kereken 85 éves sztorijára nem most fogtok először rácsodálkozni, ettől függetlenül bízom abban, hogy mindenkinek tudok valami újat mondani.
A BCCI-sztori
Az elmúlt hetek sok mindentől voltak hangosak idehaza, de egy konteós számára a számos szaftos botrány közül is kiemelkedik a Ghaith Pharaon nevével fémjelzett cirkusz. Nem vagyok illetékes eldönteni, hogy a budai Cinege utcában valóban az FBI által 25 éve körözött szaúdi milliárdos vett-e házat vagy csak valamelyik névrokona (ha jól értem, a poszt írásakor éppen ezen folyik az épületes vita), inkább arról a bankról írok egy kicsit, amely úgy húsz éven keresztül folytatta szinte háborítatlanul a szinte teljes bétékát kimerítő üzelmeit, s amelynek az eredeti Pharaon kolléga a részvényese, illetve (bizonyos mértékig) az egyik irányítója is volt.
Reagan és a gellert kapott golyó
Jól tudjuk, hogy egy foci-EB dübörgése közepette elég nehéz felkelteni az olvasó érdeklődését olyan történettel, melyben se labda, se könnygázas tömegoszlatás, se szétvert francia belváros nem kap szerepet. Ettől függetlenül megpróbáljuk, méghozzá egy olyan összeesküvés-elmélettel, amely érdekes módon se annak idején, se azóta nem kapott túl nagy publicitást, pedig – ha intenzitása nem is érte el a Kennedy-gyilkosság konteóinak szintjét – mégiscsak egy amerikai elnököt és egy ellene megkísérelt gyilkosságot érint.
Hindenburg-konteók
Minden, repüléstörténettel foglalkozó dokumentumfilm és/vagy összefoglaló cikk azzal a bombasztikus megállapítással kezdődik, hogy az ember ősi vágya, hogy a madarakhoz, a denevérekhez és az azonosítatlan repülő tárgyakhoz hasonlóan a levegőbe emelkedve nézhessen körül szűkebb vagy tágabb környezetében. Mivel mi közmondásosan utáljuk a közhelyeket, ezt az előző kijelentést vegyétek semmisnek, az viszont tény, hogy a konteósok mindig is érdeklődve szemlélték azokat az eseteket, amikor egy, repülésre kitalált szerkezet (a gravitációnak és egyéb fizikai törvényeknek engedelmeskedve) egyszer csak beint a konstruktőrnek és ahelyett, hogy folytatná az útját, fogja magát és lezuhan.
Ma posztunkban a 79 évvel ezelőtti Hindenburg-katasztrófán elmélkedünk egy verset.
Bruce Lee halála
A Lumière fivérek 1895-ös bemutatóját követően (számomra megmagyarázhatatlan és általam felfoghatatlan módon) a világ filmművészete hosszú-hosszú évtizedeket várt azzal, hogy a küzdősportos műfajt felvegye a választékba. Ha az elveszett, a világ leghosszabb filmjének, illetve legelső filmsorozatának kikiáltott 1928-as kínai művet, A Vörös Lótusz kolostorának leégése című némafilmet nem számítjuk, egészen 1941-ig 1943-ig és Kuroszaváig kellett várnunk arra, hogy az ázsiai küzdősportok – fő látványelemként – megjelenjenek a filmvásznon. Azóta (de főként a nyolcvanas évek óta) a bőség zavarával küzdünk, hiszen olyan nevek fémjelzik a műfajt, mint Chuck Norris, Jean-Claude Van Damme (tudtátok, hogy az egyik neve Kamilla?!), hogy az utolérhetetlen mimikájával is népszerűségi csúcsokat döntő Steven Seagalról ne is beszéljek.
De legyünk bármennyire is elvakult Chuck Norris-hívők, azt nem vitathatjuk, hogy az igazi nagy úttörő, a megkérdőjelezhetetlen Mester, a műfaj vonatkoztatási rendszerének origója az az ember, akiről mai posztunk szól. Lássuk tehát a Bruce Lee-konteókat.
Alapítvány-konteók
Nem, még mielőtt a scifi-rajongók belelkesülnének: nem az Asimov-féle cuccról lesz szó, sajnálom…
Aranyvasárnap közeledtével, a karácsonyi hangulat egyre intenzívebbé válásával a való világban (és itt, a neten egyaránt) naponta többször találkozhatunk olyan felhívásokkal, amelyek a különféle, nemesebbnél nemesebb célokra történő adakozást propagálják. Számtalan szervezet, alapítvány, állandó vagy ideiglenes csoportosulás próbálkozik azzal, hogy (a nélkülöző családoktól a hajléktalanok ügyén keresztül a beteg gyermekekig terjedő szomorú skála minden egyes pontját érintve) pénzt vagy egyéb hozzájárulást kérjen tőlünk, hiszen mindenki tudja, hogy ilyenkor mindenki fogékonyabb a karitatív témákra.
Azt pedig mindenki hallotta, hogy három héttel ezelőtt Mark Zuckerberg, a Facebook alapítója lemondott a családja FB-részvényeinek 99 százalékáról, s ezeket egy olyan alapítványnak adta át (illetve fogja átadni), melynek céljai között nem kisebb dolgok szerepelnek, mint az esélyegyenlőség támogatása, az orvostudomány fejlesztése, illetve az információszabadság kiteljesítése.
Villámposzt: a Waffle Rock
Amíg a huszadik témaszavazás végeredménye nyilvánvalóvá nem válik (noha ahogy elnézem, a jelenlegi állást elég nehéz lesz megváltoztatni), arra gondoltam, hogy egy nyúlfarknyi poszt erejéig bemutatok egy természettudományos érdekességet, amin lehet egy kicsit agyalni, már ha ebben a szar időben van érkezésetek ilyesmire. A szóbanforgó kuriózum egy több tonnás szikladarab, ami az USA-beli Maryland és Nyugat-Virginia határán fekvő Jennings Randolph víztározó partján várja a látogatókat (pontosabb helyszínt nem sikerült belőnöm, hiánya néztem negyven percen keresztül a guglitérkép műholdas verzióját).
Gary Webb, a CIA és a crack-konteó
A nyári szabadság és az ezzel szorosan összefüggő hőségriadók kimúltával semmi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy ismét felvegyük a konteós fonalat és újult erővel vessük magunkat a vélt vagy valós összeesküvések hullámai közé. Mivel a bloggazda (készülő, valamikor október-november környékén megjelenő könyve kapcsán) az eddigieknél is intenzívebben foglalkozott a titkosszolgálatok és a kémek világával, ráfutott egy érdekes sztorira és úgy gondolta, hogy mai posztjában bemutatja nektek annak az amerikai újságírónak a történetét, akinek munkássága és mindmáig tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála olyan tanulságokat hordoz, amiken érdemes elgondolkoznunk.
Menekült-konteók
Az idei nyár kétségkívül legnagyobb visszhangot kiváltott, bel- és külpolitikai vonatkozásokkal bőven rendelkező eseménysorozata a „harmadik világból” Európába induló (és érkező) menekültek (más megfogalmazásban: illegális bevándorlók) története. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön: hazánk nem csak a tízmillió labdarúgásszakértő, halászlé-expert és közgazdász országa, hanem az idegenrendészeké és terrorelhárítási szakembereké is. A körülbelül 15 évvel ezelőtti „szőrtelenített vagy szőrös” dichotómia, illetve a 2002-es parlamenti választások óta nem volt olyan téma, amely ennyire megosztotta volna az ország közvéleményét (felkészül: a 2024-es olimpia).
Mint minden hasonló esetben, a konteósok most is mozgósították szellemi energiáikat, s jól képzett virtuális szörferekként meglovagolva a sokszázezer fős menekülthullámot (micsoda költői kép, milyen nagyszerű metafora!) számos nagyszerű teóriát röpítettek világgá, a sokéves átlagnál is jobb időt futó politikusok, valamint ezek tanácsadóinak hathatós támogatásával.
Miss Liberty-konteók
Ezekben a vészterhes, plakátkihelyezésekkel és -szaggatásokkal tarkított időkben, amikor déli határainknál megélhetési menekültek és hobbi-bevándorlók tíz- és tízezrei fenyegetik a keményen dolgozó magyar kisemberek munkahelyeit, amikor arra kényszerülünk, hogy végső megoldásként – kolbász helyett – szögesdrótból építünk (30-35 milliárd forintért) egy 175 kilométeres kerítést, arra gondoltam, hogy stílszerűen a New York-i Szabadság-szoborról mesélek egy kiadósat konteósat. Arról a képzőművészeti alkotásról, amely az elmúlt 130 évben mintegy 25 millió (nem tévedés: huszonöt millió), Amerikába hajón érkező, túlnyomó részben európai bevándorlót köszöntött az Ellis Island-i kikötőben. Érdekesség: a jelenlegi USA-állampolgárok egyharmada, vagyis úgy százmillió amerikai rendelkezik legalább egy olyan őssel, aki itt lépett először az Egyesült Államok földjére.
Glenn Miller eltűnése
Azt hiszem, abban mindenki egyetért, hogy a swing (mint zenei stílus, nem mint szervezett és társas körülmények közötti spontán és ideiglenes partnercsere) nem kifejezetten napjaink jellemzője, sőt. Ha egy átlagos, mondjuk 30-32 éves konteóblog-olvasót veszünk, akkor neki talán a nagyszülei táncoltak kultúrotthonok, szakszervezeti kezelésben levő művelődési házak vagy főiskolák, egyetemek hétvégi rendezvényein olyan (szigorúan élő!) zenére, ahol a zenekar ehhez az irányzathoz tartozó számokat nyomatott. Ettől függetlenül Glenn Miller neve talán a fiatalabb korosztályoknak is mond valamit. Vagy ha eddig nem mondott, majd ezentúl fog.
Kedves olvasótábor, a nyuszival, a sonkás keménytojásokkal és az ünnepre oly jellemző kötelező alkoholfogyasztással folytatott egyenlőtlen küzdelem végéhez érve fogadjátok szeretettel a huszadik század derekának egyik legnagyobb zenészkonteóját.
New Coke – konteók
A gyanús öngyilkosságok, koncepciós perek, balesetnek tűnő halálesetek, érthetetlen betörések és moszados időgépes feladványok után jöjjön most valami könnyedebb téma, már csak a naptári tavasz tiszteletére is. Könnyedebbnek mondom, mert emberélet (legalábbis közvetlenül) nem került veszélybe, de ha forintosítanánk (avagy dollárosítanánk) a történetet, meggyőződésem, hogy a világtörténelem egyik legdrágább (és egyben legédesebb) konteójának bizonyulna.
Ma a New Coke néven elhíresült marketingkatasztrófáról (vagy a világ legzseniálisabb reklámfogásáról) fogunk beszélgetni.
Halál Chappaquiddickben
Az Amerikai Egyesült Államok külkereskedelmi mérlegét megvizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy a világ egyetlen, talpon maradt valódi szuperhatalma számos területen globális piacvezető: partnereiknek ők adják el a legtöbb repülőgépet, haditechnikát és gázturbinát, s a híres, katonai erővel is támogatott demokráciaexportjukról is elég sok szó esett az elmúlt évtizedekben. A legalaposabb vizsgálódás sem fedi fel azonban azt az amerikai terméket, amelyből az USA gond nélkül el tudná látni nemcsak a Földet, hanem (ha a szükség úgy hozná) az egész Naprendszert is. Igen, az összeesküvés-elméletekről beszélek: talán nincs a világon még egy olyan régió (talán a Közel-Kelet kivételével), ahol a szívünknek oly kedves konteók olyan erőteljesen burjánzanának (burjánoznának?), mint a „szabadok országában, a bátrak hazájában”.
Vendégposzt: az ufó-emberrablások
A törzsolvasók talán emlékeznek arra, hogy a Konteóblog Alaptörvényének Első Kiegészítése kimondja: vendégposzt közlésére naptári évente maximum egyszer, különös méltánylást érdemlő esetekben kerülhet sor, s csak olyan témák vonatkozásában, amelyek minőségi kidolgozása a bloggazdától nem várható.
Nos, az utolsó vendégposztot kereken egy évvel ezelőtt jelentettük meg, s amikor úgy két héttel ezelőtt Csubakka kolléga bejelentkezett és elküldte a mai poszt anyagát, úgy véltük, hogy semmi alkotmányos akadálya nincs a leközlésnek. Olvassátok hát az ufós hátterű emberrablások (aka: Taken-elméletek) összefoglaló konteóját.
John Titor története
Az időutazás lehetőségei, a párhuzamos univerzumok kérdésköre, illetve a jövőbelátás (jóslás) képessége mindig is élénken foglalkoztatta a konteósokat; mi is beszélgettünk már például Szent Malakiásról és a jövőbelátásról úgy általában. Mai posztunk egy olyan, viszonylag rövid ideig tartó eseménysorozatot ismertet, amely 14 évvel ezelőtt lázban tartotta az amerikai internetezők jelentős részét, s évekig tartó, jobbára kellemes fejtörési lehetőséget adott nem csak az összeesküvéselméletekkel foglalkozóknak, de a szociálpszichológusoknak, a futurológusoknak és a scifi-kedvelőknek is. Hölgyeim, uraim: a John Titor-sztori!
Ajánló – A Kennedy-gyilkosság elhallgatott története
Tudjátok, hogy nem szoktam orrba-szájba olvasnivalót ajánlani, már úgy értem, hogy a konteókönyveken kívül.
Most azonban kivételt teszek, s főként (de nem kizárólag!) azon kollégákra gondolva, akik az elmúlt ötszáz év egyik legtöbbet emlegetett, agyonelemzett, és ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) a legtöbb vitát kiváltó gyilkossági ügyével szeretnek bibelődni. Igen, Kennedy elnök haláláról beszélek, amiről annó mi is írtunk egy dupla posztot. Nos, aki úgy gondolná, hogy minden lehetséges verzió felmerült már, az is meg fog lepődni, mert Lamar Waldron (amerikai történész és író) tud újat mondani még ezzel a többezerszer lerágott konteócsonttal kapcsolatban is.
Fort Knox
A gazdasági-pénzügyi konteók között kiemelkedő helyet foglalnak el azok az elméletek és találgatások, amelyek a készpénzzel, az államok, illetve jegybankok monetáris politikájával, s ezzel összefüggésben az Új Világrend eljövetelének gazdasági aspektusaival foglalkoznak. A Konteóblog tudja, hol a helye, s nem tör doktor Drábik mester babérjaira: nem fogunk olyan szavakkal dobálózni, mint a kamatkapitalizmus, a pénzkartell vagy a pénzközpontú világgazdaság. Nem bizony, már csak azért sem, mert – hogy őszinték legyünk – fogalmunk sincs, mit jelentenek ezek a fenyegető kifejezések. Mi csak feltesszük a suttyó, tendenciózus kérdést: mi lenne, kedveskéim, ha kiderülne, hogy a Fort Knox üres, mint a templom egere (hehe).
Estonia-konteók
Történelmi és geopolitikai okokból kifolyólag nem vagyunk az a kifejezett hajós nemzet (a balatoni regattákat és a dunai flottillát most elnéző mosollyal tegyük félre, s nagyvonalúan a „lovas tengerész” jelzős szerkezetről is feledkezzünk meg), de a tengeri katasztrófák bizony bennünket is megérintenek. A klasszikus összeesküvéses történetek között szép számmal bukkanhatunk olyan sztorikra, amelyek középpontjában a végtelennek tűnő vizeken (vagy azok felszíne alatt) haladó vízi alkalmatosságok vannak: az őskonteónak számító Mary Celeste-től a nemkülönben alapnak tekinthető Titanicon keresztül a Kurszk katasztrófájáig se szeri, se száma azoknak az eseményeknek, ahol a különféle hajók elsüllyedésének körülményei jelentik a feladványt. Ma (már csak az évforduló miatt is) egy kereken húsz évvel ezelőtti történetről ejtünk pár szót. Olvassátok hát az Estonia komphajó tragédiáját.
Kurt Cobain halála
Mai főszereplőnk jó húsz éve koncertezett utoljára, hajdani tinédzserkorú rajongói már meglett családapák és -anyák, de Kurt Cobaint és a nevével szétválaszthatatlanul összefort Nirvana együttest a mai napig az alternatív rock egyik alapkövének és legnagyobb sztárjának tartják. A bloggazda bevallottan és felvállaltan botfülű, tehát távol áll tőle bármiféle zene- vagy ízléskritika megfogalmazása, azt viszont még ő is látja, hogy a Seattle-i srácot munkássága, majd az 1994-es halála a megkonteózandó (van ilyen szó?) személyiségek soraiba emeli. Lássuk akkor a Cobain-konteókat.
Georgia Guidestones
Tíz nappal ezelőtt a Tilos Rádióban eltöltött két óra alatt sok mindenről szó esett (ha még nem tetted meg, itt meghallgathatod az adást). Többek között megemlítettük azt a furcsa építményt (emlékművet? műemléket? szobrot?) is, amit angolul Georgia Guidestones-ként emlegetnek a konteósok. Ezt talán georgiai irányköveknek lehetne magyarítani, de elég hülyén hangzik, úgyhogy a továbbiakban simán GG-ként fogok hivatkozni rájuk.
A műsor után végeztem egy kis maszek közvélemény-kutatást, s meglepődve tapasztaltam, hogy közvetlen környezetemben is akadnak olyanok, akik még nem hallottak róluk. Ezen közvetlen hozzátartozóim személyazonosságát tapintatból most nem hozom nyilvánosságra (az ember ne égesse publikusan a feleségét), viszont megragadom az alkalmat, hogy erre a sajnálatos tényre hivatkozva egy egész posztot szenteljek a témának.
Ars poetica
Mert összeesküdni is jó, de összeesküvés-elméletet gyártani, terjeszteni és erősíteni még jobb. Conteo, ergo sum!
Legutolsó hozzászólások
- Vitaposzt: választás-konteók (360)
- { Konteó a láthatáron: https://kuruc.info/r/2/280704/ Komment... }
- A főtitkár halála (103)
- { […] körülmények között. Az összes... }
- A Djatlov-incidens (3407)
- { […] poszt újraközlése részünkről kicsit... }
- Szolgálati közlemény - vegyesfelvágott (2281)
- { Itt is van az első... }
- Kommentposzt: Kiss László (137)
- { Idézzük újra: Melyik konkurens ország(ok)... }